Karácsonyi hangolódás

Ebben az évben sokkal nehezebben megy a karácsonyi hangolódás, mint korábban, úgyhogy arra gondoltam írok egy bejegyzést, hátha nem vagyok ezzel egyedül.

Hangulat alapozás

Először is, megint egy bloggal kezdem, amit még a régi időkben kutattam fel. Loreta blogja, az Allthebeautifulthings, egyike a kedvenc fotós blogjaimnak, amit még mindig látogatni szoktam. Nagyon szeretem ezt az aprócska, ám csodás pillanatokkal és hangulatokkal tömött kis zugot, mivel közel állnak hozzám az északi bájjal fűszerezett csendéletek, portrék és keresztszemes csodák. Loretának van egy karácsonyi blogja is, melyet szintén érdemes böngészni, ez pedig az All the Beautiful Christmas. A képeket mindkét helyről vadásztam, ha jól emlékszem. :)

Az illatokért

No, ez már egy kicsit fogósabb kérdés, hiszen remek recepteket lehet találni a neten.

Mégis a tavalyi kedvencet, a Delikát blogon fellelhető Adventi csokis kalácsot bátran ajánlom Nektek. Egyszerű – hiszen még én is el tudtam készíteni –, viszonylag gyors, és isteni finom édesség a reggeli bögre tej mellé. Ebben az évben is sütök belőle egy adagot, az biztos. :)

A szórakozásért

Nincs olyan zene, amit évről évre rongyosra hallgatnék karácsonykor. Ahogy film sincs. :) Az animációs kedvencek azért megvannak, mint mondjuk a The Polar Express, vagy egyik karácsonykor a Jim Carrey féle Christmas Carol. Korábbi évekhez kötődik a Coraline, a Csillagpor, a Holdhercegnő vagy az Aranyiránytű. Mindig is imádtam a csodás dolgokkal teli fantasy filmeket, amiket ebben az időszakban leadtak a tévében, így talán nem is lóg ki az idei évből A hobbit. :) A törpök éneke teljesen lenyűgöz.

No, de a könyv más kérdés. Nagyon szeretek a karácsonyfa "tündérfénye" mellett olvasgatni. Tavaly remek volt a Vaskirály a rengeteg mesés elemével – év közben talán nem is tetszett volna annyira. Ezt az élményt szeretném ebben az évben is begyűjteni a Vashercegnőtől. A korábbi évekhez a Harry Potterek és a Gergő könyvek kapcsolódnak. :) Számomra a karácsony csupa varázslatról szól.) Addig is, vár rám az Ad Astra kiadó Leviatánja, tele gyönyörű grafikákkal, hatalmas monstrumokkal és steam punk robotokkal. :)

Talán egy csepp írás is belefér

Szeretem Neil Gaimant, aki úgy tűnik sosem fogy ki a fantasztikus ötleteiből.

További plusz pont, hogy a regényei vagy novellás kötetei elején (vagy végén) általában olvashatunk művei születési körülményeiről is. A Tükör és füst című antalógiájában szerepel egy száz szavas karácsonyi szösszenet (Miklós akkor már), melyet egyik évben karácsonyi képeslappá varázsolt és szétküldött a barátainak/ismerőseinek. Hiába kerestem a magyar verziót a kiadó honlapján, sajnos nem leltem meg. Ha könyvesboltban jártok, feltétlenül vegyétek kézbe a könyvet és csapjátok fel az 59. oldalon.
Aki tud angolul, a szerző honlapján elolvashatja, vagy megnézheti a rövidke animációt is. Hátborzongató. :)

 Ha nem találkoznánk addig, akkor nagyon szép, békés Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Eredményhirdetés

Pippa Montreaux-ben :)

Az elmúlt napok igen sűrűre sikeredtek nálam is, ajándékot vadásztam (magamnak is, éljen a Butlers karácsonyi kiárusítása), olvastam és recenziót írtam. A karácsonyi játék azonban nagyon is megért egy bővebb bejegyzést, némi statisztikával fűszerezve a kedves szavakért és szuper képekért, amiket Tőletek kaptam.

Végül harmincheten jelentkeztetek a játékra, hárman az elsőre, harmincnégyen a másodikra. Összesen nyolcvanhét nevezés érkezett, ebből tizenhárom fotó magára a pályázatra, és hat pályázaton kívül. :) (Az album fenn marad, a továbbiakban is ide gyűjtök minden képet, amin szerepel a könyv. Nagyon fogok neki örülni, ha küldtök.). 

Ami pedig az eredményhirdetést illeti:

Az első játék mindhárom résztvevőjének küldök képeslapot és könyvjelzőt, benne a második részre vonatkozó apró kulisszatitokkal. Köszönöm Nektek, hogy ilyen hamar bizalmat szavaztatok Pippának. :) Kérlek küldjetek nekem egy újabb mailt a címetekkel. Úgy tervezem, hogy viszonylag rendszeresen lesz hasonló játék, mindig más és más apró titokkal és különleges képeslapokkal.

A második játékban pedig Piros Anettnek kedvezett a szerencse. Kérlek Te is küldj nekem egy mailt a címeddel.

Köszönöm, hogy velem játszottatok, a nyerteseknek pedig nagyon gratulálok! Ahogy írtam fentebb is, képeslapos játék rendszeresen várható, illetve könyves játékra is lehet majd még számítani. Remélem akkor is velem tartotok majd! :)

Bejegyzés Pippa nevéről és hatalmas szörnyekről

Tegnap a KönyvFiesztán jártam és 11.30-12.30 között kellemes, családias hangulatú beszélgetést tartottunk az Akvárium klubban. (Hat Vörös Pöttyös szerző, a hozzájuk tartozó "párok" és néhány kedves-lelkes olvasó gyűlt össze a puha kanapékon és puffokon. Többször kellene ilyesmit szervezni, mert nagyon jó volt.) Az egyik olvasói kérdés a könyvekben felhasznált nevek eredetére vonatkozott, és mind a hatan szép sorban elmeséltük, hogy honnan származnak a szereplőink nevei.

Elárultam, hogy olyan honlapokról vadászom a neveket, ahol az adott évek ezer leggyakoribb férfi, női és vezetéknevét sorolják fel. Addig görgetem az oldalt, amíg meg nem találom az igazit. :) (Ez pedig általában a nevek harmonikus csengésétől függ.)

Kivéve persze Pippa esetében. Ő egy kicsit más tészta. :)

A Pippa keresztnevet talán nem is kell annyira magyaráznom. Kate Middleton húgát hívják így, és annyira tetszett a név hangzása, hogy utánanéztem – illetve az egyik VP könyvben is van Pippa nevű mellékszereplő. Kezeket fel, aki tudja, hogy melyik regényről beszélek! :)

A Kenn vezetéknevet sem az egyik ilyen bazi nagy gyakorisági listáról választottam. Az írás előtti korszakomban sokat varrtam, hímeztem, rajzolgattam, illetve kreatív blogot vezettem, és természetesen rengeteg másik kreatív blogot figyeltem és kutattam fel. Don Kenn galériája egyike volt a kedvenc blogjaimnak (Pippa+Kenn=szuper! Kész is vagyok!). Újra és újra visszatértem ide, mert teljesen lenyűgözött a fickó stílusa, és minden egyes grafikájához külön kis történetet tudtam volna társítani. Imádom az ilyesmit. :)

Don post-itokra rajzol aprócska képeket: mindegyik kép picike – sokszor nem túl fényes helyzetben lévő – embereket és náluk sokkalta nagyobb szörnyeket ábrázol. A kis emberek sosem veszik észre a szörnyeket, vagy ha mégis, látszólag nem tartanak tőlük; a szörnyek meg hol a bukásukat akarják, hol pedig a segítségükre sietnek, vagy egyszerűen csak figyelnek... Egyszerre hátborzongatóak és kíváncsiságot felkeltőek a képek, mert többet szeretnék tudni, egész rémmese gyűjteményt akarok olvasni – vagy írni – róluk...

Szeretettel – és rémálmokkal :P – ajánlom Don Kenn blogját mindenkinek.

Ha már szörnyek, még egy apróság ide a bejegyzés végére. Nagyon korai ajánlóim egyike Patrick Ness, Szólít a szörny című könyvéről szólt. A könyv azóta megjelent magyarul is, és ebben a bejegyzésben beleolvashattok, és megnézhettek néhány hozzá készült fantasztikus rajzot is. Érdemes! :)

KARÁCSONYI JÁTÉK! Rögtön kettő is. :)

Egy ideje tűnődöm, hogy milyen játékokat szervezzek Nektek, és végre eljött az ideje, hogy meghirdessem őket. Gondoltam azon olvasókra, akik már ismerik Pippa történetét, és azokra is, akik még nem. :)

Ez a játék Neked szól, ha olvastad a könyvet:

Szeretek képeslapokat kapni/küldeni, és szerintem rettenetes, hogy lassan kihal ez a szokás. Ezért küldenék egy karácsonyi képeslapot a második Pippás könyvre vonatkozó (picinyke) kulisszatitokkal, és egy Pippás könyvjelzőt egy szerencsés olvasónak.

Ha az alábbi feltételek közül teljesíted az egyiket, benne is vagy a kalapban (Ha többet is teljesítesz, a neved többször is bekerül a kalapba.):

1. fényképezd le a saját Pippás könyvedet (nyugodtan legyetek kreatívak! :)), vagy

2. írd ki a kedvenc idézeted a könyvből, vagy

3. meséld el miért szeretted olvasni Pippa történetét.

Ez a játék pedig a Pippát még nem ismerőké:

Dedikált Pippás könyv és könyvjelző lehet a tiéd:

1. ha készítesz egy fotót Pippáról (mondjuk boltban, de lehet engedélyt kell kérni, ha ferdén néznek Rád az eladók), vagy

2. elmeséled, hogy hol hallottál először a könyvről vagy 

3. elmeséled, miért szeretnéd elolvasni.

Itt is érvényes, hogy elég egy feltételt teljesíteni, ha részt akarsz venni, de ha többre is van időd/kedved, akkor a neved annyiszor kerül a kalapba, és ezzel nő a nyerési esélyed. :)

Dec. 19-ig (jövő szerda) 15.00-ig jelentkezhettek. A fotókat, idézeteket, apró történeteket e-mailben várom (kemesefanni@gmail.com), kérlek a tárgyban jelöljétek, hogy az első vagy a második játékra jelentkeztek. :) A fotókat Fb albumba, az idézeteket és történeteket pedig Fb jegyzetbe szeretném összegyűjteni, így kérlek írjatok olyan (nick)nevet is, amivel feltehetem őket – és feltétlenül írjátok oda, hogy hozzájárultok-e a közzétételhez. (Ha valaki játékon kívül küldene fotót a könyvről, akkor sem ellenkeznék, gyűjtögetem az ilyesmit! :))

Remélem lesz kedvetek velem játszani!

