A titánok harca nagy csalódás volt annak idején, így nem is meglepő, hogy szkeptikusan álltam a folytatáshoz, A titánok haragjához. Lehet ez is hozzájárult ahhoz, hogy kellemes meglepetésként ért a film. Jó kis effektek, szépen megkomponált és kivitelezett lények és egészen élvezetes harcjelenetek szerepeltek benne: minden teljesen adott volt, hogy jól szórakozzak abban a másfél órában.
Azonban volt egy megkapóbb vonulata is a filmnek, ez pedig Perszeusz és Héliosz kapcsolata volt, és ahogy jobban belegondoltam, jó pár apa-fiú kapcsolat ábrázolással találkozhattunk a filmben. Úgy érzem nem túl gyakran találkozom olyan apafigurával, mint Perszeusz: már-már rajongásig odavan Hélioszért, tanítgatja, lenyűgözi, hogy a fia maga csinált egy fakést, még álmában is a saját testével védelmezi, hangosan is kimondja, hogy szereti és amikor jön a baj leginkább miatta és érte harcol. Tudom, idealisztikus képek ezek, és Héliosz is jámbor félisten, akinek nincs szüksége atyai pofonokra. Ellenpontnak pedig odaállították a Zeusz-Perszeusz, Zeusz-Árész, Poszeidón-Agénór, illetve Kronosz és három fia kapcsolatokat, melyekbe irigység, elhanyagoltság, múltban elkövetett hibák és súlyos dolgok rondítottak bele. Egyetlen könyv volt mostanában, ahol erős apa-lánya kapcsolatról olvashattam, azonban a közös jelenetek egyáltalán nem voltak annyira erősek, mint itt a filmben.
Mindez persze csak sokadik réteg, a hangsúly a látványon és az akciójeleneteken van. Egyszer érdemes lehet megnézni, ha valaki ilyen jellegű szórakozásra vágyik.