2012. október 28., vasárnap

A napszemű Pippa Kenn – 1.


1. rész
Bizalom


Victor Kenn naplóbejegyzése
2081. július 06.

(…) Éjszaka már megint vért köhögtem.
Így életem alkonyán, egyre többet gondolok a következő generációkra. Az idő teltével, egyre csökken a valószínűsége, hogy egy idegen erre vetődjön és letelepedjen közöttünk. Látván a férfiak között fellépő sterilitást, és ennek következtében az egyre kevesebb gyereket, nem zárhatom ki annak lehetőségét, hogy egy napon, valaki igazán egyedül marad az erődházban.
A világ üres. Az emberiség nem érdemelte meg, hogy több időt tölthessen ezen a földön. Büntetése a halál volt, a kevésbé szerencséseké az örökké tartó bolyongás, a miénk pedig a tudat, hogy mit veszítettünk.

Ha egy napon tényleg egyedül maradsz, te, utolsó ember, tudnod kell:
mindannyian megbocsátjuk, ha a halált választod.

(…)


Photo by makelessnoise

Pippa Kenn

Ez a nap is olyan, mint a többi!
Ezzel és ehhez hasonló ócska hazugságokkal próbáltam tartani magamat a napi teendőimhez.
Ahogy közeledett a tizenhetedik szülinapom, egyre nyugtalanabb lettem. A házat az alagsortól a padlásig kitakarítottam: söpörtem, mostam, mosogattam. Még a lekvárosüvegeket is leporoltam, de alig bírtam rájuk nézni. Csak keringtem egyik emeletről a másikra. Ücsörögtem a teraszon, vagy érett paradicsomok után kutattam a fülledt üvegházban. Persze egyetlen piros szemet sem találtam, egy órája leszedtem, amit le lehetett.
A nappaliban leroskadtam a kedvenc bársonykarosszékembe. Amikor kicsi voltam, apával mindig ide ültünk esténként. Ha mesét olvasott, minden szereplőt más hangszínen szólaltatott meg, és a legizgalmasabb részeknél hatásszünetet tartott, amíg el nem kezdtem kérlelni a folytatásért. Ennél csak azt szerettem jobban, amikor a családunk géntörténetének egy-egy szeletét osztotta meg velem.
Felhúztam és átöleltem a lábamat.
Nyaranta, amikor az üvegházat nem kellett fűteni, sokkal szabadabban használhattam az áramot. Bekapcsoltam az okosüveg zenelejátszómat, és stand up comedyt választottam ki a tárolt fájlok százaiból. Nem értettem a vicceket, de legalább emberek beszéltek és nevettek rajta.
Mi van, ha én vagyok az utolsó ember ezen a világon? Jobb lett volna, ha nem találom meg ősapám, Victor Kenn naplóbejegyzését, mert azóta újra és újra ez az őrjítő gondolat tolakodott a fejembe. Persze, nem tudhattam biztosan, a világ hatalmas. Ahhoz pedig nem voltam elég bátor, hogy véget vessek az életemnek. Mi van, ha az azt követő nap egy egész csapat ember vetődik erre? Hogy néznék szembe apával a túlvilágon? Mit gondolna rólam anya?
Megpróbáltam, nem is egyszer. Órákig ácsorogtam a Harcsa-tó szélén. Gyáva voltam ahhoz, hogy a sötét vízbe gázoljak, és addig tapossam a vizet, míg a lábam fel nem adja, vagy üvöltözéssel magamhoz csaljam a sápadtakat. Becsuktam a szemem, peregtek a könnyeim, és reméltem, hogy a fáradtságtól majd bezuhanok a halak közé. Másnap reggel a nap első sugaraira keltem fel. A vadonban aludtam, és egyetlen vérengző vadállat vagy sápadt sem keveredett arra, hogy elvegye az életemet. Még néhányszor az erdőben kempingeztem. Fegyvert egyszer sem vittem magammal, ma mégis itt vagyok.
Összerezzentem a hangszóróból kitörő röhögéstől. A fickó a felvételen vagy fél percig szóhoz sem jutott. Felpattantam a karosszékből, és kikapcsoltam a lejátszót. Néhány percig tanácstalanul álldogáltam a hirtelen támadt csendben, majd úgy döntöttem, elmegyek vadászni. Az első magányos év nehézségei után megtanultam ellátni magamat, azóta nem voltam szűkében élelemnek. Arra volt szükségem, hogy eltereljem a gondolataimat.
Bedobáltam néhány dolgot a hátizsákomba, magamhoz vettem kedvenc íjamat és egy tegez nyilat, majd az egyik kötélhágcsón lemásztam a ház nyugati falán. Az első utam apa sírjához vezetett, mint mindig, ha útra keltem. Felmenőim az erdő szélén, a fák árnyékában nyugodtak egymás melletti sírokban, melyekről kisebb-nagyobb halom kövek árulkodtak. A zsebemben lévő kavicsok közül kiválasztottam a legnagyobbat, majd miután a kőrakás tetejére tettem, engedtem, hogy a lábam arra vigyen, amerre kedve tartja.


