A viharszívű Mya Mavis - Prológus

Mya Mavis
Néhány héttel korábban

A sápadtak fehér folyama úgy önti el a kolóniát, mint a kiömlő tej.

Kiválnak a házakat ellepő porfüggönyből, szürke felhőt húznak maguk után, lábuk csupa seb a törmeléktől. Dühösen ordítanak, hangjuk visszaverődik a háztetőkről, talpuk csattan a kiüresedett utcák jeges kövén. Az utcai szolárlámpák fénye gyertyalángként reszket a sötétben…

A lyuk majd’ tíz lakóház széles a falon. Remeg a föld, ahogy sok tíz tonna törmelék zuhan a peremutca házaira. Cseng a fülem a fémcsikorgástól, a beton roppanásától, és mintha egyszerre kitörne vagy száz ablak. Feltárul a kinti erdő kopasz lombszintje, majd a felkavarodó betonpor eltakarja a leomlott falszakaszt…

Egy lány megragadja a vállamat. Sárga a szeme…

Felriadok. Nagyokat lélegzem, míg a földes avarillat megnyugtat. A mennyezetről sűrűn fonott levélkígyók lógnak. A levelek már kiszáradtak, de még érzem rajtuk az ősz illatát. Anya szerint a természetes anyagok segítenek a jelenben maradnom, ha lidérces álomból riadok.

A kolónia falak nélkül olyan lenne, mint kagyló, amelyet nem véd héj. Felsejlik előttem az álombéli magas lány, akit a valóságban sosem láttam korábban. Kenn-szeme sárga és szigorú, akár a ragadozómadaraknak. Jobb szemöldöke forradásban folytatódik, végigsiklik a halántékán a füle tövéig. Íjat tart kezében, és nem idegen számára a fegyver, mintha őrszem lenne.

Megborzongok, ahogy a jövőrészletek és az álombéli lárma elhomályosul. Hamarosan hiába próbálok majd szabadulni tőlük, belém égnek, ott lesznek velem minden percben, amíg a valóságban bekövetkeznek. Megdörzsölöm vállamat, még mindig érzem a lány ujjait.

Felülök az ágyban, a szoba hűvöse megcsapja izzadt hátamat. Az utcai szolárlámpák fénye hosszú árnyékokat rajzol a falra. A LED-égők erőtlenül pislákolnak, a szolárakkumulátorok már majdnem lemerültek. Hamarosan kopogtat a hajnal. 

– Csak álmodom! – suttogom az üres hintaszéknek, ahol anyának kellene ülnie.

Anya nem válaszol. Sosem válaszol. Hangját már csak a kápolna előtt hallom, de talán az sem több a szél susogásánál.
Álomnak kell lennie. Nem kezdődhet újabb jövőciklus, hiszen a lány nem él itt a kolónián. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem is fog. A szeme árulkodó, talán Hazel vagy Phil jövőbeli lányát látom. A lányt Pippának hívják. Az álom elején egyre csak ismételgetem a nevét, de hiába könyörgök, hogy várjon, elrohan előlem. Meg kell kérdeznem Hazeltől, hogy viszonyul a Pippa névhez.

Senkinek sem mondhatom el, hogy évtizedek múlva tényleg leomlik a fal. De nem most fog megtörténni, nem a közeljövőben.

– Csak álom! – suttogom, és homlokomra szorítom kezemet, mintha így bent tarthatnám a gondolatot a fejemben.

Nem győzöm meg magamat, a Mavis-átok sosem hazudik. Visszafekszem, orromig húzom a takarót, a juharleveleket számolom a füzérben. Már szendergek, amikor az egyik levélkígyó megrázkódik, levelei egymáshoz simulnak, pikkelyes páncéllá erősödnek. A kígyó tekergőzik a plafonon, kitátja méregfogas száját, lebukik, felém, felém… Behunyom szememet, és a rémálmot választom a káprázat helyett.

Mert most az egyszer álom volt, nem látomás.

Álom, nem látomás.