Oldalak

2015. december 16., szerda

Karácsonyi novella, játékok és egyéb hírek


Idénre a tavalyi Pippás karácsonyi szösszenet novellává duzzadt. Kedden ki is kerül három blogger blogjára is a történet, amely immáron Szárnyaszegettek címen fut:

Miért érdemes elolvasni a novellát? Az a különlegessége, hogy a Pippa Kenn-trilógia befejező részére is találtok benne utalásokat, és hosszú idő után végre Gage fejébe is újra belelátunk. :)

A novellaleleplezéshez játék is kapcsolódik, és dedikált ajándékokat is lehet nyerni, szóval kattintsatok.

------

Instagram játék is indult a karácsonyi Pippás novella egy általam készített papírverziójáért + két dedikált könyvjelzőért. Nincs más dolgotok, mint Pippa vagy Mya könyveteket/könyvjelzőtöket karácsonyi körítésben lefotózni és megosztani Instagramon #pippakaracsony hashtag kíséretében 2015. december 24. éjfélig. További részleteket a játékról a linken találtok. Hajrá, hajrá! :)

------

A facebook oldalamon elérhető egy fotóalbum a saját kezüleg készített, limitált szériás Szárnyaszegettek novellás füzetekről. Esőzés és havazás után, fenyőfák kerülnek a szignóra. :)

------

Kicsit korábbi hír, de még ősszel készült velem egy interjú a Varázstinta blogon, illetve a Blogturné Klub Halloween blogturnéján én is válaszoltam négy Halloween témájú kérdésre. :)

2015. május 23., szombat

Mya bejutott a Libri Aranykönyv TOP 10-be :)


Nagy örömömre a Mya regény bejutott az idei Aranykönyv szavazás TOP 10-es körébe a magyar szerzős Szórakoztató irodalom kategóriában. Köszönöm Nektek, hogy eddig eljuttattátok Myát, szuper érzés, hogy Pippa után Myáról is elmondhatom a döntőbe kerülést. :)

A szavazás újra kezdődött ebben a körben is, 2015. május 31-ig várják a szavazatokat. :)
Ide kattintva lehet (újra) szavazni Myára, vagy mondjuk más fantasztikumot képviselő könyvre – ha már egyszer ott lehetünk hála Nektek –, például Hackett időutazós regényére.
Köszönöm a támogatásotokat! :)



2015. április 12., vasárnap

Könyvfesztivál 2015 - dedikálás időpont

Mindjárt itt van 2015 első nagy könyves ünnepe, a Könyvfesztivál. Helenával és Vikivel április 25-én szombaton, 14.00 és 15.00 között várunk Benneteket. Helyszín a Millenáris, mégpedig a Könymolyképző Kiadó D1-es standja.

A további Könyvmolyképzős eseményeket, dedikálásokat, ide kattintva szépen csokorba szedve megtaláljátok.

Idén is végigböngésztem a programot, és kigyűjtöttem néhány további, számomra érdekesnek tűnő beszélgetést és dedikálást, a teljesség igénye nélkül (sajna néhol ütköznek a programok):

2015. április 11., szombat

Sorok mögött: A fő téma már fő

Ezen a héten, a körblogolás keretében, annak próbálunk utánajárni, hogy mi a mi fő témánk.

Ez a téma számomra kifejezetten nehéz, hiszen jelen ponton még nem írtam annyit és annyi félét, hogy egy lépést hátra merjek lépni, és megpróbáljam objektíven szemlélni az eddigi történeteimet, hogy mintázatok és közös elemek után kutassak, vagy éppen olyan gondolatokat keressek, amelyek akár mélyen eltemetve de csak újra és újra előkerülnek.
Az egyik létező írós félelem egy felismerés: “Te jó ég! Hátam mögött ennyi történet és ha jobban belegondolok, mind ugyanarról szól! Ugyanazt írom meg újra és újra. Csak ennyire vagyok képes?”. Az olvasó szemszögéből is inkább elszomorító rájönni erre (Jé, ez az író csak ennyire képes.). Nem egyszer jártam így én is, rákaptam egy szerző könyveire, és aztán egy ponton megállapítottam: jé ez totálisan ugyanaz, inkább ne raboljuk egymás idejét.

