Elveszettek (Előzménynovella a Pippa Kenn-trilógiához)

Gage Mack

AZNAP JÖTTEM RÁ, hogy az öcsém férfivá érett, amikor életében először lefejezett egy sápadtat. Egy suhintással elintézte, amihez szerencse és erő is kellett. Végre utolérte magát a növésben azon a gatyarohasztó nyáron.

Büszkén figyeltem, hogy a tett után Ruben szó nélkül felmászott egy diófára naplementekor. Odaszíjazta magát az egyik főághoz, hogy álmában ne zuhanjon le, és ölelgette a fatörzset, mint egy lány derekát. Vigyázott, hogy a leégett tarkóját és hátát ne sértse fel a fakéreg. Már megbocsátottam, hogy hiába pofáztam neki, ne vegye le a pólóját a tűző napon, csak levette.

Szokatlanul hallgatag volt azon az éjszakán, pedig jó ideig nem aludt el, hallottam a légzéséből. Reggel felajánlottam, hogy levágom a sápadt valamijét emlékbe, ha már az egykori emberi életéből nem maradt rajta karóra vagy fémdrótok a fogán, és még a ruhái is lekoptak róla. A bomló sápadt már szaglott; az életkapszula, ami a világvégén kisütötte az agyát, már nem működött.

Ruben a drámakirály, azt akarta kihozni a potya ajándékból, hogy velem van a baj:

– Kizárt, hogy magammal vigyem egy dög bűzlő ujját vagy fogát. Normális vagy? Megöltem, mert különben ő öl meg engem. De azt mondhattad volna, hogy ne nézzek a szemébe!

Anyáék, ha még élnének, büszkék lettek volna Rubenre. Anya ünnepi fogást főzne – megkapod, Benny fivérem, lesz főtt kukorica, esküszöm –, apa megveregetné a vállát – ez is jár, ha már nem jajdulsz fel, ha hozzád érek.

Észak-északnyugatnak mentünk, egy patakmeder mentén, és egyre több napnyi járóföldre távolodtunk el a barlangtól, ahol a családunk generációk óta élt. Mostanra csak ketten maradtunk. Még egy nap oda, visszafelé is plusz egy nap, és nyakunkon vannak az őszi esőzések, amikor ez a patakmeder is megtelik, és új utat kell találnunk hazafelé.

Ruben hátáról időközben lehámlott a bőr. A vándorlásra felkészítő kiruccanás jól haladt, Ruben bírta a tempót, remekül betartotta a szabályokat, a pofázást leszámítva. Ha azt akarom, hogy befogja, akkor be kell varrnom a száját, máshogy nem megy. Éveket vártam, hogy felnőjön, és jövőre végre a kolóniára vándorlunk.

– Mi bajod? – kérdezte Ruben, és átbújt egy kidőlt fatörzs alatt, amit kimosott a patak.

– Fogd be!

Körül kellett volna néznie a dögök után. A környék sziklás volt, szurdokká szűkülő patakvölggyel, barlangokkal és üregekkel. Sűrű zöld minden, nehéz átvágni a bozóton, a vadcsapásokat kerestük. Ideális, vízbő hely volt ez, csendes zugokkal, rengeteg lehetséges sztázisfészekkel, ahol a sápadtak alszanak, mint a medvék télen, csak épp több télen át. A fejükben az életkapszula életben tartja őket, azt is megmondja nekik, hogy mikor kell aludniuk. Meddig? Életek telnek le. Addig.

– Még mindig a nyamvadt póló miatt vagy úgy oda? Az én hátam. Az én leégett bőröm.

– Fogd már be!

Megálltunk. A víz csobogott, rovarok ciripeltek, rágcsáló motozott az avarban. Az erdő nekünk dolgozott, elnyomta a hangunkat, így nem ébresztjük fel a dögöket, ha vannak a környéken. Irigylik a beszédünket, mert valamikor ők is tudtak beszélni. Bár, amikor szembenézek velük, rohadtul nem hiszem el.