További játékokért látogass el ide:
1. Kellynél még két napig lehet jelentkezni szintén egy dedikált Pippa könyvért

2. Beninánál fényképezős játékban lehet Pippa könyvet nyerni, még nem sokan tették meg ezt, így igen jók az esélyek. :)

3. A rukkola.hu Rukkarácsony eseménye keretében felajánlottam szintén egy dedikált példányt, amit ha minden igaz sorsolni fognak. :)

Egyéb információ: dec. 15-én személyesen is találkozhatunk a KönyvFiesztán! Részletes Könyvmolyképzős programokról itt olvashatsz!

Túlélőkalauz lámpalázas elsőkönyveseknek az első könyvbemutatójukhoz

Helyszínválasztás

Nem elég, ha csak az emlékeidre támaszkodsz a vágyott helyszínt illetően, mert bizony csalhatnak. A várt vendégseregre számolj rá pár tucat embert, és ha nem tudsz sötét praktikákkal teret tágítani, hogy elférjenek, akkor nézz nagyobb hely után. Ha hideg évszakra esik a nagy nap, gondoskodj róla, hogy le tudják tenni a kabátjaikat.

Légy résen! A hely atmoszférája elcsavarhatja a fejedet, tényleg nehéz ellenállni a színes fényeknek, egy márványasszonyságnak, vagy egy hosszúlábú zenélő lánynak, aki körül libák repkednek. A hangosításra feltétlenül kérdezz rá, zavarba ejtő lesz, ha mindig arra emlékeztetnek esemény közben, hogy beszélj hangosabban, és fogd rendesen azt a mikrofont. Hidd el, beszélni sem lesz egyszerű, nemhogy felvenni a fonalat.

Előkészületek

Gondoskodj valami apró meglepetésről az olvasóidnak! Ha olyan szerencsés vagy, hogy jó minőségű könyvjelzőkhöz juthatsz, az örömtánc után feltétlenül csapj le a lehetőségre. Szuper érzés lesz, ha a dedikált könyvekbe remegő kézzel becsúsztathatsz egyet-egyet belőlük. Légy kreatív!

Ha lámpaláz kínoz minden nagyobb esemény alkalmával, fontold meg a felolvasó lehetőségét. Nem, hogy nem fogod megbánni, de begyűjthetsz pár dicsérő szót és kérést, hogy a következő alkalommal is elhozd magaddal.

Ha pirulásra hajlamos vagy, az jól jöhet, mert az izgulástól rád törő sápadtságot egy kicsit megtöri. Ha azonban stresszes helyzetekben olyan vörös a fejed, mint egy hatalmas ráknak (nekem olyan – a szerk.), akkor mérlegeld pár réteg alapozófesték lehetőségét.

Ne szidd le az öcsédet, ha elszólja magát, hogy még több rokon jön el miattad a bemutatóra. Meglepetésnek szánták, és sokat utaztak, hogy eljöhessenek. Büszkék rád, még ha ez furcsa is számodra. Később örülsz majd, hogy mind részesei voltak ennek a napnak.

Ha nem csak rajtad múlik, hogy időben odaérj, akkor mielőbb kezdd el noszogatni útitársaidat, és tapintatosan jelezd nekik, hogy nem muszáj ezerszer átöltözniük.

Az érzésről
Képzeld el, hogy hatvan-nyolcvan vizsgabiztos előtt vizsgázol.

A pillanatokról

Ne bőgd el magad, ha az a valaki, akinek ajánlottad a könyvet, majdnem elbőgi magát, hogy neki ajánlottad a könyvet. Előre avass be egy jólelket, hogy megörökíthessen!

Akár az is megtörténhet, hogy Párod nagymamája beállít a legnagyobb és leggyönyörűbb orchideával amit budapesti virágboltban vadászni lehetséges. Maradj higgadt, hiszen lehet, hogy hatvan ember tekintetének kereszttüzében kell átvenned. Úgy fogod érezni, hogy semmit sem érdemelsz meg. Később a szobád éke lesz a virág!

Nagy pillanat, amikor a bemutató után összenézel azzal, aki "kimosott" a pályázaton. Tulajdonképpen nagyrészt neki köszönheted, hogy ott lehetsz! TÉNYLEG eljött ez a nap! TÉNYLEG megtörténik ez az egész!

 Ezen a különleges napon még az időutazás is valóra válhat. Miközben dedikálsz egyik pillanatban egy évvel korábban találod magad, a következőben meg egy hónappal később. Szerencsére az írótársad biztos támaszként ül melletted, és szívesen elmondja Neked melyik évben jársz, ha visszatértél. Hogy erre ne legyen szükséged, írd fel valahova a dátumot – és a neved, mert még abban is bizonytalan leszel – legközelebb. Ejnye, Fanni! (Ha valaki hibás dátumot fedez fel a Pippás könyvében, amit nem javítottam ki, könyörgöm írjon nekem levelet, mert szeretném megszerezni azt a példányt. Emlékezni akarok arra a pillanatra! – a szerk.)
Elképesztő érzés, amikor mosolyogva jönnek hozzád a jövőbeli olvasóid, és elmondják, hogy mennyire várták a  könyved, vagy kérdeznek, vagy fényképezkednek Veled! (Nagyon-nagyon köszönöm! :) – a szerk.)

Nagy pillanat, amikor annak az írótársnak dedikálsz, aki először adott negatív kritikát neked egy évvel korábban, a pályázat első napjaiban. Később nagyon-nagyon fogsz örülni, amikor olvasod a pozitív kritikáját.  

Ne ijedj meg, ha a bemutató után valaki közli veled, hogy olyan szigorú a pillantásod, hogy tanárnak nem lennél jó, mert rettegnének tőled a gyerekek, de a politikai pályát érdemes lenne megfontolnod. Ne kérdezgesd, hogy így néztél-e egész bemutató alatt, mert mindenki diszkrét nemleges választ fog adni. Fejben azonnal végigpörgetheted, hogy az eseményről készült videófelvételt (az egyiket legalábbis, amihez hozzájuthatsz), hol tartják és vajon ki venné észre ha megsemmisítenéd. De legalábbis, ne nézd vissza. Majd pár év múlva!
Nagyon boldog leszel, ha a szerkesztőd is eljön az eseményre! Mindketten sokat dolgoztatok, hogy ez a nap eljöhessen.

Ne bőgd el magad, ha két számodra fontos, és a könyv születésében is jelentős ember kreatív ajándékkal lep meg!

Amikor már otthon leszel

Már senki sem figyel, nyugodtan simogasd a könyved borítóját, és szagolgasd a lapokat. Mosolyogj! Túlélted, megcsináltad, az elmúlt hónapok fáradalmai mit sem számítanak! 

Húzd ki azt a bizonyos álmot a listádról! Majd holnap kitűzöl egy új célt!

(A három új VP szerző, és könyveik borítóinak tervezője. – a szerk.)

 (Helena Silence beszámolóját itt olvashatjátok. Kelly bejegyzése itt, Deszyé itt elérhető.)

Így születnek az ötletek...

Már nagyban tart a leírás kurzus. A heti feladatok elsőre rémisztőek, igazi kihívást jelentenek, de amikor belevetem magam, nagyon élvezem az egészet, és hozzájutok a heti inspiráció adaghoz. Amíg tart a kurzus, egyszer-egyszer megosztom Veletek a házi feladat megoldásaimat.

Már több helyen is hallottam, hogy maga az ötletelés is tanulható, nem feltétlenül kell várni az ihletre. Elvileg minden kibontható tudatos gondolkodással. Kis ötletmagok kitalálására remek alkalmat szolgáltatnak az ujjgyakorlatok, ráadásul az ember ilyenkor rákényszerül, hogy olyan eszközöket használjon, amiket amúgy nem; ezzel bővül az írói eszköztár és remélhetőleg erősödik az írás.

Előző héten öt feladatot kellett megoldani. Az egyiknél eszembe jutott egy érdekesnek tűnő probléma, mely meghatározott egy új háttérvilágot. Olyannyira megfogott a dolog, hogy ugyanezen világot gondoltam tovább másik két feladatban is. A megoldások első olvasásra furák lehetnek, így mindegyik részletnél feltüntettem a rövidített feladatkiírást.

A kékszeműek átka 

(Munkacím. Egy szép napon talán novella is lesz belőle.)

by Suus Wansink

1. (Egyetlen hosszú mondatba foglalni egy jelenetet. Központozás használható.)

Az átok november első napján tizedjére söpör végig a világon, amikor egyik pillanatról a másikra minden kékszemű osztódni kezd; nyakukon megnyúlik a bőr, mintha csak méhburokból bújna elő a másolat, mígnem nagy kínok közepette kettéválnak, a földre zuhannak, és kezdődik elölről az egész; az új kékszeműek rémült gazellaként menekülnek, pisztolylövések dördülnek, járókelők próbálják lefogni őket, azonban karjaik között osztódik az új másolat és a másolat másolata rohan tovább; vírusként megfojtják a világot – az észak-európai országok nyomorba dőltek, máshol népirtás vette kezdetét, egyes országokban felvirágzott a rabszolga-kereskedelem, a szexipar, mennyi ingyen munkaerő, a színes kontaklencséket betiltották, áruk az egekbe szökött a feketepiacokon; eközben kékszeműek bujkálnak lakásaikban, a rémhírekben ötven másolat tolong egyetlen vacokban akár a patkánycsaládok a csatornákban, megtört katonák irtják őket, nem méreggel, hanem golyóval, nőket és gyerekeket ölnek, a bébiölés a legszörnyűbb, mondják, az újszülöttek mind kék szemmel jönnek a világra és rájuk is hat az átok, osztódnak, osztódnak, a másolatok visítva borulnak ki műanyag bölcsőikből, a kórtermekben az anyák üvöltve próbálják elkapni az ölelésükből kiforduló gyerekmásolatokat; terhes nők hasa érett paradicsomként reped fel, ha hat hónaposnál idősebb a magzat, nincs hely odabent húsz-harminc kékszeműnek; a szülőszobák a legszörnyűbb helyek ilyenkor, de nincs kegyelem: ha a gyerek szemszíne nem változik, a törvény elszakítja őket az anyáktól, az élettől.

2. (Egyik mondat sem lehet hat szónál hosszabb és egyik sem lehet mondattöredék.)