Aztán eszembe jutott ez a Neil Gaiman videó. 39. perc környékén egy érdekes téma kerül elő. Igazából a sokszínűség sem feltétlenül járható út kiadói szemszögből, legalábbis meg nem nevezett szerzők nem tudják megjelentetni a “befutott” profiljuktól eltérő történeteiket. Neil fiatal újságíróként ezzel a képpel találkozott, és elhatározta, hogyha egy napon író lesz, a neve lesz az egyetlen közös dolog, amely a könyveire kerül, és ha elég szerencsés és ügyes, akkor ha egy olvasó szereti az egyik könyvét, de egy másikat nem, a harmadiknak mégis ad egy esélyt, mert attól valami más élményt várhatnak. Nem akart az a szerző lenni, aki csak egyetlen dolgot csinál újra és újra. Neil íróként ezt a vonalat követte. Aztán persze 30-40 történet után már előkerülnek az “imádnivaló akadémikusok”, akik elmagyarázzák hogyan írtad le ugyanazt a dolgot újra és újra. És a szerző magyarázhatja a bizonyítványát, hogy visszanézve lehet, hogy tényleg így tűnik, de az úton előre úgy élte meg, mintha mindig mást csinál volna. Nem sokkal azután, hogy láttam ezt a videót, a Könyves Magazinban összefutottam egy cikkel, amely Neil Gaiman munkásságáról szólt (egy kivonat olvasható online), és két bekezdésben leírták, sőt, illusztrálták is, hogyan épül fel egy “tipikus” Gaiman sztori. :)

Két történetemről mégis csak mesélnék, még ha nem is egy nagyobb keretben helyezem el őket, hanem csak a sztorik saját fő témáit próbálom megfogni.
Persze még korai kijelenteni, de minél többet gondolkodom Pippa3 cselekményén, az összefüggéseken, jeleneteken, amelyek már alig várják, hogy papírra kerüljenek – egy részüket jó régóta érlelem már –, úgy látom, hogy a hatalom lesz az a fő téma, amely kivédhetetlenül meg akar jelenni több szálon, a történet több rétegében. Még sok minden vár felfedezésre, és a jelenlegi elképzelések simán landolhatnak a kukában, ha adódik egy meglévőnél (számomra) érdekesebb összefüggés, de erről mindenképpen beszéljünk újra, ha elkészülök a kézirattal. :) (Stephen King Carrie-jében a vér nem tudatosan beépített szimbólum volt, hanem csak a végén eszmélt rá a szerző a "jelenlétére".)

Az elmúlt egy hónapban azonban félretettem Pippa világát, és máson dolgoztam. Igazából gyakorlásnak indult az egész, egy játéknak. Megmutatom, hogyan álltak össze a morzsák és hatások egy megvalósításra váró témává.

1. állítás: ha információadagolásra kerül a sor, ritkábban választom a párbeszédet eszköznek. Pont. Ezzel kéne valamit kezdeni. Pont.
Az utóbbi időben jártam színházban is, és miközben a színészek énekeltek, meg elmeséltek, és egy-két mondattal jelezték, hogy napokat ugrottunk az időben, elhatároztam, hogy a gyakorlás alapja egy színdarab lesz. (Színdarabot írni? Én? Lehetetlen.)

Másrészről éppen masszív zombi lázban égtem, a The Walking Dead részek hétről hétre lenyűgöztek; ráadásul hatott rám a Maggie című új zombifilm igen hátborzongató/tetszetős trailere.
A harmadik hatás egy irodalmi előadás volt, ahol inspirációról beszéltek, verseket olvastak fel, és “minden alapanyag” és amúgy is “jó játék klasszikust átdolgozni”.

Persze képeket is gyűjtöttem, katt ide
Végül a Rómeó és Júliára esett a választásom, mert érdekelt, hogy az én verzióm micsoda egy középkori világot sújtó zombiapokalipszisre, és párbeszéden keresztül hogyan tudom bemutatni a megváltozott settinget, a társadalmi berendezkedést, ez miként hatna a karakterek döntéseire (mert mi lenne ha a nők és férfiak vállvetve harcolnának, és a páncél amúgy is elég zombibiztos viselet, nem?), és amúgy is mindig zavart a sztori vége, meg az, hogy a szereplők felsorolásánál Júlia neve csak a férfi szereplők után következett.

Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ennyire szórakoztató lesz. Egyrészről, már a színdarab újraolvasásánál rájöttem, hogy nem is emlékeztem a nevettető részekre; másrészről az átdolgozásnál új kihívás is fogadott, amikor rímelő párbeszédeket írtam. Új színeket és új karaktereket belefűzni a történetbe pedig mókás játék. 

Még van a szöveggel bőven munkám, pihenés is vár rá, és előfordulhat, hogy használható sem lesz, de néha a váratlan ötletkurflik újabb löketet adhatnak, és sosem árt, ha az ember egy kicsit mással is foglalkozik, idegen terepre téved.

A fő téma szerintem éveken át fő, akár valami varázsleves. Remélem szeretni fogom az ízét évek múlva.

