Oldalak

2012. november 28., szerda

Túlélőkalauz lámpalázas elsőkönyveseknek az első könyvbemutatójukhoz

Helyszínválasztás
Nem elég, ha csak az emlékeidre támaszkodsz a vágyott helyszínt illetően, mert bizony csalhatnak. A várt vendégseregre számolj rá pár tucat embert, és ha nem tudsz sötét praktikákkal teret tágítani, hogy elférjenek, akkor nézz nagyobb hely után. Ha hideg évszakra esik a nagy nap, gondoskodj róla, hogy le tudják tenni a kabátjaikat.
Légy résen! A hely atmoszférája elcsavarhatja a fejedet, tényleg nehéz ellenállni a színes fényeknek, egy márványasszonyságnak, vagy egy hosszúlábú zenélő lánynak, aki körül libák repkednek. A hangosításra feltétlenül kérdezz rá, zavarba ejtő lesz, ha mindig arra emlékeztetnek esemény közben, hogy beszélj hangosabban, és fogd rendesen azt a mikrofont. Hidd el, beszélni sem lesz egyszerű, nemhogy felvenni a fonalat.

Előkészületek
Gondoskodj valami apró meglepetésről az olvasóidnak! Ha olyan szerencsés vagy, hogy jó minőségű könyvjelzőkhöz juthatsz, az örömtánc után feltétlenül csapj le a lehetőségre. Szuper érzés lesz, ha a dedikált könyvekbe remegő kézzel becsúsztathatsz egyet-egyet belőlük. Légy kreatív!
Ha lámpaláz kínoz minden nagyobb esemény alkalmával, fontold meg a felolvasó lehetőségét. Nem, hogy nem fogod megbánni, de begyűjthetsz pár dicsérő szót és kérést, hogy a következő alkalommal is elhozd magaddal.
Ha pirulásra hajlamos vagy, az jól jöhet, mert az izgulástól rád törő sápadtságot egy kicsit megtöri. Ha azonban stresszes helyzetekben olyan vörös a fejed, mint egy hatalmas ráknak (nekem olyan – a szerk.), akkor mérlegeld pár réteg alapozófesték lehetőségét.
Ne szidd le az öcsédet, ha elszólja magát, hogy még több rokon jön el miattad a bemutatóra. Meglepetésnek szánták, és sokat utaztak, hogy eljöhessenek. Büszkék rád, még ha ez furcsa is számodra. Később örülsz majd, hogy mind részesei voltak ennek a napnak.
Ha nem csak rajtad múlik, hogy időben odaérj, akkor mielőbb kezdd el noszogatni útitársaidat, és tapintatosan jelezd nekik, hogy nem muszáj ezerszer átöltözniük.

Az érzésről
Képzeld el, hogy hatvan-nyolcvan vizsgabiztos előtt vizsgázol.