Ruben hátranézett rám a hátára szíjazott szamurájkard markolata mellett. Mindjárt kiakad, már láttam rajta, de gondolom megbocsátom neki. Én vagyok az idősebb. Az, aki meglépi, amit kell. Előre gondolkodik. Anya helyett anya. Apa helyett apa.

– Eddig is dumáltam – csattant fel. – Reggel is megdumáltuk, mint minden francos reggel, hogy ha elszakadunk, hol találkozunk. Azt is megmondtam, hogy elég nekem a kaja, nem kell azt a gyanús gombát megenned, osztozunk a tegnapi maradékon. Azzal nem volt bajod! Azt kimondhattam hangosan. Még azt is be kell jelentenem, ha elmegyek szarni… Utólag már tudom, hogy pechünk volt. A dögök egy rókát üldöztek árkon-bokron át. Ropogott a hegyoldal, ágak csapódtak, kövek gurultak, száraz fa recsegett a rohadékok talpa alatt.

Először a kis nyüszítő bundás folt húzott ki a bokorból Ruben lába előtt, és lesodródott a patakmederbe. Az első, emberméretű fehér folt elcsapta Rubent; ordítva, összegabalyodva gurultak a patakba.

A következő dögnek lehasítottam a koponyája felső felét. Az azt követőt kigáncsoltam, de azt hittem kitörik a lábam, olyan gyorsan jött. Fejbe szúrtam a katanával, és kiiktattam a szeme mögött az életkapszulát. Nyitva maradt a szája, bele akartam taposni, és kitörni a fekete fogát, de már meghalt.

A harmadiknál elrontottam a mozdulatot, és hasba szúrtam a sápadtat. Nem halt meg rögtön, volt annyi ereje, hogy belemarjon a karomba. Hátraugrottam, és levágtam a szörnyeteg karját, aztán fejbe szúrtam. A vadcsapást máris hullák borították.

Lábdobogás a lejtőn. Jöttek még.

Ruben éppen leborította magáról a sápadt hulláját, és prüszkölve, fejrázva tört fel a vízből. Túl sokan jöttek. Iszonyúan égett a seb a karomon, legyengített. Még egy támadás, és a patakban kötök ki, mert nem tudom tartani a helyet.

– Bújj el! – ordítottam. A hangerőm rettenetes, de üvöltöttem tovább, és rohantam visszafelé, amerről jöttünk. El Rubentől. A sápadtak a hegyoldalon bedőltek a csalinak, és már engem üldöztek. Az öcsém irháját mentettem. Meg a rohadék rókáét, ami meglógott. Hálátlan dögök tudnak lenni az öccsök meg a rókák.

Aznap először elvesztettem az öcsémet.

Ruben jól van! Elcsalod a sápadtakat, és túléled. Ő egyenesen él és virul!

Ilyeneket mondogattam magamnak. A hátamat húzta a táska, de nem mertem eldobni, még nem. Volt benne ivóvíz, és szomjazni fogok a marástól. Úgy ziháltam, hogy ha minden testnyílásomon beszívtam és kifújtam volna a levegőt, az sem lett volna elég. Nagyon közel voltak a dögök, amikor kitörtem a tisztásra. Középen sorban levert cölöpök, tetejükre busa fejű növényevők koponyáját húzták.

Elrohantam a cölöpök között, a sápadtak lelassultak, vagy csak én szedtem gyorsabban a lábamat, de végre nőtt a távolság közöttünk. Az erdősáv a túloldalon beszarás; csontok lógtak az ágakról, mintha csonttermést hoztak volna; a fák tövében letört és lehullott csontdarabok ropogtak a lábam alatt.

A legelső fa legmagasabb ágáig másztam, ami még elbírt. Elrejtett csont és levél. A sápadtak a tisztáson maradtak, tátott szájjal nézték a fákat. Megszelídítette őket a látvány, de nem értettem miért van rájuk nyugtató hatással valami, amit ember készített. Mert ezeket a fákat emberek aggatták tele emberi és állati csontokkal, az holtbiztos.