További véleményekért mindenképpen látogassatok el a következő blogokra is:

2015. március 16., hétfő

Magyar Könyvek Viadala jelölések


A Magyar Könyvek Viadalán a Mya regény két kategóriában is bekerült a végső öt cím közé. :) A nomináló bloggerek jelöltek, innen kezdve pedig a közönség szavazáson múlik a végeredmény.
A bloggereknek köszönöm, hogy eszükbe jutott Mya; aki pedig az oldalon jár és Myára is szavaz, annak szintén köszönet jár.

Az év ifjúsági könyve kategóriában 2015. április 15-ig lehet szavazni.



Az év legszebb könyvborítója kategóriában pedig 2015. március 31-ig várják a szavazatokat.
A borítót Magocsa-Horváth Évi készítette.


Nagy öröm számomra Myát ilyen szuper könyvek között látni. :)

2015. március 7., szombat

Sorok mögött: kinek kell megfelelnem?

A mostani Sorok mögött körblogolás középpontjában az olvasói elvárások állnak. Ha le kellene rajzolnom az olvasói elvárás jelenségét, egy folytonosan alakot váltó, hatalmas (félelmetes) szörnyeteg lenne, egy csomó csúszós, tüskés csáppal. Ez a lény az álmatlanul hánykolódó, kételyekkel küzdő szerzőket találja meg, ráül a súlyos testével a hasukra, a szúrós csápjaival pedig szorosan körbefonja a mellkasukat, hogy alig bírjanak lélegezni. A szerző meg csak görcsöl a sötétben, hogy vajon szeretni fogják-e a regényét ha kiengedi a kezéből, és az olvasók véreskezű hordája (már elnézést, de éjszaka a félelmek szürreális alakot öltenek, nem? :)) megkaparintja és szétcincálja.
Szerencsére nem kell lerajzolnom, de sok feketét és pirosat használnék.

Hosszan írhatnék és találgathatnék arról, hogy az olvasó mi alapján választja ki az olvasmányát, mi minden befolyásolja abban, hogy adott történet felkelti az érdeklődését; a szerző és a kiadó mennyi mindent tesz meg, hogy fogódzókat adjon, feltűnést keltsen, felkeltse az igényt, hogy az olvasó megvásárolja a könyvet a boltban.
Minden olvasó elvár valamit mielőtt belekezdene egy regénybe. Csupán olvasni akar egy jót: talán épp olyasmit keres, amit jól ismer, vagy olyasmit amit még sosem olvasott korábban; űrcsaták, csöpögős szerelem, vagy romba dőlő társadalmak érdeklik éppen. Minden könyv ígéret, és az olvasó úgy gondolja, hogy az adott könyvtől megkaphatja azt amit keres.

Az a trükkös kérdés, hogy szerzőként hogyan tudom befolyásolni azt, hogy az olvasó megkapja azt, amire számít ha az én regényemet veszi kézbe. Nos, a válasz az, hogy sehogyan. Nem állhatok ott az olvasó mellett és kérdezhetem ki az egész addigi életéről, az olvasási szokásairól, a preferenciáiról, az aktuális kedvéről, helyzetéről stb.
A szövegnek, és azon keresztül a történetnek kell egymagában megállnia a helyét. És van egy aranyszabály, amelyet mindenkinek meg kell tanulnia, ha nem csak a fióknak ír:

nem fogja mindenki szeretni a történetedet. Az lehetetlen. Punktum.

Próbálkozni lehet persze, hiszen nekem is van egy elképzelésem arról, hogy mit vár(hat) el az olvasó a történetemtől. Éppen egy trilógia befejező részén dolgozom, jelenleg éppen az érdekel a legjobban, hogy egy sorozat lezárása mitől működőképes; vajon az olvasóim az első két rész tükrében mire tippelnek, mi fog történni? Ha megkapják azt, amit várnak, nem lesz csalódás? Akkor kitalálják a befejezést, nem? Az pedig uncsi. :)

Persze a történetmesélés nem matek, nem lehet kiszámolni az optimális befejezést, amely nagy valószínűséggel az olvasók többségének elnyeri a tetszését. Különbözőek vagyunk, nem csapódik le bennük ugyanúgy az adott történet.

Emlékszem, a Twilight sorozat befejezése nagy port kavart. A főhősök révbe értek, egy csodás örökkévalóságnak néztek elébe, és ezért még csak nagy veszteségeket sem kellett elszenvedniük. Volt egy kis izgulás, de az ölükbe pottyant az egész jutalom. Az olvasók többsége mégsem volt elégedett; ami azt illeti, én is becsapva éreztem magamat.

