Éleslövészet, avagy háttérkutatás egy készülő regényhez

Előtte nem mosolyogtam...

Ez a bejegyzés szintén több hónapja – na jó, ahogy nézem majdnem egy éve – várja, hogy megszülessen.

A napszemű Pippa Kenn írásának egyik igen korai kérdése volt, hogy a szereplők milyen fegyvereket használnak majd a mindennapi életük során. Nem emlékszem rá, hogy sokat gondolkodtam volna ezen, nyilvánvaló volt, hogy különféle lőfegyverek is beleesnek majd a szórásba. 

Rengeteg évadnyi akciósorozat, film (Miért van sok akcióhősnek J.B. monogrammja? Jack Bauer, Jason Bourne, James Bond... Kit hagytam ki?) és pár alkalomnyi lézerharc ellenére is kapva kaptam az alkalmon, amikor az egyik bónuszos weblap éleslövészetes ajánlatán fellelkesült a baráti társaság egy része. A városperemi lőtéren zajló program során különböző kaliberű fegyvereket és lövedékeket próbálhattunk ki.
Nagyon vártuk az eseményt – egyedüli lőni is készülő lányként csatlakoztam a srácokhoz –, a szervezés azonban úgy tűnt csődöt mondott, amikor kiderült, hogy egy másik csoport is érkezett a foglalt időpontunkra. Végül csak elkezdtük, abban a pillanatban amikor meghallottam az első pisztoly dörrenését – iszonyat hangos volt – kissé inamba szállt a bátorságom, őrülten verni kezdett a szívem és nem sokon múlt, hogy kijelentsem, ez nem megy nekem. Főleg miután láttam, hogy a nagykaliberű lőszerrel töltött bazi nagy pisztoly mekkorát rúg, és mekkora torkolattűz csap ki a csövéből amikor elsül. Végül csak beálltam abba a lőállásba, meglepett a pisztoly súlya; konkrétan attól rettegtem, hogy "életre kel" a kezemben, leesik a földre és miattam mindenki meghal aki a közelben van. (Nos, igen néha eszembe jutnak ilyen furaságok, amikor feszült  helyzetben találom magam.)

Aztán pár lövés után ráéreztem a dolog ízére, tetszett az, amitől féltem az elején: a fegyver súlya, ahogy rúgott lövéskor, ahogy a töltényhüvely a lőállás párnázott oldalának csapódott, és ahogy a papírcélomat minden golyó halálosan megsebezte. A kiskaliberű tölténnyel töltött pisztolyok már nem voltak ennyire izgalmasak, a tárral mi is bíbelődhettünk egy kicsit – ugye emlékeztek még a PEZ cukorkatartókra... –, és abban a körben már alig rúgott a másik pisztoly, mindenki nagy bánatára.
A gépkarabély szintén érdekes élmény volt. A hatalmasnak tűnő fegyverbe icipici golyók kerültek. Távolabbi célra lőttünk, és távcsövön át néztük az egyre kisebb köröket. Olyan kicsi volt a golyó, hogy semmit sem éreztem lövéskor, csak az egyre gyarapodó lyukak árulkodtak arról, hogy eltaláltam a célt – no meg persze a töltényhüvely itt is a földön landolt és az orromat facsarta a lőporszag.
A tapasztalt vén rókák akik felügyelték az egész programot – amellett, hogy nem viseltek fülvédőt, mert minek... –, mindenkit bíztattak, hogy pózoljanak a nagy gépkarabéllyal, a srácok szinte megőrültek a lehetőségtől; készültek videók, meg egy tonna fénykép, amin az emberek a lyukas papírjaikat mutogatták. Összességében nagyon szuper, adrenalin növelő élmény volt, remélem nem az utolsó alkalom. Legközelebb pedig egy lista kérdéssel is készülni fogok, mert a helyszínen természetesen alig jutott eszembe valami és nem is volt igazán idő merengésre.

Felhőatlasz, avagy még sosem vártam ennyire mozifilmet

Az egész egy hat perces trailerrel kezdődött (itt magyar felirattal, itt a rövidebb trailer magyarul, rendezői kommentár magyar felirattal). Ez a hat perc tele volt tömve jobbnál jobb színészekkel, akik több karakter bőrébe bújtak, és a történet valami egészen különleges, monumentális, epikus, korokon átívelő finomságot ígért – első nézésre nem is jött át teljesen, hogy miről van szó, akkor csak pislogtam, hogy ez-mégis-mi-a-fene-volt és gyorsan a watch again gombra nyomtam. A következő napokban rongyosra néztem a trailert; éppen úgy ahogy zeneszámokat hallgat unalomig az ember. 

Mivel a rendezők  megemlítették a videójukban, hogy a Felhőatlasz eredetileg egy könyv, gyorsan utánanéztem és valami egészen elképesztő dologra bukkantam. David Mitchell Felhőatlasza igazából egy hat novellát tartalmazó kötet, nem pedig regény. Ezen novellákat félbevágta a szerző, és 1,2,3,4,5,6,5,4,3,2,1 sorrendbe rendezte őket, mintha egymásba tehető matrojska babák lennének. A hat novella hat különböző korban játszódik, a 19. század közepétől indítunk, majd szépen lépegetünk előre egészen egy cyberpunk, végül pedig egy posztapokaliptikus világig. Mind a hat novellának teljes mértékben eltér a stílusa és a jellege, az első például egy napló, az ötödik pedig egy interjú. Egy nyelvi fejlődési utat is végigjárunk, a különböző korok máshogyan jelennek meg ebből a szempontból is; a hatodik különösen izgalmas, mert addigra a nyelvezet borzasztóan leegyszerűsödik. Az ötödik novellát elolvastam angolul – a trailerben a cyberpunk világbeli menekülő szerelmesek fogtak meg leginkább, és egyszerűen tudnom kellett, hogy mi történt velük – , aztán úgy gondoltam megvárom a Cartaphilus Kiadó gondozásában megjelenő magyar kiadást, amit november elejére ígérnek. Nem véletlenül mondtam ám, hogy a novellák  különböznek egymástól: mindegyiket más fordító fogja fordítani.

Ha van kedvetek látogassatok el a film honlapjára és nézzétek meg a főoldalon végigpergő arcokat. Nekem teljesen leesett az állam, ráadásul a filmben még több elmaszkolással találkozunk majd, mert például Halle Berryből háromnál több "változat" is lesz. (Még Szirmai Gergő is azt írta, hogy "Pfuj de nagyon jó lesz ez...", szóval tényleg jó lesz. ;P)

Egy fantasztikus hét margójára

Kép forrása

Miként reagálnál, ha egy hétfő reggel megkapnád azt a hírt,  amiről évek óta álmodoztál?

Az elmúlt tíz hónapban gyakorlatilag fél lépésnyire voltam ettől és csak vártam és vártam, hogy végre megérkezzen. No, de talán kezdjük az elejétől, hogy ezen a blogon is maradjon nyoma a történteknek.

Tavaly október közepére esett a Könyvmolyképző Kiadó első Aranymosás pályázatának jelentkezési határideje. A Pippás kéziratot nem sokkal előtte sikerült befejeznem, így összeszedtem minden bátorságomat és elküldtem a jelentkezést. Sikeresen túljutottam az első szűrőn, majd az oldal elindulása után az elsők között került fel a részletem – amely már most nem így néz ki –, és a Pippás sztorit kérték be először a lektorok. November közepére a regénynek megvolt mind a két pozitív lektori jelentése, márciusban lezárult a pályázat és azóta kilencen vártunk a végső döntésre. Ez idő alatt belevágtam a második részbe, írtam novellákat, részt vettem egy íróiskola alapozó kurzusán, átírtam az első részt, hogy csak néhány idevágó dolgot említsek.

Tehát hétfőn megérkezett a régóta várt IGEN – így, csupa nagybetűvel. Kedden az Aranymosás oldalon is olvasható volt a pályázat győzteseinek listája, vagyis a Könyvmolyképző Kiadó új magyar szerzőinek neve, a bejutott műveik címe, a sorozat besorolásuk – ha volt ilyen –, és egy mondatban összefoglalt rövid tartalom. Ekkorra esett le igazán, hogy tényleg megtörténik, hogy ott van a nevem, kitörölhetetlenül, mindenki szeme előtt, és a Pippás történet legkésőbb tavaszig kikerülhet majd a könyvesboltok polcaira és leginkább a YA zsánert kedvelő olvasók kezébe. 