Megfőzték és leszopogatták róluk a húst, hogy ilyen tiszták lettek? A nap meg fehérre szívta a színüket. Mellettem egy combcsont göbös vége alá zsinórt kötöttek, a bordákat körbekarcolták a közepükön, hogy a vájatokban megkapaszkodjon a kötél. Itt egy húsevő állat, hosszú szemfogas koponyája, ott rágcsálóé, összeroppanthatnám fél kézzel. Lógtak, mint a szélcsengők, amiket anyám készített.

Megnéztem a karomat; beletört a sápadt undorító karma. Kirántottam a húsomból, mint egy mérges tüskét. Rozsdabarna volt, ahogy a felszakított bőr széle is az alvadt vér alatt. Kimostam a sebet, aztán bekötöztem néhány tépett ronggyal. Lemaradtam arról, hogy a fehérre festett férfiak honnan jöttek. A hátuk mögé rejtették a pengéiket, csendesen odamentek a sápadtakhoz, mintha ők is azok lennének. Elsőre én is összekevertem őket a dögökkel, nemhogy a dögök. A sápadtaknak végük volt, mielőtt kapcsolhattak volna. Pengék a fejekben és a szívekben kötöttek ki. Nem szaroztak a festett bőrűek, a hullákat a vállukra vették, mint elejtett vadat. Kézjelekkel mutogattak egymásnak, nem úgy, mint mi Rubennel egy-egy figyelmeztetést, hanem mintha a beszédet helyettesítették volna. Felszívódtak az erdőben, a feldíszített felében. Nem túl messze tőlem, de nem hallottam őket az össze-összeütődő csontoktól.

Az emberek láttán örömömben az öklömet szorítottam elfehéredésig, és bele akartam bokszolni valamibe. Végül mégsem kiáltottam utánuk. A fellógatott csontok nem tetszettek. Egy temető kellős közepén ültem. A maradványoknak az anyaföldben volna a helyük.

A marás okozta hőemelkedés rosszul esett a nyári hőségben. Szédültem, és pár óra múlva a vizem is fogytán volt, kiizzadtam és kipisiltem, amit megittam. A rohadék fán rostokoltam, pedig már úton kellett volna lennem a találkozási ponthoz. Rubentől még nem szakadtunk el soha ennyi időre a vadonban, és ha tippelnem kellett volna, nem bírta jól. Amikor véget ért a legnagyobb hőség, már éppen elindultam volna, de visszatértek a férfiak. A fák között kódorogtak. Nem beszéltek. Amíg ott voltak, nem mozdultam, és levegőt is alig vettem. Féltem tőlük. A csontokat okoltam ezért, mert minél több időt voltam odafent, annál nyomasztóbbak lettek.

Megvártam, amíg lement a nap, és felkelt a hold. A hűvösben a hőemelkedés is elviselhetőbb lett. A tücskök őrülten ciripeltek.

Lemásztam a fáról, hogy elhúzzak onnan. Ruben egy idegroncs mostanra, talán sebesült vagy rosszabb. De tűz égett nem messze. Haboztam. Csak egy kicsit körülnézek. Száz lépés. Mindössze annyi. Utána megyek. Biztosan tudnom kell, hogy jó döntés nem visszajönni ide, hanem elindulni az ismeretlenbe, és a hónapokig tartó vándorlás végén talán ott van a kolónia, talán nincs.

Bevetettem magam a csontos erdőbe, a fény felé. Bátrak a festett férfiak, ha éjszaka tüzet mernek gyújtani a vadonban. Vagyis még óvatosabb lettem. Kivont késsel, fától fáig osontam. A bokrok és a fekete öltözékem, a fejemre kötött kendő elrejtett, de a magasságom nem segített, sem a kiszáradt csontszilánkok roppanása, amikor rájuk léptem.

Aztán megéreztem a szagot; főtt hús, amikor még habzik a főzővíz, és a sápadtak rothadásszaga. A tűz fénykörén túl álltam meg, ahonnan láthattam őket, de ők nem láthattak engem. A fényesség nem egy, hanem két tábortűzből jött. Az egyik egy bazi nagy kádféleség alatt lobogott, a másikat pedig a festett férfiak ülték körbe. Mellettük sápadthullák lógtak a fákról fejjel lefelé, és egy-egy gödörbe csöpögött a vérük. Találgatnom sem kellett, hogy mi van abban a kádban.