Persze van másik véglet is, amikor olyan nagy a veszteség, hogy az olvasó akkor is becsapva érezheti magát (A beavatott trilógia harmadik részét olvastátok már?). Az éhezők viadala trilógia befejezése nekem tetszett, még ha a könnyeimtől nem is láttam az utolsó lapokat. A Harry Potter sorozat nagy csatájában megfelelő mennyiségű vér folyt?
De például az is egy jó fogás ha a szerző útközben hozzászoktatja az olvasókat ahhoz, hogy a karakterei nincsenek biztonságban, és bárki bármikor elhullhat. (Tyrion vajon megéli A tűz és jég dala sorozat végét? )

Akkor mi kell az olvasónak?
Akárhogy nézem, a kérdés úgy pontos, hogy szerintem mi kell az olvasónak. Igazából egy olvasót ismerek igazán kívül-belül, oda-vissza: ez pedig én magam vagyok.

Ez persze azt sugallhatja, hogy akkor én magamnak írok. Persze ez leegyszerűsíthető: ha visszaolvasok egy jelenetet, akkor azt tudom megállapítani, hogy nekem tetszik-e vagy sem. Ha nem tetszik, akkor miért gondolom azt, hogy az olvasónak tetszeni fog? Ha meghagyom a csámpás jelenetet, akkor addig motoszkál bennem a gondolat, amíg át nem írom. Ha a szerkesztő később azt mondja, hogy az adott jelenettel kezdjünk valamit, akkor még ha nagyon szeretem is, valami kompromisszumot keresek. Eddig még sosem bántam meg az átírást, nem érdemes ragaszkodni valamihez, ha a végén jobban is meg lehet oldani.
Tegyük fel egy jelenet nem tetszik, mégis úgy gondolom, hogy az ideális olvasómnak tetszene, akkor máris egy feltételezéssel élek, hogy szerintem mit akar látni, hogyan gondolkodik. Egy ilyen feltételezés félrevisz szerintem, nekem fontos, hogy meg tudjak békélni mindennel, amit leírok. Végső soron én feccölöm a legtöbb időt a történetbe. És egyetlen ilyen szilánk megváltoztathat összefüggéseket, hatással lehet az egész történetre; ha nem változtatok, akkor a jelenet kilóghat a nagy egészből.

Írás közben, amikor egy útelágazásnál meghozok egy döntést (vagy rajtam keresztül egy karakter meghoz egy döntést), akkor nem azon rágódom a legtöbbet, hogy az olvasók vajon mit fognak szólni. Az sokkal inkább érdekel, hogy a történet felépített összefüggéseihez, a karakterek hátteréhez hű maradok-e, ezek összességéből következik-e a következő lépés.
Írás közben a történettel birkózom; elsődlegesen az érdekel, hogy én kerekedjek felül, hogy befejezzem a történetet és legyen füle és farka is.

Végső soron szeretném a lehető legtöbbet kihozni egy történetből, minél mélyebbre merülni a lehetőségek tengerében, hogy azokat a halakat pecázzam ki sorakoztassam fel, amelyek a legjobb végeredményhez vezetnek. Melós és hosszú folyamat, és igazából sosem tudhatja az ember, hogy az olvasóknak tetszeni fog-e a történet, vagy éppen többre sem tartják majd a kisujjuk körmének végénél.

És itt a második aranyszabály:

Mindig lesz legalább egy olyan olvasó, akinek a Te regényed lesz a kedvence.


Amikor a kész kéziratot elolvassák a béták, a lektorok vagy a szerkesztőm, akkor bejönnek új szempontok, kompromisszumok, de mind azon dolgozunk, hogy a regényt az olvasók teljes pompájában vehessék kézbe és alakíthassák ki róla a véleményüket.

Én szerzőként csak azt tudom befolyásolni, hogy mennyi munkát és időt teszek bele a könyvbe, mennyi időt szentelek annak, hogy elsajátítsam a szakmai fogásokat, hogy minél inkább felvértezve írjak, és minél több eszköz közül válogathassak. A produktumot, amelyet a folyamat végén kiadok a kezemből, remélhetőleg nem akarom visszaszedni; a megjelenés pillanatában azt szeretném érezni, mindent megtettem és megbirkózom majd a fogadtatásával.
Nem állhatok ott minden olvasó mellett, nem magyarázhatom el, hogy egyes mozzanatnál mire is gondoltam és hogyan illeszkedik a nagy egészbe. Az olvasó felcsapja a könyvet, és kalandra indul. A történetnek pedig magáért kell beszélnie.

Olvasd el, hogy más szerzők mit gondolnak a témáról, hiszen több szem, többet lát: