A Pippa-karácsony

Amikor a blogturnésok megkerestek, hogy írjak egy kis szösszenetet, amely egyszerre köthető a Pippa Kenn-trilógiához és a karácsonyhoz, tudtam, hogy örömteli kihívásnak nézek elébe. Érdekelt, hogy Pippa világába hogyan tudnám belecsempészni a karácsonyt, amikor ők maguk nem ünneplik azt. A szemfülesek Kelly&Lupi blogján már ráismerhettek a gyanúsan sok P-re és az erődház szóra, meg sok más apró utalásra, de most felkerül ide a blogra is “A Pippa-karácsony”, immár teljes harci díszben.

Ha “A Pippa-karácsony” a Mya kézirat írása közben születik meg, valószínűleg kivágott jelenetként végezte volna, de ettől függetlenül Pippának igazán kijárt, hogy örülhessen valaminek. (A Mya regény olvasók most biztosan bólogatnak. ;))
Köszönöm a blogturnésoknak a szuper ötletet és a kivitelezést!

A karácsonyi játék itt a blogon szintén Pippához és a karácsonyhoz kötődött. Köszönöm szépen a rengeteg leírást és Pippa-karácsonyos bannert, nagyon jó volt végigolvasnom a nevezéseket és megnézni a bannereket. (Például nagyon szuper lett Vivien Pippa ihlette GIF-je, vagy Balázs mézeskalácsos bannere)
A meghirdetett leírás szerint sorsoltam (a raffle boxban látható a végeredmény), a nyerteseknek írok az e-mail címére.

Jó olvasást, továbbá mindenkinek nagyon boldog karácsonyt és jó pihenést kívánok! :)

•••

BEESTEM A KENN-HÁZBA, ÉS GYORSAN KIZÁRTAM A SZÁLLINGÓZÓ HÓESÉST, meg az orrokat pirosra csípő hideget. Levettem az átázott holmimat, hajamból kiráztam az olvadozó havat.

– Hahó! – kiáltottam, de válasz nem érkezett. Az üres csend erődházakhoz illett, nem családi házakhoz. Jelly kutya sem fogadott a küszöbön, de nem csak ez hibádzott: a máskor patyolat kövön vaskos sárcsík kenődött szét. Nem kutyamancsról vagy bundáról való, hanem mintha valami nehéz, piszkos tárgyat ráncigáltak volna be a házba.

A testem megfeszült a szokatlan jelek láttán. Követtem a nyomokat, ujjam begörbült, a bőrkesztyű nyikorgott a kezemen. A lépcsőfokokon apró fagyott földrögök hevertek szerteszét, csikorogtak, ahogy rájuk léptem. Az emeleten izgatott suttogást csíptem el, és engedett a csomó a gyomromban.

A hangok a szobámból jöttek, a résnyire nyitott ajtóm vonzott; titok lapult mögötte.

Belöktem az ajtót, és megtorpantam a küszöbön. A sárcsík egy embermagas, cserepes tujában végződött. A terebélyes, kékeszöld lomb betöltötte a teret; a szoba, amelyet nem bírtam belakni, most először tűnt személyesebbnek. Az ágakról tarka gombócok lógtak, a bütykös ágvégekre masnikat csomóztak. Mit keres itt egy fa? Minek aggatták tele egy csomó… Várjunk csak!

Hazel kiugrott a tuja mögül, az ágak megrezdültek.

– Ta-daa! – Kitárta karját, mintha magához akarná ölelni az egész világot, de lehet, hogy csak engem. Vigyorgott, az az érzésem támadt, hogy csak a villogó fogsorának van helye az arcán.

– Boldog karácsonyt! – mondta Phil, és szerényen ő is előbújt, kezében tükörfényes fémdarab, amelyre éppen madzagot kötött. – Hazel is ezt mondta, csak karácsonyi nyelven.

Hazel Phil vállába öklözött.

– Nincs is olyan nyelv!

– Te már csak tudod! – szúrta vissza Phil. – Nem is jársz iskolába!

– Sssh! Fogd be!

A következő öklözés elől ellépett, és a hevenyészett díszt az egyik ágra aggatta.

– De ha egyszer így van?

Az ikrek vitába bonyolódtak, nem volt értelme közbeszólnom, csak ki kellett várnom a végét.

Megvizsgáltam a vászon gombócokat: mind levarrt ujjú, kitömött kesztyűk voltak. Hazel munkája. Az ágak tövébe akasztott drótokból és fémdarabokból készült díszek pedig Phil találékonyságát dicsérték. Feldíszítettek egy fát. De minek?