A pillanatokról
Ne bőgd el magad, ha az a valaki, akinek ajánlottad a könyvet, majdnem elbőgi magát, hogy neki ajánlottad a könyvet. Előre avass be egy jólelket, hogy megörökíthessen!
Akár az is megtörténhet, hogy Párod nagymamája beállít a legnagyobb és leggyönyörűbb orchideával amit budapesti virágboltban vadászni lehetséges. Maradj higgadt, hiszen lehet, hogy hatvan ember tekintetének kereszttüzében kell átvenned. Úgy fogod érezni, hogy semmit sem érdemelsz meg. Később a szobád éke lesz a virág!
Nagy pillanat, amikor a bemutató után összenézel azzal, aki "kimosott" a pályázaton. Tulajdonképpen nagyrészt neki köszönheted, hogy ott lehetsz! TÉNYLEG eljött ez a nap! TÉNYLEG megtörténik ez az egész!
 Ezen a különleges napon még az időutazás is valóra válhat. Miközben dedikálsz egyik pillanatban egy évvel korábban találod magad, a következőben meg egy hónappal később. Szerencsére az írótársad biztos támaszként ül melletted, és szívesen elmondja Neked melyik évben jársz, ha visszatértél. Hogy erre ne legyen szükséged, írd fel valahova a dátumot – és a neved, mert még abban is bizonytalan leszel – legközelebb. Ejnye, Fanni! (Ha valaki hibás dátumot fedez fel a Pippás könyvében, amit nem javítottam ki, könyörgöm írjon nekem levelet, mert szeretném megszerezni azt a példányt. Emlékezni akarok arra a pillanatra! – a szerk.)
Elképesztő érzés, amikor mosolyogva jönnek hozzád a jövőbeli olvasóid, és elmondják, hogy mennyire várták a  könyved, vagy kérdeznek, vagy fényképezkednek Veled! (Nagyon-nagyon köszönöm! :) – a szerk.)
Nagy pillanat, amikor annak az írótársnak dedikálsz, aki először adott negatív kritikát neked egy évvel korábban, a pályázat első napjaiban. Később nagyon-nagyon fogsz örülni, amikor olvasod a pozitív kritikáját.  
Ne ijedj meg, ha a bemutató után valaki közli veled, hogy olyan szigorú a pillantásod, hogy tanárnak nem lennél jó, mert rettegnének tőled a gyerekek, de a politikai pályát érdemes lenne megfontolnod. Ne kérdezgesd, hogy így néztél-e egész bemutató alatt, mert mindenki diszkrét nemleges választ fog adni. Fejben azonnal végigpörgetheted, hogy az eseményről készült videófelvételt (az egyiket legalábbis, amihez hozzájuthatsz), hol tartják és vajon ki venné észre ha megsemmisítenéd. De legalábbis, ne nézd vissza. Majd pár év múlva!
Nagyon boldog leszel, ha a szerkesztőd is eljön az eseményre! Mindketten sokat dolgoztatok, hogy ez a nap eljöhessen.
Ne bőgd el magad, ha két számodra fontos, és a könyv születésében is jelentős ember kreatív ajándékkal lep meg!

Amikor már otthon leszel
Már senki sem figyel, nyugodtan simogasd a könyved borítóját, és szagolgasd a lapokat. Mosolyogj! Túlélted, megcsináltad, az elmúlt hónapok fáradalmai mit sem számítanak! 
Húzd ki azt a bizonyos álmot a listádról! Majd holnap kitűzöl egy új célt!

(A három új VP szerző, és könyveik borítóinak tervezője. – a szerk.)
 (Helena Silence beszámolóját itt olvashatjátok. Kelly bejegyzése itt, Deszyé itt elérhető.)

2012. november 14., szerda

Így születnek az ötletek...

Már nagyban tart a leírás kurzus. A heti feladatok elsőre rémisztőek, igazi kihívást jelentenek, de amikor belevetem magam, nagyon élvezem az egészet, és hozzájutok a heti inspiráció adaghoz. Amíg tart a kurzus, egyszer-egyszer megosztom Veletek a házi feladat megoldásaimat.
Már több helyen is hallottam, hogy maga az ötletelés is tanulható, nem feltétlenül kell várni az ihletre. Elvileg minden kibontható tudatos gondolkodással. Kis ötletmagok kitalálására remek alkalmat szolgáltatnak az ujjgyakorlatok, ráadásul az ember ilyenkor rákényszerül, hogy olyan eszközöket használjon, amiket amúgy nem; ezzel bővül az írói eszköztár és remélhetőleg erősödik az írás.
Előző héten öt feladatot kellett megoldani. Az egyiknél eszembe jutott egy érdekesnek tűnő probléma, mely meghatározott egy új háttérvilágot. Olyannyira megfogott a dolog, hogy ugyanezen világot gondoltam tovább másik két feladatban is. A megoldások első olvasásra furák lehetnek, így mindegyik részletnél feltüntettem a rövidített feladatkiírást.


A kékszeműek átka 
(Munkacím. Egy szép napon talán novella is lesz belőle.)
by Suus Wansink
1. (Egyetlen hosszú mondatba foglalni egy jelenetet. Központozás használható.)