Csütörtökön értem el az euforikus állapotot, miután landolt egy e-mail a postaládámban az újdonsült szerkesztőmtől – Fanni felugrik a géptől egy úristen-van-egy-szerkesztőm,-egy-igazi-szerkesztőm mámoros felkiáltás kíséretében... –, hogy küldjem el neki a kéziratot, mert jövő héttől megkezdjük a munkát.  

Most vasárnap van, és egyre jobban izgulok, ahelyett, hogy lehiggadnék. Tudom, hogy véres-verejtékes munkával teli hetek állnak előttem, de nagy kaland lesz. Úgy érzem belezuhantam abba a bizonyos nyúlüregbe: egy kicsit tartok az ismeretlentől, de leginkább kíváncsian várom, hogy mi fog történni. 

Néhány szó a Könyvmolyképző Kiadó Írástudó Íróiskolájáról

Aki követi az Aranymosás Irodalmi Magazint, már biztosan hallott a Könyvmolyképző Kiadó íróiskolájáról. Tavasszal elindult egy Alapozó Modul, melynek én is részese voltam, és már jó ideje terveztem, hogy leírom a nyolc hét alatt szerzett tapasztalatokat. Először is, ez egy on-line kurzus volt – az Íróiskola összes moduljában on-line oktatás folyik majd –, ami azt jelentette, hogy készült egy belsős Facebook csoportunk, ahova egyaránt mehettek az apró-cseprő és a fontos kérdések, illetve volt egy levelezőlistánk, ahova szigorúan a heti feladatok megoldásait küldtük. A rendszer valahogy úgy nézett ki, hogy hét elején kaptunk egy cikket – ezek többsége szemléletformáló vagy amolyan gyűjtőcikk volt, amelyekben az oktatónk, Varga Bea (Aranymosó Könyvmolyképző), alaposan körbejárt egy-egy témát –, és valamilyen feladatot, amit hét végéig el kellett készíteni.

Először is, rengeteget számít, hogy ki milyen gárdával kerül össze. Én mindenképpen szerencsésnek tartom magam, mert egy nagyon lelkes, tizenöt fős társaság tagjaként néha nem győztem követni az  írással kapcsolatos kérdésekre adott válaszokat és eszmefuttatásokat. A csoport azóta is megvan, és még mindig él a kommunikáció közöttünk és ezt fantasztikus – és biztonság érzetet adó – dolognak tartom, mert ha bármikor akad egy kérdésem, tudok hová fordulni. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy mindez egy oktató irányítása mellett történt, így mindig volt egy biztos pont.

Szerintem a csoport nem kovácsolódott volna össze ennyire az első négy hétben vért és verejtéket követelő feladatcsokor nélkül. Az első hónap ugyanis a szerkesztések jegyében telt, ami azt jelentette, hogy heti feladatként egymás regény/novella részleteit kellett megszerkesztenünk, rendes korrektúra használattal és véleményezéssel. A minimum feladat heti két részlet megszerkesztése volt a négyből, de mindenki (!) minden héten megszerkesztette mind a négy részletet, aztán természetesen összevetettük a végeredményt Bea javításaival.

Nos, az első hét valami elképesztő kínszenvedés volt. Először is azt kellett elfogadnunk, hogy itt és most nincs helye finomkodásnak. 1. Mindenki részletére sor került. 2. első héten még mindenki óvatosabban fogalmazott, többféleképpen is beleszőve a kritikába, hogy miért nem biztos, hogy igaza van, stb., de a negyedik hétre szerintem már természetes volt – vagy legalábbis én már természetesnek vettem –, hogy nem bántódunk meg a másik véleményén, mert gyakorlatilag minden esetben rengeteg igazság volt bennük.

Mire volt jó ez az egész? Szerintem ez alapozta meg a csoport összhangját, mert megszoktuk, hogy nem bántódunk meg. Másrészt mindenki láthatta, hogy ahány véleményező, annyi szemszög és annyi látásmód, mely gyakorlatilag igaz a szerkesztők munkájára is. Másrészről megtanultuk értékelni a másik véleményét, mert mindannyian tudtuk, hogy nagy meló van mögötte. Öt oldalt megszerkeszteni, nem egy órába került, és persze a hibák mennyiségétől függően, nagy szórás volt a feladatvégrehajtás idejében. Számomra a legnagyobb tanulság az volt, hogy a korrekt negatív vélemények, sőt igazából minden vélemény mögött erőfeszítés van, amit mindenképpen tisztelni kell, hiszen a véleményező a saját idejét szánta arra, hogy a mi írásunkat véleményezze. Ha jó, ha rossz, ez mindenképpen olyasmi, amit figyelembe kell venni. Még ha fáj is néha.