Mögöttük egy óriás lépett ki a sötétségből. A széles kámzsáját hátravetette, és a gyomrom összeugrott, nem az éhségtől, hanem a zsigeri rettenettől. Az óriásnak két feje volt, és széles mellkasa, mint egy palánk, keze akkora, hogy letéphetné a fejemet.

Egy génroncs. Megvilágosodtam. A festett férfiaknak is annak kell lenniük, még ha innen nem is látom a testi hibáikat. A francba. Apámék meséltek róluk történeteket. A felmenőim őket tanulmányozták, sőt, egyikük a királyuk lett. Tündérmese az egész.

Másfél évszázaddal ezelőtt a szintetikus vírus világméretű járványa nem csak a génkezelteken nem fogott ki, mint amilyenek mi vagyunk, de elzárkózott közösségek is megúszhatták. Túlélték a génroncsok felmenői is, de az új világban teret nyerő Vörös erdők mérgező, mutagén hatása eltorzította őket.

A festett férfiak leborultak a kétfejű előtt, homlokukat a földnek érintették, tenyerük messzire kinyújtva előttük. – Ke'j fel! – Rekedt volt az óriás, mintha lenne valami a torkában. – Nem azért jöttem, hogy itt ta'pat nya'jatok! Csak az egyik fej beszélt, a másik rángatózott, mintha egy légy zavarná.

– Keresem Sarát!

A festett férfiak hevesen egy irányba mutogattak, egymást lekörözve akarták felhívni magukra a figyelmet. Fény derengett abban az irányban. A kétfejű biccentett, azt mondta megvárja Sarát, és letelepedett a tűzhöz. A férfiak elhalmozták étellel. Horrorpiknik sápadtakkal. Elment a francos étvágyam. Torz vademberek ezek! De…

A Sara az női név. Láttam már nőt életemben, persze. Anyámat, meg a szomszéd családanyát mielőtt elvándoroltak a kolóniára. A gyenge fény felé osontam; egy örökkévalóságnak tűnt, olyan lassan haladtam, hogy ne ropogjanak a csontok a bakancsom alatt.

Sarának egy feje volt, de szokatlanul hosszú a karja, épp, mint a festett férfiaknak. Hozzá közelebb merészkedtem, mert egyetlen földbe szúrt fáklya égett mellette, picinyke fénnyel, mint egy parázs. Egy tükörszilánk előtt illegett, és azt hiszem láttam kivillanni a fenekét, mielőtt felhúzta volna a nadrágját, olyan simulósat, mint egy második bőr. El akartam fordulni, mert az anyám arra tanított, hogy a lányok utálják a kukkolást. Nem jött össze.

Felfigyeltem egy fehér foltra a szemem sarkában. Gyerekméretű volt, meztelen, és a bokorban lapult. Leskelődött, akárcsak én, leszámítva, hogy most már engem nézett, rohadt nagyra tágult szemmel, és eltátott fekete szájjal. A bőre sima, festékmentes, hófehér. Egy sápadt volt.

Rászegeztem a késemet, a sápadt meg könyörgően a fejét rázta, és összekulcsolt kezét rázogatta felém. Nincsenek gyerekek a dögök között. Nincs értelem a dögök szemében, de ez nekem könyörgött.

– Ne, ne, ne! – suttogta. És elvetettem, hogy sápadt, mert a sápadtak nem beszélnek. Intett, hogy menjek innen, nagyot lendített a karján, hogy jelezze a tisztáson túlra, kifelé az erdőből. – Menekü'j! Fe'á'doznak istennek!

A hófehér bőre győzött meg mégis arról, hogy sápadt. Mintha ráöntötték, majd a háta közepén összehúzták volna egyetlen pontban, hogy sehol ne ráncosodjon. A szája fekete. A karmával kibelezhetne.