Az átok november első napján tizedjére söpör végig a világon, amikor egyik pillanatról a másikra minden kékszemű osztódni kezd; nyakukon megnyúlik a bőr, mintha csak méhburokból bújna elő a másolat, mígnem nagy kínok közepette kettéválnak, a földre zuhannak, és kezdődik elölről az egész; az új kékszeműek rémült gazellaként menekülnek, pisztolylövések dördülnek, járókelők próbálják lefogni őket, azonban karjaik között osztódik az új másolat és a másolat másolata rohan tovább; vírusként megfojtják a világot – az észak-európai országok nyomorba dőltek, máshol népirtás vette kezdetét, egyes országokban felvirágzott a rabszolga-kereskedelem, a szexipar, mennyi ingyen munkaerő, a színes kontaklencséket betiltották, áruk az egekbe szökött a feketepiacokon; eközben kékszeműek bujkálnak lakásaikban, a rémhírekben ötven másolat tolong egyetlen vacokban akár a patkánycsaládok a csatornákban, megtört katonák irtják őket, nem méreggel, hanem golyóval, nőket és gyerekeket ölnek, a bébiölés a legszörnyűbb, mondják, az újszülöttek mind kék szemmel jönnek a világra és rájuk is hat az átok, osztódnak, osztódnak, a másolatok visítva borulnak ki műanyag bölcsőikből, a kórtermekben az anyák üvöltve próbálják elkapni az ölelésükből kiforduló gyerekmásolatokat; terhes nők hasa érett paradicsomként reped fel, ha hat hónaposnál idősebb a magzat, nincs hely odabent húsz-harminc kékszeműnek; a szülőszobák a legszörnyűbb helyek ilyenkor, de nincs kegyelem: ha a gyerek szemszíne nem változik, a törvény elszakítja őket az anyáktól, az élettől.


2. (Egyik mondat sem lehet hat szónál hosszabb és egyik sem lehet mondattöredék.)

Mindig egy néma robbanással kezdődik. Remegés fut végig a csontjaimon. A kávéházi vendégek megdermednek; összenézünk, várunk. Anne mozdul meg először. Az én Anne-em! Akit minden reggel csak itt látok. Akiért rászoktam a kávézásra.
Nem éri el az ajtót. Összeesik, nyöszörgve nyakához kap. Pislogok: két Anne fekszik a földön. Kékszemű – hördülnek fel az emberek. Ne, csak Anne-t ne! – kiáltom némán. Már négy Anne fekszik a földön.
Egyszerre mozdulunk. A sor felbomlik, székek, asztalok dőlnek. Egy Anne eléri az ajtót, kirohan. Valaki pisztolyt ránt, egy Anne elbukik. Egy másikat lefognak, Anne-ek üvöltenek, osztódnak. Újabb lövés, újabb Anne hal meg.
Ne, ne, ne!
A pisztolyosra vetem magam, földre zuhanunk. Beveri a fejét, elájul. Kirántom kezéből a fegyvert. Egy Anne széket hajít a kirakatba. Üvegszilánkok záporoznak csörömpölve a csempére. Az egyik pattanó szilánk eltalál. Vér csorog az arcomon. Mielőtt Anne kiugorhatna, osztódik. Egy rendfelügyelő néz befelé az utcáról. Főbe lövi Anne-t, főbe lövöm őt. Egy Anne kuporog a sarokban. Mellé kúszom, könyörögve néz rám.
– Ne ölj meg! – kérlel.
– Segítek! Kövess! – mondom neki. Berángatom egy ajtón a konyhába. Reménykedem, hogy van hátsó kijárat. Anne a kezemet fogja. A kezemet fogja.
Megmentelek! – esküszöm meg némán.


3. (Központozás és új bekezdés nélkül egyetlen hosszú mondatot kellett írni. Figyelem, ez nem ugyanaz, mint írni sok mondatot és utólag kivenni a központozást.)