Mindig egy néma robbanással kezdődik. Remegés fut végig a csontjaimon. A kávéházi vendégek megdermednek; összenézünk, várunk. Anne mozdul meg először. Az én Anne-em! Akit minden reggel csak itt látok. Akiért rászoktam a kávézásra.

Nem éri el az ajtót. Összeesik, nyöszörgve nyakához kap. Pislogok: két Anne fekszik a földön. Kékszemű – hördülnek fel az emberek. Ne, csak Anne-t ne! – kiáltom némán. Már négy Anne fekszik a földön.

Egyszerre mozdulunk. A sor felbomlik, székek, asztalok dőlnek. Egy Anne eléri az ajtót, kirohan. Valaki pisztolyt ránt, egy Anne elbukik. Egy másikat lefognak, Anne-ek üvöltenek, osztódnak. Újabb lövés, újabb Anne hal meg.

Ne, ne, ne!

A pisztolyosra vetem magam, földre zuhanunk. Beveri a fejét, elájul. Kirántom kezéből a fegyvert. Egy Anne széket hajít a kirakatba. Üvegszilánkok záporoznak csörömpölve a csempére. Az egyik pattanó szilánk eltalál. Vér csorog az arcomon. Mielőtt Anne kiugorhatna, osztódik. Egy rendfelügyelő néz befelé az utcáról. Főbe lövi Anne-t, főbe lövöm őt. Egy Anne kuporog a sarokban. Mellé kúszom, könyörögve néz rám.

– Ne ölj meg! – kérlel.

– Segítek! Kövess! – mondom neki. Berángatom egy ajtón a konyhába. Reménykedem, hogy van hátsó kijárat. Anne a kezemet fogja. A kezemet fogja.

Megmentelek! – esküszöm meg némán.

3. (Központozás és új bekezdés nélkül egyetlen hosszú mondatot kellett írni. Figyelem, ez nem ugyanaz, mint írni sok mondatot és utólag kivenni a központozást.)

Már verik az ajtót Karl a reteszek nem tartanak örökké és akkor tudod hogy elvisznek hogy többé nem látjuk egymást hiába dacoltunk a törvénnyel az esélyeinkkel az átkozott csillagokkal pedig a többiek segíteni akarnak hiába rémültek mint én mégiscsak olyanok mint én mert azt mondják tíz Anne közül ugyan ki hiányolna egyet ha sikerülne elrejtőznöm amíg elmennek de hová bújhatnék ebben a patkánylyukban az üzenetet is éppen csak becsúsztatom majd a deszkák közé és imádkozom hogy ne szúrjon szemet senkinek mielőtt te ideérnél és szembesülnél hiányommal és megtalálnád az utolsó morzsát ami belőlem maradt mert tudnod kell hogy szeretlek hogy miattad keltem mindig fél órával korábban és mentem két utcányival többet abba a kávéházba mert elbűvöltél amikor egyszer segítettél felszedni a tárcámból kihulló fémpénzeket de túl félszeg voltál hogy elkérd a számom én meg túlságosan féltem hogy meglátod a barna kontaktlencsémet és rájössz hogy nem vagyok több szökevénynél aki olyan szerencsétlen volt hogy kék írisszel született ezért inkább lesütöttem a szemem és elsiettem hogy aztán visszamerészkedjek és nézzem a bozontos hajadat és az örökké csálén álló inggallérodat miközben a sorban álltam mögötted hogy aztán kifelé menet rám mosolyogj és én visszamosolyogjak és újult erővel mehessek munkába és menekülhessek az álmaimba melyek állandó lakója lettél mielőtt érdemben egy szót is válthattuk volna addig az átkozott novemberi napig amikor megmentettél miközben mások Anne-vérben tapicskoltak és vicsorogva akartak még többet és többet az utolsó cseppig de te nem engedted hanem biztonságos helyre vittél és vigyáztál rám gondoskodtál rólam és hibáztam amikor éjszaka eljöttem egyenesen a rendfelügyelők csapdájába a többi Anne-nel együtt és rossz szobába kanyarodtunk és itt ragadtunk istenem áttörték az ajtót szeretl... 

A napszemű Pippa Kenn – 2.

(A prológus itt elérhető, az első fejezet pedig itt.)

Gage Mack

Irtó nagy szerencsénk volt a teliholddal. Elég fény szűrődött be a fák közé, hogy ne rohanjunk neki a törzseknek, és ne bukjunk orra a satnya bokrokban, görbe gyökerekben. Már csak egy üldözött minket. Lövés dördült. Féltem, hogy a hang hozzánk csalja a környék összes dögét.

– Mellé! – zihálta Ruben mögöttem.

Szúrt a tüdőm a futástól, és egy lélegzetet sem akartam beszédre pazarolni. A vészhelyzet esetére tartogatott, utolsó táram után nyúltam. Helyére kattintottam, hátrafordultam és céloztam.

Ruben megelőzött. Megvetette a lábát a sápadt előtt, és minden erejét beleadva lesújtott a szamurájkardjával. Levágta a szörnyeteg karját, átvágta a szívét. Az élettelen test a lába elé zuhant. Megkönnyebbülve felsóhajtottam.

– Jól vagy, öcskös? – kérdeztem levegő után kapkodva. Ruben a karját vizsgálgatta, a sok hófehér heg között, ott volt egy friss, rozsdabarna karmolás. Idővel kifakul majd és olyan lesz, mint a többi. Egyel több vagy kevesebb, mit sem számított.

– Semmiség – válaszolta a szokásos lazasággal, amiért legszívesebben bemostam volna neki. Leszakított egy marék falevelet, hogy megtisztítsa a pengét. – Megúszom egy kis hőemelkedéssel.

– Remek – morogtam.

A térdemre támaszkodtam, nehezen csillapodott a légzésem. Ruben motyogott magában valamit. Soha nem tudta befogni, mintha elcseszett géneket örökölt volna, melyek arra késztették, hogy örökké jártassa a száját. Ha tudna hallgatni, sokkal kevesebb sápadt támadásban lett volna eddig részünk.

– Megvannak a cuccaid? – sóhajtottam.

Talán minden egyszerűbb lett volna Ruben nélkül, mégsem cseréltem volna el az öcsémet magányos csendre, félelem és sápadtmarások nélküli életre, még ha apa halála után fenyegetőztem is ilyesmivel. Öt évvel voltam idősebb nála. Tizenkilenc évesen talán én is ekkora idióta voltam.

– Elfogyott az összes töltényem. – Ruben pocsék lövész volt, íjjal pedig még a pisztolynál is rosszabbul lőtt. Két hete rengeteg lőszert találtunk egy jó állapotban megmaradt házban. Felfrissítettük a készletünket, de így is több láda töltényt voltunk kénytelenek hátrahagyni. Most jól jöttek volna. – De legjobban azt a félig kész nyulat sajnálom.

Hát igen, a friss kajának persze annyi. Jó ideje futottunk, nem láttam értelmét, hogy az éjszaka második felét a korábbi táborhely keresgélésével, vagy vadászattal és sütögetéssel töltsük.

– Ja, azt én is – válaszoltam.

Nem is értettem, hogy egy fehér nyúl hogy maradhatott ennyi ideig életben. A hús már pirult, amikor a sápadtak rajtunk ütöttek. Nem sokkal az után jelentek meg, hogy Ruben percekig teli torokból röhögött egy idióta, ősrégi történeten. Teljes felszerelésben izzadtunk a tűz mellett, amikor kiszúrtuk az első dögöt. Homokot rugdaltunk a tűzre, Ruben eszelősen röhögni kezdett, mint mindig, ha húzós helyzetbe kerültünk. Mindegy. Ők halottak voltak, mi pedig éltünk. Egy újabb pont a Mack fivéreknek.

Leültem a földre, a hátizsákomból előhúztam a kulacsomat, és nagyot kortyoltam az állott vízből. Amint elmúlt a veszély, Ruben egyből zsebre vágta a kezét.

– Ez egy köztes erdő – állapította meg, és egy rúgással felverte a száraz port. – Itt már inkább halott a föld.

A vörös fák mérgét messzire hordja a szél, előkészíti a terepet a terjeszkedő erdőségnek. A köztes erdőkben gyér volt az aljnövényzet és kevesebb az állatfaj; előbb-utóbb pedig a vörös levelű magoncok is meg fognak jelenni.

– A Vörös erdő még messze van. És soha nem érjük el, ha nem fogod be a szádat. A folytonos pofázással idecsalsz minden rohadt dögöt.

Hosszú út várt még ránk. Nem mondtam Rubennek, de valószínűleg meg kell kerülnünk az egész Vörös erdőt. Az első fákat a miegeni génközpontban tervezték, mérgüket tömegpusztító fegyvernek szánták. A világvége után ahelyett, hogy elpusztultak volna egy eldugott laborban, terjeszkedni kezdtek. A mára óriási erdő súlyos mérgezést hozott a vidékre, kiszorította a többi növényt, megölte az állatokat.

A fennmaradt történetek szerint az erdőségben menedékhelyek voltak, ahol a vándorok megpihenhettek, élelemhez és vízhez juthattak. Ruben apró, zöld oázisoknak képzelte ezeket a helyeket, de szerintem nem voltak többek színes hazugságoknál. Nem bíztam a régi mesékben annyira, mint Ruben.

Nem válaszolt. Ittam még egy kortyot, majd Rubennek hajítottam a kulacsot. Összerezzent, amikor a mellkasának csapódott.

– Szerintem tovább kéne mennünk – javasolta két korty között. – Világít a hold, ráadásul pár óráig még úgysem fogok tudni elaludni.

– Azt sem tudjuk, hol vagyunk, és most nincs is kedvem filózni rajta – vétóztam meg az ötletét. Tipikus Ruben féle gyakorlatiasság. A visszarepülő kulacs fejbe talált.

– Bocs – mondta, és megvonta a vállát. Ha nem éreztem volna kifacsarva magamat a futástól, és rendesen láttam volna a félhomályban, kiprovokáltam volna egy verekedést. Bárcsak…

– Jól jönne Peter Kenn sárga szeme, mi?

Na, ez ijesztő volt.

– Felmászom egy fára, és lefekszem aludni – jelentettem ki.

Az erdőkben mindig ágakhoz kötözve aludtunk. Minél magasabbra másztunk egy fán, annál kisebb esélye volt, hogy az álmunkban felénk vetődő sápadtak meglátnak minket. Katonák éjszakáztak így a régmúlt időkben, de ők legtöbbször nem arra vártak, hogy az ellenségeik sértetlenül elvonuljanak alattuk.