Áramütésként ért a felismerés: a giccses tuja valójában karácsonyfa akart lenni, sőt, a mai, téli napfordulót követő harmadik nap egybeesett a régi hagyománnyal. Olvastam karácsonyokról. Az apám a legmagasabb polcokra dugta el előlem ezeket a történeteket, mint minden családról és a családi összetartozás erejéről szóló könyvet. Apám tudta, hogy én csak magamra támaszkodhatok, ha ő egyszer nem lesz.

– Tudod mi az a karácsony, igaz? – kérdezte Hazel. Összevonta szemöldökét, próbálta megfejteni, hogy mit jelent a könnyfátyol, amit gyorsan kidörgöltem a szememből.

Hogyan magyarázhatnám el, hogy ez a giccses fa olyan, mintha belépnék egy könyv lapjaira? A családdal együtt járt az örökös alapzaj, a közös étkezések, nevetés vicceken, osztozás terheken. Megfigyeltem, hogy a családok megünnepeltek előre kitűzött napokat, apropót kerestek, hogy összegyűljenek és időt töltsenek egymás társaságában.

Bárcsak megsúghatnám a három évvel fiatalabb Pippának, hogy ez lesz a jutalma, ha kitart: egy nap átélheti az érzést, amiről azt gondolta, csak olvashat.

– Ez az én ajándékom? – kérdeztem Hazeltől. Felvihogtam; egy Kenn-karácsony gondolata többé már nem fért el bennem. Hazel és Phil elégedetten összenéztek, cinkos tekintettel; már nyoma sem volt az előbbi testvéri szóváltásnak.

– Hazel Kenn! – üvöltötte a nagybátyám a földszintről. A lépcsőn közeledő Peternek haragosan görbült az árnyéka. – Vörös Joe-nak eltűnt a francos tujája, és azt mondták te rángattad be ide. Ajánlom, hogy ne legyen közöd hozzá, mert olyan büntetést kapsz, hogy…

Peter szava elakadt, amikor belépett a szobába. Felmérte a mosolyomat, aztán a giccses tuját, aztán a fintorgó gyerekeit, aztán az elkomorodó arckifejezésemet.

– Ez meg… – kezdett bele Peter, és Phil behúzta a nyakát, Hazel meg karba tette a kezét, amikor Peter nagy levegőt vett a kiabáláshoz.

– Hazel, eredj le Vörös Joe-hoz, és kérj bocsánatot a taplóságodért! Mondd meg neki, hogy két hétig szobafogságban vagy!

– Sosem adta volna oda! – ellenkezett Hazel.

– Indulj!

– De apa! – toppantott Hazel; hangja Hazel-hisztis, amivel elért bármit, amit akart. Rám mutatott. Francba! – Nem látod, hogy Pippa mennyire…

– Eredj! – Peter ajtót mutatott. Hazel először nem mozdult, majd veszített egy gyors szempárbajban, és cittegve kitrappolt a szobából.

Peter szája megrándult, amikor elhaladt mellette Hazel. Mosolykezdeményt harapott el, de a hangja még mindig csattant.

– Azt is mondd meg Vörös Joe-nak, hogy megkapja a tujáját holnap, és átvállalom a tartozását, amivel Kutyaorrú felé kell elszámolnia. És sajnálod, érted? Sajnálod, hogy szó nélkül elhoztad.

– Persze! – Hazel kinevette az apját, és már rohant is lefelé. – Sajnálom.

– És takarítsd fel a koszt, mielőtt anyád hazajön… Mindegy! – Hazel már messze járt, Peter összecsippentette az orrnyerge tövét. Phil felélénkülten visszatette a fára a saját díszeit, amiket Hazel leszedett.

– Hoztam csirkehúst pitének! – újságolta.

Peter otthagyott minket, pedig ha megvárja, megköszöntem volna, hogy maradhat a tuja a házban.

Aznap este húsospitét sütöttünk Hesterrel, és annyi krumplispogácsát szaggattunk az ikrekkel, hogy még a szomszédoknak is jutott belőle. Hesternek még órákkal később is liszt pergett a hollótincseiből, és még napokkal később is érezni véltem a sülő pogácsa illatát.

A szolárlámpákra piros és zöld kendőket borítottunk, és a tompa fények mellett az ikrek csendes éjt húztak hegedűn és csellón. Phil úgy énekelt, mint egy angyal, és Hazel azzal szekálta, hogy úgy énekel, mint egy angyal. Én rég olvasott történeteket meséltem elnyújtott beleéléssel; szóról szóra, ahogy belém égtek az erődházban. Még Peter is velünk egy szobában ücsörgött; a saját emlékeibe merült, és egy pohár bort szopogatott.

Aznap este, a Kenn-karácsonyon, könnyű volt a mellkasom és a szívem. Azt hiszem, még álmomban is mosolyogtam.

 Azt kívántam, bárcsak megállna az idő.