Már verik az ajtót Karl a reteszek nem tartanak örökké és akkor tudod hogy elvisznek hogy többé nem látjuk egymást hiába dacoltunk a törvénnyel az esélyeinkkel az átkozott csillagokkal pedig a többiek segíteni akarnak hiába rémültek mint én mégiscsak olyanok mint én mert azt mondják tíz Anne közül ugyan ki hiányolna egyet ha sikerülne elrejtőznöm amíg elmennek de hová bújhatnék ebben a patkánylyukban az üzenetet is éppen csak becsúsztatom majd a deszkák közé és imádkozom hogy ne szúrjon szemet senkinek mielőtt te ideérnél és szembesülnél hiányommal és megtalálnád az utolsó morzsát ami belőlem maradt mert tudnod kell hogy szeretlek hogy miattad keltem mindig fél órával korábban és mentem két utcányival többet abba a kávéházba mert elbűvöltél amikor egyszer segítettél felszedni a tárcámból kihulló fémpénzeket de túl félszeg voltál hogy elkérd a számom én meg túlságosan féltem hogy meglátod a barna kontaktlencsémet és rájössz hogy nem vagyok több szökevénynél aki olyan szerencsétlen volt hogy kék írisszel született ezért inkább lesütöttem a szemem és elsiettem hogy aztán visszamerészkedjek és nézzem a bozontos hajadat és az örökké csálén álló inggallérodat miközben a sorban álltam mögötted hogy aztán kifelé menet rám mosolyogj és én visszamosolyogjak és újult erővel mehessek munkába és menekülhessek az álmaimba melyek állandó lakója lettél mielőtt érdemben egy szót is válthattuk volna addig az átkozott novemberi napig amikor megmentettél miközben mások Anne-vérben tapicskoltak és vicsorogva akartak még többet és többet az utolsó cseppig de te nem engedted hanem biztonságos helyre vittél és vigyáztál rám gondoskodtál rólam és hibáztam amikor éjszaka eljöttem egyenesen a rendfelügyelők csapdájába a többi Anne-nel együtt és rossz szobába kanyarodtunk és itt ragadtunk istenem áttörték az ajtót szeretl... 

2012. november 4., vasárnap

A napszemű Pippa Kenn – 2.

(A prológus itt elérhető, az első fejezet pedig itt.)