A köztes erdőkben alacsonyabbak voltak a fák, mint a hegyi zöld erdőkben. Azt mondják, a Vörös erdő fái nem nőttek tovább a régmúlt idők óta.

– Nincs valami dugi kajád? – kérdezte Ruben. – Farkaséhes vagyok.

Nagyot sóhajtottam. Ruben folyton éhes volt, de amíg kajált, addig legalább nem dumált. Azzal a nyúllal mindketten jól lakhattunk volna. Előhalásztam a táskámból egy fonnyadt almát és egy kis darab szárított madárhúst. Feltápászkodtam, és kezébe nyomtam a szegényes vacsoráját.

– Kösz! – Már tele szájjal válaszolt.

Feltámadt a szél, így máris problémásabb lesz az éjszakázás. Magas fát kerestem, vaskos, kényelmesnek tűnő főágakkal. Ruben segített, összefutott a nyál a számban az alma roppanó hangjára. Elhatároztam, hogyha bevackolódtam egy vastag ágra, akkor én is elmajszolok egyet.

– Mit nem adnék, ha az ágyamban aludhatnék – sóhajtotta.

Elmosolyodtam.

– Majd alszol ágyban eleget, ha megérkeztünk. Remélhetőleg sok lánnyal az oldaladon. Ruben felnevetett.

– Én csak egy különleges lányra vágyom.

Fogadni mertem volna, hogy ez számít majd legkevésbé, ha életünkben először megismerkedünk korunkbeli lányokkal, de inkább annyiban hagytam a dolgot.

– Bizony, különlegesnek kell lennie. Nem egyszerű elviselni a végtelen dumatengert, ami kiömlik a szádon.

Ruben ezekre már nem is szólt, hozzászokott a piszkálódáshoz.

– Szerinted bírni fogják a kolónia falai? – kérdezte.

Eszembe jutott a sápadtak végeláthatatlan tömege. A hömpölygő áradat, mely ellepte a hegység mögött húzódó erdőséget.

Végigsimítottam egy ígéretesnek tűnő fa kérgén. Elég érdes volt ahhoz, hogy az ujjvégeimmel bele tudjak kapaszkodni. Azt hiszem ez lesz a megfelelő alvóhely mára.

– Figyelmeztetnünk kell a kolóniát, hogy felkészülhessenek – válaszoltam. – De… a falaknak elég erősnek kell lenniük a horda ellen. Muszáj.

Különben mit sem ér az út.

Semmi reakció.

– A rohadt életbe! – suttogta. Az alma koppanva hullott a földre.

Én is megláttam őket: a holdfény visszaverődött fehér bőrükről. Napokig semmi, aztán egy este alatt másodjára bukkantak fel. Új rekordot döntöttünk. Elsőre hatot számláltam meg, de újabb és újabb derengő hófehérkék jelentek meg a fák között. Többségük férfi egyed volt, és nem az éhező, legyengült fajtából, ráadásul a női egyedek is megtermettebbek tűntek az átlagnál. Utóbbiakkal mindig is könnyebb volt elbánni, de nem egy felmenőm a fél szemével fizetett, amiért alábecsülte őket. Ez a helyzet sokkal szarabbul festett, mint az előbbi. Rohadt nagy bajban voltunk!

– A fára? – kérdezte halkan Ruben, és már az íjat hámozta le a válláról.

– Kizárt – szűrtem fogam között a választ. A félelem bőröm alá kúszott. – Már megláttak, és túl sokan vannak.

– Találkozó?

– Legkésőbb délben, Chester Creek mellett.

Délután ezt a városkát sejtettük legközelebb hozzánk. Még nem távolodhattunk el tőle túlságosan.

A biztonság kedvéért mindig megbeszéltünk egy találkozási helyet és időt. Az idő csak jelképes volt, kimondatlanul is tudtuk, hogy egyikünk sem menne tovább a másik nélkül. Azóta csináltuk ezt, hogy egyszer elveszítettük egymást egy sápadttámadás során, és napokba telt, mire ráleltem az addigra teljesen idegroncs Rubenre.

Én is levettem az íjat a hátamról. Ruben, a kis túlbuzgó, még elhappolja a többségét előlem.

– Nesze, itt a fegyverem. – Felé nyújtottam a pisztolyomat. – Jobban lövök íjjal, mint te.

– Van kardom. – Elbizakodottan mosolyogott, de én nem vigyorogtam. Végül elvette a fegyvert. Felajzottam az íjat, és célra tartottam.

– Kész vagy? – kérdeztem. Mindig én aggódtam jobban.

Ruben felröhögött.

– Mint mindig. – Szinte dalolva beszélt. Utáltam, hogy a félelem így jött ki rajta. Mintha megtagadta volna, hogy szembenézzen a lehetséges következményekkel.

– Megdöglötök! – kiáltotta.

Ahogy a dögök megindultak felénk, mindketten lőttünk. Az élen haladó rusnyaság az egyik társával együtt bukott el. A vérünket akarták, ez éppen elég volt, hogy ne gondolkodjak. Csak lőttem, amíg levegőt nem markoltam nyilak helyett. Az íjammal lendületből fejbe vágtam a legelsőt, amelyik beért. A sikoltása elcsuklott, és élettelen teste elterült a földön. Ruben már a katanájával kaszabolta őket, el-elugorva a karmos kezek elől. Előrántottam a kardomat és belehasítottam az érkező tömegbe. Sokan voltak. Hamar meghaltak.

– Hééé! Erre! – üvöltötte Ruben, és a mocskos pengéjű kardját lengette, hogy felhívja magára az újonnan érkezők figyelmét. Már megint csalit játszott: futtában hangosan kurjongatott, hogy a többségük őt válassza. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam megakadályozni, hogy ilyen baromságot csináljon. Próbáltam tartani magam a körülöttem tolongó dögök ellen, miközben az öcsém hangját elnyelte az erdő.

Amikor azt hittem, hogy az utolsót is elintéztem, mindig újabbak jöttek.

Megelégeltem az ácsorgást és rohanni kezdtem előlük, ahogy a lábam bírta. Szlalomoztam a fák között, kiálló gyökereket ugrottam át, és néha hátralestem. Legalább hárman követtek, kettő pedig balról közelített. Be akartak keríteni. Nem sokkal előttem, valami sík felületről holdfény verődött vissza. Egy aszfaltút volt.

Vajon milyen messze lehettem Chester Creektől? Az a város vagy elhagyatott, vagy hemzseg a sápadtaktól. A táskám túl nehéz volt, ledobtam a földre. Majd megtalálom, ha kinyírtam az összes dögöt.

Jobbra futottam az úton. Egy karmos kéz éppen csak elvétette az arcomat. Megpördültem, kettéhasítottam a sápadt fejét, és szembefordultam az üldözőimmel.

Napi kérdés: mi a hasonlóság a könyvszerkesztés és a gyúrás között?

Többek között ez a plakát
díszíti a konditerem egyik falát.
Inspiráló, nem? ;)

The easy day was yesterday. (A könnyű nap tegnap volt.)

Rengeteg blogbejegyzést olvastam mindenféle írással kapcsolatos témáról, de valahogy a szerkesztés fázis mindig homályba vesző, titkos dolognak tűnt, amiről csak nagyvonalakban, fájdalmas folyamatként írtak a szerzők.

Nos, a szerkesztés tényleg fáj, éppen úgy mint egy durva edzés utáni izomláz, amikor már röhögsz kínodban, hogy egy nyomorult lépcsőn sem tudsz rendesen lejönni, pedig máskor kettesével szökellsz lefelé.
 A deViszont.net-es interjúban az egyik kérdés a szerkesztésre vonatkozott, gondoltam ebben a bejegyzésben egy kicsit részletesebben is kifejtem a dolgot. Nem egy young adult zsánerben alkotó szerző írta, hogy mindent megfogadnak, amit a szerkesztőjük mond. Ally Condie, a Matched trilógia (itthon a Ciceró Kiadó adja ki) szerzője fogta meg remekül a kérdést, ebben a bejegyzésében.
A vonatkozó részt bemásolom ide, és szabad fordításban le is fordítom:
  

"There have often been significant changes, and my motto is “I’ll try anything the editor suggests.” Because–why not? They are smart, smart people, they have an eye for things you cannot see, and you can always just save your old version in a document in case you like it better. Which, incidentally, has never happened. I’ve always been glad I made the changes. It’s always resulted in a better book, even if it seemed hard/difficult to do initially."

"Gyakran jelentős változásokat tettünk a kéziratban, és az a mottóm, hogy "mindent kipróbálok amit a szerkesztő javasol". Miért ne tenném? Hiszen nagyon, nagyon okos emberek, olyasmit is meglátnak, amit te nem. A korábbi verziót úgyis elmented, ha később mégis azt szeretnéd jobban. Azonban nálam ez sohasem történt meg. Mindig örültem, hogy változtattam, mert mindig jobb történetet eredményezett, még akkor is, ha eleinte nagyon nehéz feladatnak tűnt."

Ezen idézet alapozta meg a hozzáállásomat szerkesztés előtt, de nem gondoltam volna, hogy 100%-ig egyetértek majd vele a szerkesztés után. Pedig így áll a helyzet. 

A szerkesztőnek nem csak az a feladata, hogy a kéziratot mondatszinten gatyába rázza, hanem felhívja a figyelmet logikátlanságokra és egyéb hibákra vagy hiányosságokra, amik foltozást vagy átírást igényelnek. Húztunk, toldottunk, átírtam és újra átírtam, ha arra volt szükség, közben pedig próbáltam száműzni a kétségeket és idióta kérdéseket (Közben: Jóégezmégmindigazéntörténetem? Utána: Hűezténylegsokkaljobbígy!), utána pedig nagyon tetszett a végeredmény. (A leadást megelőző utolsó átolvasás fantasztikus élmény volt! :)) Azt hiszem jól van úgy, hogy most szinte alig emlékszem, milyen volt a szöveg szerkesztés előtt, mert ez azt jelenti, hogy mindent el tudtam engedni, ami nem maradt a végleges változatban.

Álljon itt egy konkrétabb példa, mindenféle konkrétum nélkül – remek ellentmondás. 