Abbahagyta a hadonászást, és elnézett mellettem. Elaltatta az éberségemet. Sara már nem volt ott, ahol az előbb. Az ütés a tarkómon ért, de egy öccshöz voltam hozzászokva, aki lesből támadott. A késsel kaszálva pördültem meg, és Sara nem tudom min nevelkedett, de már alám bújt, úgy, hogy ráfogott a kést tartó kezemre, és megpördült a világ, az egész hátamat bevágtam érkezéskor, és elakadt a lélegzetem. Sara a lábam közé térdelt, a saját késemet szorította a torkomhoz, és olyan mozdulatlan lettem, mint egy hulla. Egyik kezemre rátaposott, a másikat leszorította. Erős volt. Nem láttam semmit az arcából, a fáklya hátulról világította meg.

– Kéknéma! – üvöltötte. – Ide! Egy tiszta vérű!

Halkabban, már csak nekem:

– Mit fogtam? Embert. Mé'sem hazug ez a Kéknéma. Me'látott téged.

A térdét dörzsölte az ölemhez, és a testemnek tetszett. De eszemnél maradtam.

– Sara! Meg ne ö'd! – suttogta a kis sápadt. – Á'dozat alapanyag. Tiszta vér.

– Takarodj innét szaros! – Sara rásziszegett, aztán kiabált megint. – Kéknéma!

A férfiakat riasztja. Nem vagyok hülye, túlerőben voltak.

– Elengedsz! – mondtam.

A hangomra – mert gondolom szexi volt, mint annak a rendje –, megdermedt, és én kibillentettem az egyensúlyából, a kést ellöktem magamtól, talpra rángattam magunkat. Blokkoltam a rúgását, és egy fatörzshöz szorítottam őt, a késem az ő torkán. Szép vagy nem szép? Nem tudom. Leginkább foltokban festékes. Kora? Nálam idősebb. De a melle szép. Nem is. Gyönyörű. Nem bírtam levenni róla a szememet, pedig próbáltam.

– Valaki kanos – kuncogta. – Ké'd szépen kisfiú!

– Mit? – kérdeztem.

Sara nevetett aztán már sikoltott. Irtó hangosan sikolt egy nő! A világ összes sápadtja idecsődül, a kis sápadt a fülére szorította a kezét. De nagyobb baj, hogy a tábortűztől ide sereglenek a festett férfiak.

– Kéknéma! Itt ember! Tiszta vér!

Próbáltam befogni a száját, de Sara bordán ütött, ahogy védtelenül hagytam.

– Fuss! – nyüszítette nekem a kis sápadt.

A férfiak közeledtek. Nem akartam sem a kádban végezni, sem fejjel lefelé lógva kivérezni, és a csontjaim sem kolompnak valók. A fatörzshöz csaptam Sarát, és leléptem. Sara már azt sikítozta, hogy menekülök. Egyszer hátranéztem, épp szájon verte a kis sápadtat, aztán belerúgott, mint egy kutyába. Mindjárt a tisztásra érek! Gyerünk!

Festett férfi lépett ki a fa mögül, és mellkason ütött. Megtántorodtam, de sikerült talpon maradnom. Káromkodtam, és a hangomra megdermedt a férfi, éppen csak eltöprengett valamin. Az arcán a nagy, sötét kidudorodásba ütöttem, és olyan vastag volt ott a húsa, mintha nem is arcon, hanem karon vágtam volna. Eltátotta a száját, csak egy fojtott nyögés szakadt ki belőle, más hangot nem adott ki. Meglógtam. Cikázva futottam, nyilak csapódtak a fatörzsekbe mellettem.

Kiértem a tisztásra, aztán be az erdőbe, a csontmentes részébe.

Jó ideig nem lassítottam. Talán korábban abbahagyták az üldözést, minthogy megálltam meggyőződni róla.

Botladoztam, a holdfényben is alig láttam. Mentem, amíg meg nem hallottam a patakcsobogást. Megtöltöttem a kulacsomat, ittam, sebtében megmosakodtam; füleltem a festett férfiak után. A szívdobogásom lelassult, már nem ziháltam, és a sápadtmarás megint fájt, az oldalam zsibbadt, ahol megütöttek.

Időbe telt, mire megnyugodtam. Nem követtek. Biztosan nem. Egyedül voltam. Ha csend van, akkor az öcsém nincs velem. Zavart a csend. Otthagyhattam volna a fogamat, a csonterdőben, és akkor az öcsém magára maradt volna. Én hülye!

