A nagy alámerülés

Egy bejegyzés erejéig elszakadok Pippától. :)

Tavaly egy írótáborban kötöttem ki, ahol az egyik napi téma a "járvány" volt, az egész világot sújtó pandémia típusú, apokalipszist hozó fajta. A témát előre lehetett tudni, így volt idő gondolkodni rajta, hogy mihez kezdjen vele az ember abban az egy-két napban, ami a feladatra jutni fog.

Nem sokkal korábban éppen hőségriadó volt a városban. A tomboló kánikula kellős közepén medencében hűsöltünk barátokkal, és volt egy pillanat, amikor arra gondoltam, hogy én onnan ki nem jövök, leköltözöm a víz alá inkább, és ott fogok élni, amíg világ a világ (de legalábbis amíg ennyire meleg van).

Szóval volt ez a Pippa mentes időkre eltett ötletmag, bejött a képbe a járvány téma, és valahogy egymásra talált a kettő, így lett a Chocapic (ahogy gyerekkorom reklámjában elhangzott, amikor a csokoládé elöntötte a búzamezőket).

Na de miről is szól A nagy alámerülés? Dióhéjban:

Egy gatyarohasztó nyáron, világszerte felüti a fejét a vízimádat jelensége. Eleinte csak médiahisztériának tűnik az egész. Pár youtube videón dagálykor, a mély vízben lebegő emberek nem jönnek fel levegőért, vagy épp tömegek ülnek a sekély tengerben és a horizontot bámulják.

A főszereplő fiatal nő életébe is lassan beszivárog a jelenség, bármennyire is próbál nem tudomást venni a jelekről. emberek hirtelen felmondanak a munkahelyükön, hogy a tengerhez költözzenek, új divatos hóbort a vízifitnessz. De ennél aggasztóbb, hogy egymást érik a csőtörések a társasházban, a kerti locsolókat emberek ülik körbe hajnalban, mintha valami szekta tagjai lennének. Ráadásul a nő kedvesének is, mintha elment volna az esze: az hagyján, hogy folyton vizet vedel és vakarózik, de a fejébe vette, hogy az autóra félretett pénzt inkább fürdőszoba átalakításba ölné.

Eljön az a kritikus pont, amikor mindketten az események sűrűjében találják magukat, és nem tudnak olyan messzire futni, hogy ne érje el őket is a vízimádat, és annak a nyomában maga a világvége.

És íme a novella felütése:

Egy szombati napon tetőzött a kánikula, és a hűvös medencében pancsolva arra gondoltam, hogy kopoltyút növesztek, és a víz alá költözöm. Talán gyanút kellett volna fognom, de azon a héten már-már megzápult az agyunk a hőségtől és a jó ideje tartó médiahisztériától, a világszerte tömegeket megmozgató vízimádástól.
Emlékszem, azon a héten a nap ezer wattos mosollyal hevítette a betonplaccokat, és a panelkülvárosok éjszaka is ontották magukból a meleget, mint a kályhában átforrósított téglák télen. Könnyeztek a klímák az erőlködéstől, és ha a hírekben nem éppen a vízimádókról esett szó, akkor a fővárosi vízosztást vagy az ájuldozó néniket mutogatták.

A novellában leginkább az foglalkoztatott, hogy vajon mikor eszmél rá az ember, hogy itt a világvége, a régi szabályok nem érvényesek, új szabályok vannak kialakulóban. Ezek a pillanatok érdekelnek a zombi apokalipszist feldolgozó történetekben is, emiatt foglalkoztat a téma ennyire (még ha a Pippa sztoriban a hangsúlyok el is tolódtak egy kicsit).

Nagyon megszerettem ezt a világot, úgy érzem, vannak még felfedezésre váró részei, karakterei és élettörténetei. Remélem egyszer sorra fog még kerülni az írós étlapomon egy hosszabb történet erejéig.
Addig is számomra tanulság: jó móka felfedezni hasonló ötleteket novella formában. Hamar kiderül, hogy érzek-e bennük kakaót, akarok-e hosszabban is foglalkozni velük. A vízimádatból induló apokalipszisben pedig abszolút érzek.

A blogbejegyzés apropója pedig az, hogy A nagy alámerülés novella otthonra talált az Új galaxis antalógia hamarosan megjelenő, 24. számában. :) Ha lesz infóm az antalógia elérhetőségéről, akkor frissítem a bejegyzést.