Egy viszonylag korai problémás jelenetnél győződtem meg a fenti idézet igazságáról. A jelenetnél nem láttam először, hogy Anita miért mondja, hogy nem működik abban a formában. Akkor nagyon gondolkodtam, hogy makacs leszek, hogy ebből nem engedek, aztán persze ezzel megszegtem volna az alapszabályt, úgyhogy nyitottam egy üres dokumentumot, azzal az elhatározással, hogy átírom a jelenetet, de az eredeti úgyis jobb lesz – remekül megalapozza az ember munkamorálját az ilyen hülyeség :P. Aztán néztem, néztem a sorokat és egyszer csak leesett, hogy Anita mire próbált meg rávilágítani, szinte hihetetlennek tűnt, hogy nem láttam első szóra. Hamar jött az ötlet, hogy miként javítsam, Anita is lelkesen támogatta; végül az átírt jelenet lett az egyik kedvencem a könyvben.
Ezután vontam le a tanulságot, hogy nem érdemes makacskodni, és élből elutasítani valamit, mert egyszerűen annyira közel állok a saját történetemhez, hogy nem látom a fától az erdőt. Ez egy holtpont (vagy inkább apró győzelem) volt a szerkesztés alatt, utána sokkal egyszerűbben ment minden.
Az Aranymosás oldalon még mindig elérhető a pályázat elején feltett eredeti prológus, a blogon pedig az átírt, szerkesztett változat olvasható. Akinek van kedve megnézheti, összehasonlíthatja.

A szerkesztést minden szerző máshogy éli meg, olvastam teljesen más tapasztalatokról is. Nálam egy igazi érzelmi hullámvasút volt, amiből rengeteget tanultam. Tényleg olyan, mint a gyúrás, közben nehéz, de ha kitart az ember elégedett lesz a végeredménnyel, és hosszútávon még több pozitív hatással jár.

Tegnap egy hónap kihagyás után végre újra lejutottam a konditerembe. Borzalmas volt, de nem adom fel. :)

A napszemű Pippa Kenn – 1.

(A prológust itt eléritek.)

1. rész

Bizalom

Victor Kenn naplóbejegyzése

2081. július 06.

(…) Éjszaka már megint vért köhögtem.

Így életem alkonyán, egyre többet gondolok a következő generációkra. Az idő teltével, egyre csökken a valószínűsége, hogy egy idegen erre vetődjön és letelepedjen közöttünk. Látván a férfiak között fellépő sterilitást, és ennek következtében az egyre kevesebb gyereket, nem zárhatom ki annak lehetőségét, hogy egy napon, valaki igazán egyedül marad az erődházban.

A világ üres. Az emberiség nem érdemelte meg, hogy több időt tölthessen ezen a földön. Büntetése a halál volt, a kevésbé szerencséseké az örökké tartó bolyongás, a miénk pedig a tudat, hogy mit veszítettünk.

Ha egy napon tényleg egyedül maradsz, te, utolsó ember, tudnod kell:

mindannyian megbocsátjuk, ha a halált választod.

(…)

Photo by makelessnoise

Pippa Kenn

Ez a nap is olyan, mint a többi!

Ezzel és ehhez hasonló ócska hazugságokkal próbáltam tartani magamat a napi teendőimhez.

Ahogy közeledett a tizenhetedik szülinapom, egyre nyugtalanabb lettem. A házat az alagsortól a padlásig kitakarítottam: söpörtem, mostam, mosogattam. Még a lekvárosüvegeket is leporoltam, de alig bírtam rájuk nézni. Csak keringtem egyik emeletről a másikra. Ücsörögtem a teraszon, vagy érett paradicsomok után kutattam a fülledt üvegházban. Persze egyetlen piros szemet sem találtam, egy órája leszedtem, amit le lehetett.

A nappaliban leroskadtam a kedvenc bársonykarosszékembe. Amikor kicsi voltam, apával mindig ide ültünk esténként. Ha mesét olvasott, minden szereplőt más hangszínen szólaltatott meg, és a legizgalmasabb részeknél hatásszünetet tartott, amíg el nem kezdtem kérlelni a folytatásért. Ennél csak azt szerettem jobban, amikor a családunk géntörténetének egy-egy szeletét osztotta meg velem.

Felhúztam és átöleltem a lábamat.

Nyaranta, amikor az üvegházat nem kellett fűteni, sokkal szabadabban használhattam az áramot. Bekapcsoltam az okosüveg zenelejátszómat, és stand up comedyt választottam ki a tárolt fájlok százaiból. Nem értettem a vicceket, de legalább emberek beszéltek és nevettek rajta.

Mi van, ha én vagyok az utolsó ember ezen a világon? Jobb lett volna, ha nem találom meg ősapám, Victor Kenn naplóbejegyzését, mert azóta újra és újra ez az őrjítő gondolat tolakodott a fejembe. Persze, nem tudhattam biztosan, a világ hatalmas. Ahhoz pedig nem voltam elég bátor, hogy véget vessek az életemnek. Mi van, ha az azt követő nap egy egész csapat ember vetődik erre? Hogy néznék szembe apával a túlvilágon? Mit gondolna rólam anya?

Megpróbáltam, nem is egyszer. Órákig ácsorogtam a Harcsa-tó szélén. Gyáva voltam ahhoz, hogy a sötét vízbe gázoljak, és addig tapossam a vizet, míg a lábam fel nem adja, vagy üvöltözéssel magamhoz csaljam a sápadtakat. Becsuktam a szemem, peregtek a könnyeim, és reméltem, hogy a fáradtságtól majd bezuhanok a halak közé. Másnap reggel a nap első sugaraira keltem fel. A vadonban aludtam, és egyetlen vérengző vadállat vagy sápadt sem keveredett arra, hogy elvegye az életemet. Még néhányszor az erdőben kempingeztem. Fegyvert egyszer sem vittem magammal, ma mégis itt vagyok.

Összerezzentem a hangszóróból kitörő röhögéstől. A fickó a felvételen vagy fél percig szóhoz sem jutott. Felpattantam a karosszékből, és kikapcsoltam a lejátszót. Néhány percig tanácstalanul álldogáltam a hirtelen támadt csendben, majd úgy döntöttem, elmegyek vadászni. Az első magányos év nehézségei után megtanultam ellátni magamat, azóta nem voltam szűkében élelemnek. Arra volt szükségem, hogy eltereljem a gondolataimat.

Bedobáltam néhány dolgot a hátizsákomba, magamhoz vettem kedvenc íjamat és egy tegez nyilat, majd az egyik kötélhágcsón lemásztam a ház nyugati falán. Az első utam apa sírjához vezetett, mint mindig, ha útra keltem. Felmenőim az erdő szélén, a fák árnyékában nyugodtak egymás melletti sírokban, melyekről kisebb-nagyobb halom kövek árulkodtak. A zsebemben lévő kavicsok közül kiválasztottam a legnagyobbat, majd miután a kőrakás tetejére tettem, engedtem, hogy a lábam arra vigyen, amerre kedve tartja.

A fehér nyúl megneszelte a jelenlétem. Oldalra fordult, egy pillanatra belenéztem a vörös szemébe. Elengedtem az íj idegét, a nyíl pedig jellegzetes pendüléssel útnak indult. Az állat teste megfeszült, hogy nekiiramodjon, de a nyíl a bal mellső lába mögött átütötte bőrét, és meg sem állt a szívéig.

Sajnáltam ezeket az albínó nyulakat, mert szánalmasan könnyű célpontot nyújtottak. Apa azt mondta, hogy a régi időkben még a génközpontban kísérleteztek rajtuk. A szintetikus vírus nem hatott állatokra, de a Vörös erdőből áradó mérgezést is túl kellett élniük, akárcsak az újfajta génmanipuláción átesett embereknek és leszármazottaiknak.

Íjamat átvetettem a vállamon, percekig sétáltam az elejtett nyúlig. Miután kivéreztettem, biztos mozdulatokkal kibeleztem, és elástam a belsőségeit. A nyulat a hátsó lábainál fogva vittem hazafelé.

Megszokásból az erdőt figyeltem, leselkednek-e rám sápadtak. Lett volna időm felajzani az íjamat, de már rég nem is érdekelt a dolog. Belefáradtam az egyforma napokba, zenékbe, rég halott emberek érthetetlen előadásaiba, megsárgult könyvek történeteibe és a színes digitális magazinok boldog képeibe. Belefáradtam a magányba.

Szabad kezemmel megdörzsöltem a mellkasomat, közvetlenül a szívem felett. Mintha eligazgathattam volna az ürességet, hogy ne nyomjon annyira. Megálltam, mert még a saját lépteim zaját is képtelen voltam elviselni. Az emlék, mely ellen egész reggel küzdöttem, megállíthatatlanul söpört végig a fejemben.

Aznap a tónál azonnal észrevettem a vadkutya sápadtmarását. Az állat azért ment a tóhoz, hogy teleigya magát vízzel, és enyhítse a marással járó iszonyatos szomjúságot. Apa nem vette észre, én pedig úgy döntöttem, hogy befogom a számat. Mindennél jobban akartam látni, ahogy apa puszta kézzel halat fog, és mélyen belül reméltem, hogy a felbukkanó sápadtat előbb észreveszem, mint ő, és akkor az én nyilam terítheti le. A nap hőse akartam lenni, szinte hallottam magamban: Pippa, a tizenkét éves sápadtölő, a családi legendárium legifjabb csillaga. Ahogy közeledtünk a város felé, úgy lett egyre nagyobb a bűntudatom és a bizonytalanságom. Ha akkor befogom, apa még ma is élne. A horda továbbállt volna, amíg mi bámészkodunk a városban.

Letöröltem a legördülő könnyeimet, és az egykori génközpont felé indultam. Nem akartam még hazatérni, nem akartam emlékezni.

A környéken, az erődház üvegházán kívül egyedül itt volt termékeny talaj. Hosszú évek alatt trágyázás és egy génkezelt növény segítségével alakították vissza a felmenőim a föld termelékenységét. Bármi okból is fejlesztették ki a régmúlt időkben több másik nélkülözhetetlen haszonnövénnyel együtt, csakis ennek köszönhetően tudtunk élelmet termelni magunknak.

Nem tudtunk. Tudtam.

Növényfajok tömegével pusztultak ki az évtizedek során. Megannyi képet láttam zöldségekről, és megannyi leírást olvastam az ízükről, de én már sohasem kóstolhatom meg őket.

Átmásztam egy málló betonkerítésen. Apa azt mondta, hogy a génközpontban olyan titkokat őriztek, amiket el akartak rejteni a világ elől. A többszintes betonépületeknek még mindig megvolt a teteje; hiányoztak az ablakai, az időjárás mindent lekoptatott róla, ami valaha szép lehetett, a szél pedig telehordta kosszal és rothadó levelekkel. Az alagsorokat vagy egy évszázada beomlasztották, hogy soha ne húzhassák ott meg magukat a síri csend után kutató sápadtak. Időjárástól védett, hangszigetelt helyeken sztázisba kerültek, ezzel tovább hosszabbították amúgy sem rövid életüket.