Gage Mack

Irtó nagy szerencsénk volt a teliholddal. Elég fény szűrődött be a fák közé, hogy ne rohanjunk neki a törzseknek, és ne bukjunk orra a satnya bokrokban, görbe gyökerekben. Már csak egy üldözött minket. Lövés dördült. Féltem, hogy a hang hozzánk csalja a környék összes dögét.
– Mellé! – zihálta Ruben mögöttem.
Szúrt a tüdőm a futástól, és egy lélegzetet sem akartam beszédre pazarolni. A vészhelyzet esetére tartogatott, utolsó táram után nyúltam. Helyére kattintottam, hátrafordultam és céloztam.
Ruben megelőzött. Megvetette a lábát a sápadt előtt, és minden erejét beleadva lesújtott a szamurájkardjával. Levágta a szörnyeteg karját, átvágta a szívét. Az élettelen test a lába elé zuhant. Megkönnyebbülve felsóhajtottam.
– Jól vagy, öcskös? – kérdeztem levegő után kapkodva. Ruben a karját vizsgálgatta, a sok hófehér heg között, ott volt egy friss, rozsdabarna karmolás. Idővel kifakul majd és olyan lesz, mint a többi. Egyel több vagy kevesebb, mit sem számított.
– Semmiség – válaszolta a szokásos lazasággal, amiért legszívesebben bemostam volna neki. Leszakított egy marék falevelet, hogy megtisztítsa a pengét. – Megúszom egy kis hőemelkedéssel.
– Remek – morogtam.
A térdemre támaszkodtam, nehezen csillapodott a légzésem. Ruben motyogott magában valamit. Soha nem tudta befogni, mintha elcseszett géneket örökölt volna, melyek arra késztették, hogy örökké jártassa a száját. Ha tudna hallgatni, sokkal kevesebb sápadt támadásban lett volna eddig részünk.
– Megvannak a cuccaid? – sóhajtottam.
Talán minden egyszerűbb lett volna Ruben nélkül, mégsem cseréltem volna el az öcsémet magányos csendre, félelem és sápadtmarások nélküli életre, még ha apa halála után fenyegetőztem is ilyesmivel. Öt évvel voltam idősebb nála. Tizenkilenc évesen talán én is ekkora idióta voltam.
– Elfogyott az összes töltényem. – Ruben pocsék lövész volt, íjjal pedig még a pisztolynál is rosszabbul lőtt. Két hete rengeteg lőszert találtunk egy jó állapotban megmaradt házban. Felfrissítettük a készletünket, de így is több láda töltényt voltunk kénytelenek hátrahagyni. Most jól jöttek volna. – De legjobban azt a félig kész nyulat sajnálom.
Hát igen, a friss kajának persze annyi. Jó ideje futottunk, nem láttam értelmét, hogy az éjszaka második felét a korábbi táborhely keresgélésével, vagy vadászattal és sütögetéssel töltsük.
– Ja, azt én is – válaszoltam.
Nem is értettem, hogy egy fehér nyúl hogy maradhatott ennyi ideig életben. A hús már pirult, amikor a sápadtak rajtunk ütöttek. Nem sokkal az után jelentek meg, hogy Ruben percekig teli torokból röhögött egy idióta, ősrégi történeten. Teljes felszerelésben izzadtunk a tűz mellett, amikor kiszúrtuk az első dögöt. Homokot rugdaltunk a tűzre, Ruben eszelősen röhögni kezdett, mint mindig, ha húzós helyzetbe kerültünk. Mindegy. Ők halottak voltak, mi pedig éltünk. Egy újabb pont a Mack fivéreknek.
Leültem a földre, a hátizsákomból előhúztam a kulacsomat, és nagyot kortyoltam az állott vízből. Amint elmúlt a veszély, Ruben egyből zsebre vágta a kezét.
– Ez egy köztes erdő – állapította meg, és egy rúgással felverte a száraz port. – Itt már inkább halott a föld.
A vörös fák mérgét messzire hordja a szél, előkészíti a terepet a terjeszkedő erdőségnek. A köztes erdőkben gyér volt az aljnövényzet és kevesebb az állatfaj; előbb-utóbb pedig a vörös levelű magoncok is meg fognak jelenni.
– A Vörös erdő még messze van. És soha nem érjük el, ha nem fogod be a szádat. A folytonos pofázással idecsalsz minden rohadt dögöt.
Hosszú út várt még ránk. Nem mondtam Rubennek, de valószínűleg meg kell kerülnünk az egész Vörös erdőt. Az első fákat a miegeni génközpontban tervezték, mérgüket tömegpusztító fegyvernek szánták. A világvége után ahelyett, hogy elpusztultak volna egy eldugott laborban, terjeszkedni kezdtek. A mára óriási erdő súlyos mérgezést hozott a vidékre, kiszorította a többi növényt, megölte az állatokat.
A fennmaradt történetek szerint az erdőségben menedékhelyek voltak, ahol a vándorok megpihenhettek, élelemhez és vízhez juthattak. Ruben apró, zöld oázisoknak képzelte ezeket a helyeket, de szerintem nem voltak többek színes hazugságoknál. Nem bíztam a régi mesékben annyira, mint Ruben.
Nem válaszolt. Ittam még egy kortyot, majd Rubennek hajítottam a kulacsot. Összerezzent, amikor a mellkasának csapódott.
– Szerintem tovább kéne mennünk – javasolta két korty között. – Világít a hold, ráadásul pár óráig még úgysem fogok tudni elaludni.
– Azt sem tudjuk, hol vagyunk, és most nincs is kedvem filózni rajta – vétóztam meg az ötletét. Tipikus Ruben féle gyakorlatiasság. A visszarepülő kulacs fejbe talált.
– Bocs – mondta, és megvonta a vállát. Ha nem éreztem volna kifacsarva magamat a futástól, és rendesen láttam volna a félhomályban, kiprovokáltam volna egy verekedést. Bárcsak…
– Jól jönne Peter Kenn sárga szeme, mi?
Na, ez ijesztő volt.
– Felmászom egy fára, és lefekszem aludni – jelentettem ki.
Az erdőkben mindig ágakhoz kötözve aludtunk. Minél magasabbra másztunk egy fán, annál kisebb esélye volt, hogy az álmunkban felénk vetődő sápadtak meglátnak minket. Katonák éjszakáztak így a régmúlt időkben, de ők legtöbbször nem arra vártak, hogy az ellenségeik sértetlenül elvonuljanak alattuk.
A köztes erdőkben alacsonyabbak voltak a fák, mint a hegyi zöld erdőkben. Azt mondják, a Vörös erdő fái nem nőttek tovább a régmúlt idők óta.