A következő négy hétben írástechnikai feladatokat végeztünk, kisebb részletek megírására került sor, illetve volt egy napi szinten végezendő gyakorlatunk is. Nem unatkoztunk. Mindez oda futott ki, hogy az utolsó hét végére meg kellett írni egy kötött témájú novellát. A témának volt egy általánosabb és egy szűkebb formája is, mindenki szabadon választhatott közülük. Részemről a tágabb értelmezés feküdt, mert volt egy régi novellaötletem, amit végre megvalósítottam. Így született a Mrs. Walker esete az elhalványulással című novellám, mely több írósulis novella között, felkerült az Aranymosás oldalra. (A novelláról és a születésének körülményeiről tervezek majd egy másik bejegyzést.)

Összességében azoknak ajánlom az alapozó modult, akik szeretnének elsajátítani egy kritikai szemléletet – amely fontos lesz a későbbi modulok (és úgy általában a mindennapok) során, hiszen ott már nem kell majd időt eltölteni azzal, hogy a résztvevők hozzászokjanak a vegyes kritikákhoz, mert természetesnek veszik, hogy a kritika elfogadása elősegítheti a fejlődést –, szeretnének többet megtudni a könyvkiadásról és annak felépítéséről, szeretnének szerkesztői véleményt kapni egy beadott részletükről és a suli ideje alatt megírt feladatokról. A további modulok előfeltétele az alapozó modul. 

Milyen modulok várhatóak a jövőben? Értesüléseim szerint: Leírás és világteremtés – mely indul most ősszel –, Párbeszéd, Narráció, Dramaturgia I., II. modulokat terveznek, de ez természetesen még változhat, így csak a meghirdetéskor lesz hivatalos.

Csoporttárs is írt az élményeiről: íme Bartos Zsuzsa bejegyzése.

Pinterest, szeretlek!

A Pinterestnek is ellenálltam egy ideig, csakúgy mint a Facebooknak vagy más közösségi oldalaknak. Aztán egyszer – vesztemre – felléptem oda, hogy körülnézzek, és ott ragadtam, és regisztráltam, és táblákat nyitottam, és olyan kép-hajtóvadászatra indultam, mint soha azelőtt... Nos, igen, van akinek a zene elengedhetetlen az íráshoz, nálam azonban a képek töltik be ezt a szerepet. Jó érzés olyan fotókra bukkanni, melyek emlékeztetnek egy-egy karakterre, helyszínre, tárgyra vagy akár csak egy adott jelenet hangulatára. A Pinterest pedig remek eszköz ahhoz, hogy mindezt rendszerezve, mindenki számára látható módon tálaljam, ráadásul egyetlen kattintással elérhető marad az eredeti forrás is. Jó pár ebben az évben debütáló amerikai YA szerző él már ezzel a lehetőséggel; kifejezetten szeretem böngészni a könyveikhez tartozó gyűjteményeket, és szuper érzés rácsodálkozni a már olvasott részletek képi inspirációjára.

Nem is volt kérdés, hogy a Pippás sorozatnak is szüksége van egy saját táblára, amit itt meg is nézhettek. Folyamatosan bővül, ha meglátok egy-egy képet – vagy épp direkt keresek egy adott témára – mindig elmentem oda. A gyűjteményben elkevertem néhány folytatásokra vonatkozó képet is. (Érdekes volt bizonyos második részekhez tartozó inspiráló képekkel találkozni külföldi szerzők esetében, mert a képek témája miatt máris lehet sejteni, hogy a sztori milyen irányban megy tovább, miközben még a történet fülszövege sem nyilvános.) Arra azért igyekszem figyelni, hogy ne lőjek le semmit a későbbiekből.

A Pinterestnek, mint oly sok más dolognak, vannak árnyoldalai is. Ez a cikk remekül körbejárja, hogy miért kell óvatosan gyűjtögetni. Talán pontosan emiatt, nem is terjedhet majd el igazán – vagy legalábbis szükség lesz olyan továbbfejlesztésre, ahol a felhasználók elrejthetik a tábláikat, és maguk választhatják meg a követőiket. Meglátjuk! Ettől függetlenül remek kissé időrabló dolognak tartom.