Az egész épületegyüttest megkerülve elértem a valaha üvegházként üzemelő szárnyat, melyből mára csupán egy masszív, rozsdás vaskeret maradt. A felmenőim két méter magas fakerítést húztak köré, hogy leválasszák a veteményest az éhenkórász nyulak és a kártékony rágcsálók elől.

Kinyitottam a kaput, és beslisszoltam a kertbe. A fák magasra törtek, vaskos ágaik a keret széles lyukaiban találtak utat az ég felé. Itt megtermett narancs, citrom, olíva, datolya és banán is, csupa olyan fajta, aminek a könyvek szerint nem lett volna itt helye; a földben pedig bőven akadt krumpli és hagyma.

A nyulat az egyik sarokban hagyott kiskocsira tettem, majd nekiálltam a burgonyagumók kiásásához. Jólesett a fizikai munka. A melegben hamar elkezdtem izzadni, ahogy a kemény földet kapargattam a zöldségről. Amikor végeztem, kiemeltem a kövér krumplicsomót, leráztam róluk a felesleges földet, és a kis kocsira tettem néhány lehullott citrusféle és kihúzott hagyma társaságában.

Ahogy magam mögött húztam, a zötykölődő kocsi nyikorgott a göröngyös ösvényen. Apa élve megnyúzott volna, ha ezt látja, a csikorgó hangra felfigyelhetnek a sápadtak.

Jöjjetek csak, szörnyetegek! Csapatostul, ha lehet. Legyünk túl rajta, ha már önszántamból nem megy!

A nap már lefelé ívelt, amikor kiértem a tisztásra. A poros föld és az erődház is fáradt sárga árnyalatot öltött, árnyéka hosszúra nyúlt. A hátizsákomból előkapartam a távirányítót, és megnyomtam a teherlift gombját. A csörlő akadozva engedte le a fémlapot, majd a motor vészjóslóan felbőgött, és a lift megállt. Remek. Mászhatok két emeletet a súlyos holmikkal együtt.

Egy gombnyomással letekertettem a kötélhágcsót, majd egyesével felvittem a nyulat, a terményeket, és nagy erőfeszítések árán a kocsit is. Utóbbi cígölése közben hangosan szitkozódtam. Rájöttem, hogy napok óta nem hallottam a saját hangomat. Megvizsgáltam a motort, a liftet sikerült feltekernem, de lefelé egyáltalán nem akart mozdulni. Holnap szét kell szednem az egészet. Egy kicsit jobb kedvre derültem ettől, addig is lefoglalom magamat.

Miután elrendeztem mindent a teraszon, bevetettem magam a konyhába, és nekiláttam nyúlragut főzni. A zenelejátszóba klasszikus zenét programoztam. Az aprócska kijelző Mozart nevét írta ki, a hangfalakból ismerős dallamok csendültek fel. Egy zenekönyvben utánanéztem ennek a Mozartnak. Csodagyermeknek tartották bármiféle génsebészeti eljárás előtt, egy Európa nevű kontinensen. Az ősapám által írt korai naplókból tudtam, hogy az egész világon felütötte a fejét a szintetikus vírus. Itt nem élték túl az emberek. Valószínűleg ott sem. Mégis reméltem, hogy valahol a vadonban, vagy az óceánon túl, még élnek emberek. Az elszigetelt helyeken akár át is vészelhették a vírust. Csupa boldog nagycsalád: a gyerekekről a szüleik és a nagyszüleik gondoskodnak, rengeteg testvérük és több tucatnyi unokatestvérük van, nagybácsik és nagynénik…

A konyha nehéz illatokkal telt meg. Mire elkészült a vacsora, a vörös nap alábukott a horizonton, beköszöntött az alkonyi szürkület, megjelentek az első csillagok és a kövér hold. Egy egész napnak kellett eltelnie, hogy megéhezzek. Lassan kanalaztam a számba a falatokat. Mióta egyedül voltam, nem éreztem az ételek ízét. Mintha a nyelvem megtagadta volna, hogy rendesen működjön. Evés után néhány percig keserűen ücsörögtem a félhomályban, és lassan elkortyolgattam a citromos vizet.

Boldog szülinapot, Pippa! Kívánj valamit!

Minek? A kívánságok csalfák. A tizenkettediken egy felejthetetlen napot kívántam. De tudod mit? Azt kívánom, hogy felbukkanjon az a bizonyos fehér lovon vágtázó herceg a kis palotám előtt, és mentsen meg a magánynak nevezett sárkánytól.

A hold ezüstös fénybe vonta a konyhát. A tűzhelyen felforrt egy adag mosogatóvíz, így nekiálltam, hogy a használt edényeket és tányérokat megtisztítsam, miközben ki-kibámultam a konyhaablakon.

Egy ismerős, magányos alak vált ki a fák közül.

Megálltam a mosogatásban, és figyeltem, ahogy a sápadt a tisztás közepére sétál és leül a homokos földre. Nem a házat nézte, hanem az égen világító teliholdat. Amikor hónapokkal ezelőtt először megláttam, dobogó szívvel, fegyver nélkül merészkedtem le a teraszról, és elhatároztam, hogy véget vetek mindennek. Ahelyett, hogy megtámadott volna, elmenekült. Talán életében gyűlölte az embereket; talán ő volt az egyetlen sápadt az egész világon, akinek nem hiányzott, amit elveszített.

Péntek, ha nem voltak felhők, mindig az eget bámulta. Lehet, hogy csillagász volt a régmúlt időkben. Egy külön füzetkébe írtam le, mikor bukkan fel, és mit tesz, de ő mindig csak a holdra meredt. Nem szólhattam hozzá, nem volt a hűséges szolgálóm, sőt még csak nem is volt ember, de mindig visszajött, és csak őt nevezhettem a társaságomnak.

Ha a sápadtak nem emlékeznének a régi életük villanásaira, talán nem érdekelné őket, hogy mi emberek maradhattunk. A vírus ugyanúgy csend után vágyakozó, bolyongó lényekké változtatta volna őket, de akkor nyoma sem lenne a dühnek és irigységnek, amelyről apa mindig azt mondogatta, hogy a természetük része.

Amikor végeztem a konyhában, felsétáltam az emeleti szobámba. Felöltöttem az alvós ruhámat, majd kitártam az ablakot, hogy utat engedjek a hűvös levegőnek. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy Péntek engem védelmez; sok viharos éjszakát vészeltem át ezzel a tudattal, de persze színtiszta hazugság volt.

Ledőltem a matracra, és az államig húztam a takarót. Kényszerítettem magam, hogy öntudatlanul vészeljem át a szülinapomból maradt utolsó órákat.

Katt ide a második fejezetért.

A napszemű Pippa Kenn – Prológus

Prológus

5 évvel korábban

Paul Kenn

Gesztenyekenyér illat és fanyar kenőolajszag keveredik a konyhában. Jókor fejezem be a puska zsírozását, éppen lejár a sütési idő. Pippa már biztosan felébredt, és izgatottan várja a szülinapi köszöntését. Tudhat a kenyérről is, hiszen az egész házat belengi az árulkodó illat.

A fegyvert a falnak támasztom, majd lefutok az ablaktalan földszintre, hogy felhozzam a tavalyi főzésből maradt utolsó üveg cseresznyedzsemet. Pippa kedvence, ezért vastagon kenem a gesztenyekenyér szeletre. Egy kivételes reggelekhez illő, virágos csészébe öntök a frissen főzött hársfateából, és tálcára teszem a mintás vászonba csomagolt meglepetését is.

Gyerekkoromban minden születésnap különleges alkalomnak számított: azt jelezte, hogy az ünnepelt elég szerencsés volt hozzá, hogy egy újabb évet tölthessen együtt a családjával. Pippának azt jelenti, hogy egy újabb évet tölthetett el velem. Az egyetlen emberrel, akit valaha is ismert.

Kinézek az ablakon a tisztás túloldalán húzódó erdőre. Az erődház magasan fekvő terasza – ahonnan bejárás nyílik az épületbe és a különálló üvegházba – a fák lombkoronájával esik egy szintbe. A legszélső, vaskos ágon madarak gubbasztanak. Szomorúnak tűnnek. Pippa szülinapján minden annak tűnik.

Ezeken a napokon könnyebben utat törnek maguknak a fájdalmas emlékek, de uralkodom magamon, mert nem akarom a savanyú képemmel elrontani Pippa boldogságát. Igyekszem olyan varázslatossá tenni a születésnapokat, ahogy csak tőlem telik.

Miközben még egyszer némán eltátogom a köszöntő éneket, a nyikorgó léceket kikerülve felosonok a lépcsőn. Pippa szobája előtt megigazítom az ajándékokat, elmosolyodom, majd belököm az ajtót és rázendítek a dalra.

Pippa hangosan felkacag, és üdvözült, örömteli arcától aznap először nekem is nevetni támad kedvem. Amikor befejezem az éneklést, csúfondárosan megjegyzi:

– Apa, ez annyira borzasztó volt, hogy idecsődül a környékről az összes szörny.

Nem mondom ki, hogy ez még viccnek is rossz, és egyikünk sem nevetne, ha az erődházat akár egyetlen sápadt is megközelítené. Arrébb húzódik az ágyán, hogy leülhessek mellé.

– Boldog születésnapot, Pippa!

Még mosolyognom is sikerül, amikor az ölébe teszem a tálcát.

– Köszi, apa! Csodás volt az illatra ébredni.

– Kívánj valamit!

Összeszorítja a szemét és vicsorít, mintha csak így tudna koncentrálni. Elülső fogai még kissé nagynak tűnnek az arcához képest. Felkapja a kenyeret, és akkorát harap belőle, hogy fülig lekváros lesz.

– Meg sem kérdezed, mit kívántam? – nyammogja.

– Ha elmondanád, nem válna valóra. Nem bontod ki? – kérdezem a csomagra mutatva. Az erődházban régi hagyomány, hogy a gyerekeknek születésükkor könyveket választanak a hatalmas könyvtárból, melyeket később ajándékba adnak nekik. Én boldog családokról kaptam olvasmányokat, hogy megtanuljam: együtt erősebbek vagyunk, mint egyedül. Pippa könyvei azonban csupa magányos hősről szólnak, akik ha elég erősek és kitartóak, elnyerik jutalmukat.

– Csak miután megettem! – válaszolja Pippa tele szájjal, de azért végigsimít a csomagoláson. Miközben vadul rág, várakozón rám pillant. Kíváncsi, milyen különleges kirándulást eszeltem ki a tizenkettedik szülinapjára, mégis türelmesen vár, ahogy az anyja is tette volna.