– Nincs valami dugi kajád? – kérdezte Ruben. – Farkaséhes vagyok.
Nagyot sóhajtottam. Ruben folyton éhes volt, de amíg kajált, addig legalább nem dumált. Azzal a nyúllal mindketten jól lakhattunk volna. Előhalásztam a táskámból egy fonnyadt almát és egy kis darab szárított madárhúst. Feltápászkodtam, és kezébe nyomtam a szegényes vacsoráját.
– Kösz! – Már tele szájjal válaszolt.
Feltámadt a szél, így máris problémásabb lesz az éjszakázás. Magas fát kerestem, vaskos, kényelmesnek tűnő főágakkal. Ruben segített, összefutott a nyál a számban az alma roppanó hangjára. Elhatároztam, hogyha bevackolódtam egy vastag ágra, akkor én is elmajszolok egyet.
– Mit nem adnék, ha az ágyamban aludhatnék – sóhajtotta.
Elmosolyodtam.
– Majd alszol ágyban eleget, ha megérkeztünk. Remélhetőleg sok lánnyal az oldaladon. Ruben felnevetett.
– Én csak egy különleges lányra vágyom.
Fogadni mertem volna, hogy ez számít majd legkevésbé, ha életünkben először megismerkedünk korunkbeli lányokkal, de inkább annyiban hagytam a dolgot.
– Bizony, különlegesnek kell lennie. Nem egyszerű elviselni a végtelen dumatengert, ami kiömlik a szádon.
Ruben ezekre már nem is szólt, hozzászokott a piszkálódáshoz.
– Szerinted bírni fogják a kolónia falai? – kérdezte.
Eszembe jutott a sápadtak végeláthatatlan tömege. A hömpölygő áradat, mely ellepte a hegység mögött húzódó erdőséget.
Végigsimítottam egy ígéretesnek tűnő fa kérgén. Elég érdes volt ahhoz, hogy az ujjvégeimmel bele tudjak kapaszkodni. Azt hiszem ez lesz a megfelelő alvóhely mára.
– Figyelmeztetnünk kell a kolóniát, hogy felkészülhessenek – válaszoltam. – De… a falaknak elég erősnek kell lenniük a horda ellen. Muszáj.
Különben mit sem ér az út.
Semmi reakció.
– A rohadt életbe! – suttogta. Az alma koppanva hullott a földre.
Én is megláttam őket: a holdfény visszaverődött fehér bőrükről. Napokig semmi, aztán egy este alatt másodjára bukkantak fel. Új rekordot döntöttünk. Elsőre hatot számláltam meg, de újabb és újabb derengő hófehérkék jelentek meg a fák között. Többségük férfi egyed volt, és nem az éhező, legyengült fajtából, ráadásul a női egyedek is megtermettebbek tűntek az átlagnál. Utóbbiakkal mindig is könnyebb volt elbánni, de nem egy felmenőm a fél szemével fizetett, amiért alábecsülte őket. Ez a helyzet sokkal szarabbul festett, mint az előbbi. Rohadt nagy bajban voltunk!
– A fára? – kérdezte halkan Ruben, és már az íjat hámozta le a válláról.
– Kizárt – szűrtem fogam között a választ. A félelem bőröm alá kúszott. – Már megláttak, és túl sokan vannak.
– Találkozó?
– Legkésőbb délben, Chester Creek mellett.
Délután ezt a városkát sejtettük legközelebb hozzánk. Még nem távolodhattunk el tőle túlságosan.
A biztonság kedvéért mindig megbeszéltünk egy találkozási helyet és időt. Az idő csak jelképes volt, kimondatlanul is tudtuk, hogy egyikünk sem menne tovább a másik nélkül. Azóta csináltuk ezt, hogy egyszer elveszítettük egymást egy sápadttámadás során, és napokba telt, mire ráleltem az addigra teljesen idegroncs Rubenre.
Én is levettem az íjat a hátamról. Ruben, a kis túlbuzgó, még elhappolja a többségét előlem.
– Nesze, itt a fegyverem. – Felé nyújtottam a pisztolyomat. – Jobban lövök íjjal, mint te.
– Van kardom. – Elbizakodottan mosolyogott, de én nem vigyorogtam. Végül elvette a fegyvert. Felajzottam az íjat, és célra tartottam.
– Kész vagy? – kérdeztem. Mindig én aggódtam jobban.
Ruben felröhögött.
– Mint mindig. – Szinte dalolva beszélt. Utáltam, hogy a félelem így jött ki rajta. Mintha megtagadta volna, hogy szembenézzen a lehetséges következményekkel.
– Megdöglötök! – kiáltotta.
Ahogy a dögök megindultak felénk, mindketten lőttünk. Az élen haladó rusnyaság az egyik társával együtt bukott el. A vérünket akarták, ez éppen elég volt, hogy ne gondolkodjak. Csak lőttem, amíg levegőt nem markoltam nyilak helyett. Az íjammal lendületből fejbe vágtam a legelsőt, amelyik beért. A sikoltása elcsuklott, és élettelen teste elterült a földön. Ruben már a katanájával kaszabolta őket, el-elugorva a karmos kezek elől. Előrántottam a kardomat és belehasítottam az érkező tömegbe. Sokan voltak. Hamar meghaltak.
– Hééé! Erre! – üvöltötte Ruben, és a mocskos pengéjű kardját lengette, hogy felhívja magára az újonnan érkezők figyelmét. Már megint csalit játszott: futtában hangosan kurjongatott, hogy a többségük őt válassza. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam megakadályozni, hogy ilyen baromságot csináljon. Próbáltam tartani magam a körülöttem tolongó dögök ellen, miközben az öcsém hangját elnyelte az erdő.
Amikor azt hittem, hogy az utolsót is elintéztem, mindig újabbak jöttek.
Megelégeltem az ácsorgást és rohanni kezdtem előlük, ahogy a lábam bírta. Szlalomoztam a fák között, kiálló gyökereket ugrottam át, és néha hátralestem. Legalább hárman követtek, kettő pedig balról közelített. Be akartak keríteni. Nem sokkal előttem, valami sík felületről holdfény verődött vissza. Egy aszfaltút volt.
Vajon milyen messze lehettem Chester Creektől? Az a város vagy elhagyatott, vagy hemzseg a sápadtaktól. A táskám túl nehéz volt, ledobtam a földre. Majd megtalálom, ha kinyírtam az összes dögöt.
Jobbra futottam az úton. Egy karmos kéz éppen csak elvétette az arcomat. Megpördültem, kettéhasítottam a sápadt fejét, és szembefordultam az üldözőimmel.