Amikor az éjszakát felváltotta a derengés, és mentemben már majd' lecsukódott a szemem, felmásztam egy fára aludni. Arra ébredtem, hogy a nap magasan jár. Azt hittem, összeálmodtam valami baromságot egy nőről és egy beszélő sápadtról. De a bakancsom talpán az el nem kopott barázdák közé csontszilánkok szorultak, és a pólóm Sara testfestékétől fehérlett.

Léteznek génroncsok, nem csak mese. Egy gyereksápadt figyelmeztetett rá, hogy meneküljek.

Órákig gyalogoltam egy útelágazásig, ami a Rubennel megbeszélt egykori városba vezetett. Teleettem magamat szamócával, és az öcsémnek is szedtem. Ha már nem vihetek neki hírt arról, hogy egy emberi várost találtam, ahol megpróbálhatnánk új életet kezdeni, legalább egyen valami finomat. Még egy éjszakát töltöttem egy fán. Hajnaltól meneteltem, de mire átvergődtem egy bokroson, és elértem a várost, megint lemenőben volt a nap.

A kisváros romjait benőtte a futóbab. Fák törték fel a betont, kikandikáltak az ablakok egykori helyén, bokrok sarjadtak tenyérnyi felületen. Autóroncsok rozsdásodtak a burjánzó növényzet alatt. Vadkutya lézengett a fák között, kinézett magának vacsorára, de nem féltem tőle egyelőre. Ha van vadkutya, nincs a közelben sápadt.

Ruben a főtéren a legmagasabb fa lombján rendezkedett be, a holmiját felaggatta az ágakra, a fa tövében egy sápadthulla hevert. Ruben trehányul otthagyta és szagolta a bűzét, annyira minden mindegy volt neki. Az öcsém észre sem vett a sírástól.

– Benny! – kiáltottam, és Ruben olyan hévvel takarodott le a fáról, mintha üldöznék, majd kitörte a bokáját igyekezetében. Elém rohant, és a nyakamba borult. Nagy hátveregetés közepette álldogáltunk egy darabig a nyílt terepen, de nem jött sápadt, és a vadkutya is eloldalgott.

– Hol a szarban voltál? – kérdezte később, miközben nagy duzzogva tömte a fejét a szamócával. Még nem jött rendbe, remegett a keze, cserepes volt a szája. Egy roncs volt szegény. Akkor először gondoltam arra, hogy hiába nőtt fel Ruben, ha én meghalok, ő összeomlik, és előbb utóbb hibázni fog, ami a vadonban egyenes út a halálba.

Rubennek egy éve van, hogy a lelkét is felkészítse a vándorlásra. Gőzöm sincs hogyan segíthetnék neki, és nincs kitől tanácsot kérjek. Ezerszer kijöhetünk a barlangházból, elpróbálhatjuk az egészet, de a vándorlást kell túlélnünk. Fogalmam sincs mi vár ránk a hegyeken túl.

– Inkább megmutatom hol.

Elvittem a csontos fákig, hogy a saját szemével is lássa. Nem találkoztunk sem sápadttal, sem génronccsal, igaz, nem merészkedtünk a területükre. Elmondtam Rubennek egy sztorit az éjszakáról, ami akár meg is történhetett volna. Nem voltak benne ölekhez dörzsölődő térdek, sem beszélő gyereksápadt, génroncs is alig. A rettenetet felnagyítottam, hogy Ruben ne akarjon maradni. Ruben nem ölné meg a dögöket, ha reménykedne, hogy egyszer megszólalnak. Mindig ezt csináltam a fájó igazságokkal; elvettem belőlük és hozzájuk tettem. Ez a hazugság is beáll a többi mellé a sorba.

Sarát nem felejtettem el. Éjszakánként, amikor lüktető öllel ébredtem, Sara mellére, térdére meg sok minden másra gondoltam. A következő nyáron, amikor újra találkoztunk, a nap minden rohadt percében szidtam magamat, amiért nem vágtam el a torkát a csonterdőben, amikor alkalmam volt rá.