Pippa a sárga és narancs színben játszó szemén kívül a vonásait Sophiától örökölte. Sophia élettel fizetett az életért: belehalt, hogy Pippát világra hozza. Összeszorul a gyomrom. Ez a gyerek minden egyes nap a halálra emlékeztet, miközben azért harcolok, hogy még rengeteg időt tölthessünk együtt. Ő ad értelmet a küzdelemnek.

– Apa, ez nagyon-nagyon-nagyon-nagyon finom volt! – kiált fel Pippa elragadtatva, és az utolsó falatot is legyűri.

– Az a jó a szülinapokban, hogy még bőven lehet repetázni.

– Tényleg? Az remek lenne!

A csomagért nyúl, megkocogtatja, forgatja, és töretlenül mosolyog, pedig jól tudja, hogy könyv lapul a vászon alatt. Végül győz a kíváncsiság, és lassan kicsomagolja.

– Daniel Defoe: Robinson Crusoe – olvassa fel hangosan, és végigpörgeti a megbarnult, töredezett lapokat.

Amikor először olvastam ezt a könyvet, hálát éreztem, hogy van családom, és nem kell egyedül maradnom, mint szerencsétlen Crusoe-nak.

– És ez még semmi – vágok bele nagy sóhajjal. – Úgy döntöttem, hogy ma megmutatom, hogyan kell puszta kézzel halat fogni a Harcsa-tóban, és meglátogatjuk a Halott Várost is.

Pippa sikkant, két tenyerét összecsapja örömében. Azt hiszem, az ilyen pillanatokért élnek a szülők: amikor a gyereküket maradéktalanul boldognak láthatják.

– Apa! – Félrelöki a tálcát, és a nyakamba ugrik. Megsimogatom a kócos haját. – Ugye én is horgászhatok? Mondd, hogy látni fogom az óriás halakat is! Annyira jó lesz! Ez életem legszebb napja! Imádom a szülinapokat… és nagyon szeretlek! – teszi hozzá, mert biztosan úgy érzi, hogy így helyes.

– De… – Felemelem a mutatóujjamat, mire komoran visszaül, és feszülten várja a feltételeket. – Csak akkor, ha most hibátlanul felmondod nekem a szabályokat.

Megkönnyebbülten elmosolyodik, pedig egy átlagos napon biztosan nyűgös lenne az ismétléstől. Ez nem kihívás számára. Az sem lenne, ha azt kérem, hogy lőjön le egy száz méterre elrohanó nyulat, vagy szedje szét és rakja össze a háztetőn energiát gyűjtő napelemet, vagy állapítsa meg, miért romlott el a szivattyú. Pippa talpraesett lány, gyorsan tanul, és a legjobb géneket örökölte felmenőitől.

Büszke vagyok rá.

Maga alá húzza a lábát, és az ujjain számolja az egyes pontokat.

– Maradj csendben! Az erődház az…

– Állj! – szakítom félbe a hadarást. – Miért fontos a csend?

Pippa nyílt arcán gyorsan változnak az érzelmek. Ahogy az imént fény gyúlt a szemében az örömtől, most éppen úgy halványul el az unalomtól.

– Jajj, apa, muszáj?

– Igen.

– Ha zajt csapunk, akkor felhívjuk magunkra a sápadtak figyelmét.

– Miért baj ez?

– Mert feldühödnek az emberhez köthető zajoktól. Például a pisztolylövéstől és… a beszédtől.

Mintha csak leckét mondana fel. Nyolcévesen látott a saját szemével először sápadtat. A földet bámuló szörnyeteg a tisztáson poroszkált keresztül, tiszta és könnyű célpontot nyújtott nekünk. Én öltem meg, Pippa még kicsi volt hozzá, hogy elvegyen egy életet, még ha az egy sápadt élete is volt. Miközben sírt ástunk, halkan megígérte, hogy legközelebb készen áll majd.

– És mit csinálnak a hang forrásával? – tátogom némán. Az erődházban minden gyereket megtanítanak szájról olvasni és vészhelyzetre tartogatott kézjeleket használni, éppen úgy, mint hangtalanul osonni a sikeres vadászat érdekében.

Pippa elhúzza az ujját a nyaka előtt. Kiiktatják.

– Ezért…? – kérdezem.

– Ezért első a futás. Ha kint bármi történne, itthon menedéket találok. A harmadik… – Mit értünk a bármi alatt? – szakítom félbe.

– Ha megtámadnak a sápadtak, és ha… – Várakozón oldalra billentem a fejemet. Azt akarom, hogy hangosan is kimondja. Nyel egyet, és folytatja. – És ha bármi történik veled.

– Ez a fő feltétele annak, hogy velem jöhess. Világos? Ha megtámadnak… – habozok –, engem… nem maradsz ott, hanem egyből hazarohansz.

– De hiszen hónapok óta nem láttál sápadtat!

Ebben igaza van. Az utolsót egy magányos vadászaton öltem le, mielőtt rügyezni kezdtek a fák; alacsony volt és legyengült, de így is rám támadt. Szeretném azt hinni, hogy megváltás volt számára a halál. Tegnap bejártam Chester Creeket és a Harcsa-tó környékét, és nem láttam semmiféle mozgást, de ez nem jelentette azt, hogy időközben nem vetődött felénk egyetlen szörnyeteg sem. Eddig szerencse kísért minket a közös útjainkon: amikor Pippával voltam odakint, a sápadtak elkerültek minket. Remélem, hogy ma sem lesz másként.

– Semmin sem változtat – mondom.

– De ha tudnék neked segíteni? – ellenkezik. – Majdnem olyan jól lövök íjjal, mint te. Ez nem igaz: már most sokkal pontosabban lő, mint én. Nem dicsérgetem, nehogy elbízza magát, de sosem hazudok neki a képességeiről.

– Akkor is menekülsz.

Elhúzza a száját és lesüti a szemét. Mindig is makacs gyerek volt.

– Nem muszáj jönnöd – mondom, mire hevesen megrázza a fejét, de már nem olyan lelkes, mint korábban.

– Akkor halljuk a harmadikat – mondom megenyhülve.

Halványan elmosolyodik.

– Az emberi élet mindennél fontosabb.

Bólintok. Tovább sorolja a szabályokat, én pedig lélekben felkészülök, hogy ma is ketten kelünk útra.

Photo by Darren Kirby

Pippa a parton áll, és reménykedve figyeli a vizet, hátha felbukkan egy behemót hal. Izzadok, pedig hűvös, nyárvégi nap van; ahányszor a szél megrezegtet egy csenevész bokrot, rámarkolok a puskámra, és vagy tucatszor végigsimítok a vésztartalékként övemre szíjazott pisztolyon. A lőfegyverek hangosak, a lőszer pedig véges, mégis ezeket hozom magammal a közös útjainkra: így gyorsabban ölök. Pippa megint itt van lent a vadonban, az erődház védelmén kívül, fenyegetettségben. Kételkedem benne, hogy valaha is enyhülne az aggodalom, amitől most is felfordul a gyomrom.

Pippa mozdulatlanul, türelmesen vár, és mélyeket szippant a tó iszapos halszagából. Indulás előtt az övére három dobókést, a hátára egy tegez narancssárga tollú nyilat szíjaztam, kezében pedig ott van a gyerekíj, amelyet éppen olyan magabiztosan használ, mint a bátyám ennyi idősen. Én mindig is inkább a szavak embere voltam: otthon én voltam az úr, idekint pedig Peter. Nem sokkal Pippa születése előtt hagyta hátra az erődházat. Az én hibám volt. Sosem lett volna szabad a fejéhez vágnom azt a sok igazságtalanságot.

A tó frissítő kék folt a magasra nyúló fák között. A víz vonzza a vándorló sápadtakat, így mindig óvatosnak kell lennünk. Már a felmenőim is vállalták a kockázatot, hogy néhanapján hal kerülhessen a vacsoraasztalra. Már éppen megkocogtatnám Pippa vállát, hogy menjünk tovább horgászni a sekélyebb partszakaszra, amikor felém fordul és csalódottan lebiggyeszti száját. Felsóhajtok, és úgy döntök, további rostokolás árán is örömet szerzek neki, ha már szülinapja van.

Az egyik fatörzs barázdált kérgéről letörök néhány gombát. Azt a kisméretű fajtát, amin a régmúlt időkbeli génmódosításnak köszönhetően nem fog a mérgezés.

Pippához sétálok, orra előtt kinyitom a tenyeremet, és pillantással üzenem, hogy vegyen egyet és dobja a vízbe. Összevonja a szemöldökét és zavartan megrázza a fejét. Ehető gombát a semmi sem veszhet kárba szabály szerint nem szabadna elpazarolnunk holmi haletetésre. Sophia ragaszkodott ennyire a szabályokhoz. Elfojtok egy keserű mosolyt, majd behajítom a vízbe az összeset.

Pippa a vizet nézi, én pedig őt. Néhány pillanatig nem történik semmi, majd az első csobbanásokra Pippa arca felderül, és szájára tapasztja szabad kezét, hogy még véletlenül se szökjön ki rajta hangos nevetés. Megérte itt maradni.

Kézjelekkel megegyezünk, hogy figyelem a környéket, amíg ő bedob a halaknak még egy adag gombát. A víz felszínét buborékok, szétszaladó gyűrűk, és néhány pillanatra felbukkanó sima testek törik meg. Kis halak sereglenek a merülő csemege köré, aztán szétrebbennek: még én is megborzongok a lustán elúszó óriás ujjnyi átmérőjű tányérszemétől.

A levélzizegésbe csobbanó hangok keverednek, majd egy elsuttogott apa, melyet nyomban széthord a szél. Összerezzenek a hangra; nem illik ide a kinti világba.

Pippa a tó túloldalát figyeli, íjába nyilat készít, de még nem ajzza fel az ideget. A hatalmas, fehér foltos vadkutya sziluettjét csak némi keresés után szúrom ki. Vagy száz méterre, a fák árnyékában rejtőzve ül, és éppen úgy minket kémlel, ahogy mi őt. – Lelőjem, apa?

Összerázkódom a hangjától. Mellé lépek, lenyomom a kezét és megrázom a fejemet, hogy ne lőjön, és ne is beszéljen többet. A nagyobb állatok jelenléte mindig jót jelent: a sápadtakat messze elkerülik. Ez kicsit megnyugtat.

Mire visszanézek, a vadkutya már elinalt a fák között; néhány rezgő levél jelzi az útját.