2012. november 1., csütörtök

Napi kérdés: mi a hasonlóság a könyvszerkesztés és a gyúrás között?

Többek között ez a plakát
díszíti a konditerem egyik falát.
Inspiráló, nem? ;)
The easy day was yesterday. (A könnyű nap tegnap volt.)

Rengeteg blogbejegyzést olvastam mindenféle írással kapcsolatos témáról, de valahogy a szerkesztés fázis mindig homályba vesző, titkos dolognak tűnt, amiről csak nagyvonalakban, fájdalmas folyamatként írtak a szerzők.
Nos, a szerkesztés tényleg fáj, éppen úgy mint egy durva edzés utáni izomláz, amikor már röhögsz kínodban, hogy egy nyomorult lépcsőn sem tudsz rendesen lejönni, pedig máskor kettesével szökellsz lefelé.
 A deViszont.net-es interjúban az egyik kérdés a szerkesztésre vonatkozott, gondoltam ebben a bejegyzésben egy kicsit részletesebben is kifejtem a dolgot. Nem egy young adult zsánerben alkotó szerző írta, hogy mindent megfogadnak, amit a szerkesztőjük mond. Ally Condie, a Matched trilógia (itthon a Ciceró Kiadó adja ki) szerzője fogta meg remekül a kérdést, ebben a bejegyzésében.
A vonatkozó részt bemásolom ide, és szabad fordításban le is fordítom:
  
"There have often been significant changes, and my motto is “I’ll try anything the editor suggests.” Because–why not? They are smart, smart people, they have an eye for things you cannot see, and you can always just save your old version in a document in case you like it better. Which, incidentally, has never happened. I’ve always been glad I made the changes. It’s always resulted in a better book, even if it seemed hard/difficult to do initially."

"Gyakran jelentős változásokat tettünk a kéziratban, és az a mottóm, hogy "mindent kipróbálok amit a szerkesztő javasol". Miért ne tenném? Hiszen nagyon, nagyon okos emberek, olyasmit is meglátnak, amit te nem. A korábbi verziót úgyis elmented, ha később mégis azt szeretnéd jobban. Azonban nálam ez sohasem történt meg. Mindig örültem, hogy változtattam, mert mindig jobb történetet eredményezett, még akkor is, ha eleinte nagyon nehéz feladatnak tűnt."

Ezen idézet alapozta meg a hozzáállásomat szerkesztés előtt, de nem gondoltam volna, hogy 100%-ig egyetértek majd vele a szerkesztés után. Pedig így áll a helyzet. 
A szerkesztőnek nem csak az a feladata, hogy a kéziratot mondatszinten gatyába rázza, hanem felhívja a figyelmet logikátlanságokra és egyéb hibákra vagy hiányosságokra, amik foltozást vagy átírást igényelnek. Húztunk, toldottunk, átírtam és újra átírtam, ha arra volt szükség, közben pedig próbáltam száműzni a kétségeket és idióta kérdéseket (Közben: Jóégezmégmindigazéntörténetem? Utána: Hűezténylegsokkaljobbígy!), utána pedig nagyon tetszett a végeredmény. (A leadást megelőző utolsó átolvasás fantasztikus élmény volt! :)) Azt hiszem jól van úgy, hogy most szinte alig emlékszem, milyen volt a szöveg szerkesztés előtt, mert ez azt jelenti, hogy mindent el tudtam engedni, ami nem maradt a végleges változatban.

Álljon itt egy konkrétabb példa, mindenféle konkrétum nélkül – remek ellentmondás. 
Egy viszonylag korai problémás jelenetnél győződtem meg a fenti idézet igazságáról. A jelenetnél nem láttam először, hogy Anita miért mondja, hogy nem működik abban a formában. Akkor nagyon gondolkodtam, hogy makacs leszek, hogy ebből nem engedek, aztán persze ezzel megszegtem volna az alapszabályt, úgyhogy nyitottam egy üres dokumentumot, azzal az elhatározással, hogy átírom a jelenetet, de az eredeti úgyis jobb lesz – remekül megalapozza az ember munkamorálját az ilyen hülyeség :P. Aztán néztem, néztem a sorokat és egyszer csak leesett, hogy Anita mire próbált meg rávilágítani, szinte hihetetlennek tűnt, hogy nem láttam első szóra. Hamar jött az ötlet, hogy miként javítsam, Anita is lelkesen támogatta; végül az átírt jelenet lett az egyik kedvencem a könyvben.
Ezután vontam le a tanulságot, hogy nem érdemes makacskodni, és élből elutasítani valamit, mert egyszerűen annyira közel állok a saját történetemhez, hogy nem látom a fától az erdőt. Ez egy holtpont (vagy inkább apró győzelem) volt a szerkesztés alatt, utána sokkal egyszerűbben ment minden.
Az Aranymosás oldalon még mindig elérhető a pályázat elején feltett eredeti prológus, a blogon pedig az átírt, szerkesztett változat olvasható. Akinek van kedve megnézheti, összehasonlíthatja.

A szerkesztést minden szerző máshogy éli meg, olvastam teljesen más tapasztalatokról is. Nálam egy igazi érzelmi hullámvasút volt, amiből rengeteget tanultam. Tényleg olyan, mint a gyúrás, közben nehéz, de ha kitart az ember elégedett lesz a végeredménnyel, és hosszútávon még több pozitív hatással jár.

Tegnap egy hónap kihagyás után végre újra lejutottam a konditerembe. Borzalmas volt, de nem adom fel. :)