A repedezett aszfaltút mentén, a fasor tövében lépkedünk a Halott Város felé. Vállamat húzza az oldaltáskám, amiben két kövér hal lapul. Gyanús mozgást keresek a fák között. A puskát leengedem, hogy ne zsibbadjon el a karom, de bármikor célozhassak vele, ha szükséges. A távolban kibontakoznak előttünk a futónövényekkel benőtt, összedőlt házak romjai. Egy rozsdás táblát félig betemetett a föld; a város nevét lemarta róla az idő. Már gyermekkoromban Halott Városnak hívtuk a régmúlt időkben Chester Creeknek keresztelt helyet. A világvége előtt, az ükapám idejében emberek éltek itt, leginkább idős házaspárok. Régen volt. Mára csak mi ketten maradtunk.

Pippa előttem halad, és ő is az erdőt pásztázza. Otthon majd megdicsérem a halk lépteit, miután leszidom a beszéd miatt.

Megfordul, amikor melléérek, megfogja a karomat és megállít. A háta mögé mutat az erődház irányába, és húzni kezd. Gyorsan körbenézek, de semmi baljósat nem látok.

– Mi baj? – kérdezem némán tátogva.

– Le kellett volna lőnöm! – tátogja vissza.

Kérdőn felhúzom a vállamat.

– Szenvedett.

Nyugtalanít, hogy bűntudatosan lebiggyeszti a száját és lesüti a szemét. Megragadom a vállát és megrázom egy kicsit, hogy újra rám nézzen.

– Miért?

– Sántított.

Újabb kertelés.

– Nem a mi gondunk.

– Friss seb – habozik – a széle rozsdavörös…

Kiver a hideg veríték.

– Miért nem mondtad? – Áruló hangok is kiszöknek a számon a tátogással. Legszívesebben üvöltenék, lehordanám a sárga földig, amiért kockáztatni merészelt. Próbálok nagy levegőt venni, de a tüdőm összezsugorodik.

– Mert nem biztos, hogy jól láttam. – Pippa behúzza a nyakát. Hát persze, hogy jól látta. Én is láthattam volna, ha jobban figyelek. Peter meglátta volna. Mindig azt mondta, hogy túlságosan figyelmetlen vagyok, hogy nem veszem észre a legfontosabb dolgokat. Hogy egy nap ez lesz a vesztem. A bátyám most is higgadt maradna.

– Hazamegyünk. Most. Úristen! – suttogom.

Szabályt szegek. Ma már másodjára. Talán meghallották a hangomat. Talán máris tudják, hogy itt vagyunk… Veszek egy nagy levegőt, és nagy nehezen legyűröm a rettegést. Nem hiányzik, hogy Pippa is megérezze.

Egyszerre csak egy dolgot: haza kell jutnunk.

– Apa, nem biztos… – próbálkozik Pippa újra hangosan, de csendre intem.

Elindulok visszafelé, és jelzem neki, hogy azonnal emelje fel az íját. Pippa ijedt, félek, hogy elsírja magát.

– Koncentrálj! – utasítom fennhangon. Korábban csak egyetlen egyszer tűnt ennyire nehéznek betartanom a legfontosabb szabályt: akkor azt hittem, ott hagyom a fogamat, és Pippa örök magányra kárhoztatva egyedül marad az erődházban.

Maradj csendben! Maradj csendben!

Surranunk az aszfalton, éberen figyeljük a környezetet. Imádkozom. Kérlelem a nem létező Istent, hogy ez csak egy lecke legyen a szabályszegések miatt, hogy csak túlreagáljam az egészet.

Pippának szüksége van rám, ahogy nekem is őrá.

Néha hátrapillantok, keresem a sápadtaktól megrebbenő bokrokat. A fakó testek villanását.

Kapkodjuk a levegőt, színes karikák ugrálnak szemem előtt. Pippa fárad, egyre lassabban halad előttem. Letérünk az útról, és rákanyarodunk a hazavezető ösvényre. Az erődház magas betontömbje előtűnik a fák közül. Pippa már csak vonszolja magát. Tudom, hogy nem fog elesni, a Kenn-nek tökéletes egyensúlyérzéke sosem hagyná cserben. Meglesz. Érzem, hogy haza fogunk érni. Pár hét múlva talán majd nevetünk az egészen. Azt akarom, hogy egy életre megtanulja a leckét.

Csak egy fehér foltot látok megvillanni a szemem sarkából. Túl közelről.

Pippa felkiált, a rettenet felülírja a legalaposabb nevelést is.

Minden egyes szívdobbanásom a fülemben dörömböl.

Úgy állnak a fák között, mintha csak ránk várnának. Most látok először ennyi sápadtat egy csoportban. Észrevesznek minket, és mostantól csak mi létezünk a számukra.

Ruháikat rég lekoptatta az idő; fehér bőrük olyan feszesnek tűnik, mintha egy rossz mozdulattól bármelyik pillanatban elrepedhetne. Valaha emberi körmeik helyett rozsdavörös karmok nőnek, fejenként tíz apró, mérgező tőr. A kosz elfedi a hajuk színét; foguk megfeketedett vagy kihullott az évtizedek alatt. Düh és irigység ül résnyire szűkülő szemükben, mintha már a puszta jelenlétünkkel emlékeztetnénk őket rég elvesztett emberségükre.

A hozzám legközelebb álló női egyed megremeg, dühösen kitátja szuvas fogakkal teli száját. Pippa nyila pontosan a homloka közepén találja el és átlyukasztja a koponyáját. A sápadt hátrabukik, de még dőltében a szívébe hatol a következő nyíl. Felemelem a puskámat, és lövök. Csak a szívbe.

Az ösvény mindkét oldalán újabb és újabb példányok bukkannak fel. Hol nyíl, hol pedig lövedék teríti le őket.

– Indulás!

Pippa tegezéből túl gyorsan fogynak a nyilak; a sápadtak egyre dühösebbek eleső társaik láttán.

– Pippa! – üvöltöm, mire egy pillanatra rám néz. – Mögötted leszek!

Nekiiramodik. Az utolsó nyilat rántja ki tegezéből, és futtában, hátrafelé lövi ki a rám támadó szörny szemét. Betöltöm a második, és egyben utolsó táramat. Én is elindulok, közben folyamatosan tüzelek. Egérút kell! Lemaradok, hogy leszedhessem a Pippát üldöző sápadtakat. Istenem, milyen gyorsak!

Kifogy a tár.

Elhajítom a puskát, és előhúzom a pisztolyomat. Tíz golyóm maradt. Már a mezőn rohanunk, a nyílt terepen egyértelművé válnak a célpontok. Lövök, és minden golyó talál, hálát adok az égnek a Kenn-nek pontosságáért. De a sápadtak egyre közelebbről kiáltoznak. Pippa meglengeti a távirányítót, és a magas teraszról legördül a kötélhágcsó.

Oly közel a cél!

Ekkor éles karmok vájnak a hátamba, megbotlok, és ahogy arccal előre elvágódom a földön, a pisztoly kicsúszik a kezemből. Csont roppan a bokámban, felnyögök a fájdalomtól. A sebemből csontszilánkok állnak ki, a fájdalom az egész lábamban szétterjed. Tudom, hogy innen már nem megyek sehova. A pisztolyom után nyújtózom, Pippa egyhelyben áll, kezét szájára szorítja.

– Fuss! – kiáltom.

Magamra kell vonnom a figyelmüket! Megragadom a pisztolyt, felülök, és az utolsó lélegzetemet egy utolsó ordításba ölöm.

Sajnálom, Pippa!

Pippa Kenn

– Fuss! – üvölti apa, amint eléri a pisztolyát.

Földbe gyökerezik a lábam a húsból kilógó fehér csontok látványától. A számra szorítom a kezemet, sikítani akarok a felismeréstől: apa nem fog lábra állni. Az íjam a földön hever, késeim három szörny szívét állítják meg.

Egy pillanatra farkasszemet nézünk, apa tekintete tele van olyasmivel, amit nem tudok megfejteni. Elfordul, a mellkasa megemelkedik, ahogy nagy lélegzetet vesz, majd a legfontosabb szabályt megszegve kiereszti a hangját. Az elnyújtott, fájdalommal és dühvel teli ordításba dörrenések keverednek. Rohanni kezdek a kötélhágcsó felé, de nem vagyok elég gyors.

Két szörnyeteg oldalról közelít felém. Kizárt, hogy elérjem a kötélhágcsót, mielőtt ők elérnének engem. Apa. Lövés dördül. Az első sápadt elbukik. A második átugrik felette, és felém száguld. Apa. Újabb dörrenés. Apa kiáltása a fejemben visszhangzik. A szörny megtántorodik, de nem esik el a vállába fúródó golyótól. Sikoltok. Apa sosem vét el egyetlen lövést sem. Soha…

A kötéllétrára néhány lépés távolságból felszökellek. A kötél megfeszül a súlyom alatt, két fokot lépek egyszerre, és a karommal húzom magam felfelé.

Apa! Apa! Apa!

A hörgést későn hallom meg, egy sápadt a tegezembe csimpaszkodik. Megrántom a kioldószíjat, a női hangon rikoltó szörny csúszni kezd, de mindent megtesz, hogy megkapaszkodjon. Karmok mélyednek a derekamba, és lefelé rángatnak. A karomat beakasztom a megterheléstől csikorgó kötélbe, könyökhajlatomról lehorzsolódik az érzékeny bőr, de minden erőmmel tartom magamat. Felsikoltok, ahogy a szörny a húsomba marva próbálja felhúzni magát, forró lélegzetét érzem a bőrömön. Ha a földre zuhanok, végem van: a fal tövében egyre több és több sápadt ordít.

Nem. Akarok. Leesni.

Nagyot rúgok hátra, a szörny végre elenged; esés közben karmai égő sebet karistolnak a combomba és a vádlimba.

Zihálva kúszom felfelé a kétemeletnyi magasságba. A kiáltások egyre távolabbról érkeznek, mégis hangosabbnak tűnnek. A szörnyek nem tudnak mászni, rég elfelejtették, hogyan kell. Csak egy pillanatra fordulok hátra, a tisztáson heverő sápadt testek között hamar megtalálom az egyetlen alakot, akit vörös vér borít rozsdabarna mocsok helyett. Súlyosan megsérült. Talán nem bír lábra állni.

Úgy érzem, sebeim körül felpöndörödik a bőröm, majd hamuvá válik a hús a forróságtól. A könnyektől minden összemosódik előttem. Áttornázom magam a korláton, és összerogyom a padlón. Abban a pillanatban talán tényleg lángra kap a testem; a világot beszippantja a feketeség, és csupán két gondolat marad hátra.

Biztonságban vagyok.

Egyedül.

A következő fejezetért katt ide. :)