A fehér nyúl megneszelte a jelenlétem. Oldalra fordult, egy pillanatra belenéztem a vörös szemébe. Elengedtem az íj idegét, a nyíl pedig jellegzetes pendüléssel útnak indult. Az állat teste megfeszült, hogy nekiiramodjon, de a nyíl a bal mellső lába mögött átütötte bőrét, és meg sem állt a szívéig.
Sajnáltam ezeket az albínó nyulakat, mert szánalmasan könnyű célpontot nyújtottak. Apa azt mondta, hogy a régi időkben még a génközpontban kísérleteztek rajtuk. A szintetikus vírus nem hatott állatokra, de a Vörös erdőből áradó mérgezést is túl kellett élniük, akárcsak az újfajta génmanipuláción átesett embereknek és leszármazottaiknak.
Íjamat átvetettem a vállamon, percekig sétáltam az elejtett nyúlig. Miután kivéreztettem, biztos mozdulatokkal kibeleztem, és elástam a belsőségeit. A nyulat a hátsó lábainál fogva vittem hazafelé.
Megszokásból az erdőt figyeltem, leselkednek-e rám sápadtak. Lett volna időm felajzani az íjamat, de már rég nem is érdekelt a dolog. Belefáradtam az egyforma napokba, zenékbe, rég halott emberek érthetetlen előadásaiba, megsárgult könyvek történeteibe és a színes digitális magazinok boldog képeibe. Belefáradtam a magányba.
Szabad kezemmel megdörzsöltem a mellkasomat, közvetlenül a szívem felett. Mintha eligazgathattam volna az ürességet, hogy ne nyomjon annyira. Megálltam, mert még a saját lépteim zaját is képtelen voltam elviselni. Az emlék, mely ellen egész reggel küzdöttem, megállíthatatlanul söpört végig a fejemben.
Aznap a tónál azonnal észrevettem a vadkutya sápadtmarását. Az állat azért ment a tóhoz, hogy teleigya magát vízzel, és enyhítse a marással járó iszonyatos szomjúságot. Apa nem vette észre, én pedig úgy döntöttem, hogy befogom a számat. Mindennél jobban akartam látni, ahogy apa puszta kézzel halat fog, és mélyen belül reméltem, hogy a felbukkanó sápadtat előbb észreveszem, mint ő, és akkor az én nyilam terítheti le. A nap hőse akartam lenni, szinte hallottam magamban: Pippa, a tizenkét éves sápadtölő, a családi legendárium legifjabb csillaga. Ahogy közeledtünk a város felé, úgy lett egyre nagyobb a bűntudatom és a bizonytalanságom. Ha akkor befogom, apa még ma is élne. A horda továbbállt volna, amíg mi bámészkodunk a városban.
Letöröltem a legördülő könnyeimet, és az egykori génközpont felé indultam. Nem akartam még hazatérni, nem akartam emlékezni.
A környéken, az erődház üvegházán kívül egyedül itt volt termékeny talaj. Hosszú évek alatt trágyázás és egy génkezelt növény segítségével alakították vissza a felmenőim a föld termelékenységét. Bármi okból is fejlesztették ki a régmúlt időkben több másik nélkülözhetetlen haszonnövénnyel együtt, csakis ennek köszönhetően tudtunk élelmet termelni magunknak.
Nem tudtunk. Tudtam.
Növényfajok tömegével pusztultak ki az évtizedek során. Megannyi képet láttam zöldségekről, és megannyi leírást olvastam az ízükről, de én már sohasem kóstolhatom meg őket.
Átmásztam egy málló betonkerítésen. Apa azt mondta, hogy a génközpontban olyan titkokat őriztek, amiket el akartak rejteni a világ elől. A többszintes betonépületeknek még mindig megvolt a teteje; hiányoztak az ablakai, az időjárás mindent lekoptatott róla, ami valaha szép lehetett, a szél pedig telehordta kosszal és rothadó levelekkel. Az alagsorokat vagy egy évszázada beomlasztották, hogy soha ne húzhassák ott meg magukat a síri csend után kutató sápadtak. Időjárástól védett, hangszigetelt helyeken sztázisba kerültek, ezzel tovább hosszabbították amúgy sem rövid életüket.
Az egész épületegyüttest megkerülve elértem a valaha üvegházként üzemelő szárnyat, melyből mára csupán egy masszív, rozsdás vaskeret maradt. A felmenőim két méter magas fakerítést húztak köré, hogy leválasszák a veteményest az éhenkórász nyulak és a kártékony rágcsálók elől.
Kinyitottam a kaput, és beslisszoltam a kertbe. A fák magasra törtek, vaskos ágaik a keret széles lyukaiban találtak utat az ég felé. Itt megtermett narancs, citrom, olíva, datolya és banán is, csupa olyan fajta, aminek a könyvek szerint nem lett volna itt helye; a földben pedig bőven akadt krumpli és hagyma.
A nyulat az egyik sarokban hagyott kiskocsira tettem, majd nekiálltam a burgonyagumók kiásásához. Jólesett a fizikai munka. A melegben hamar elkezdtem izzadni, ahogy a kemény földet kapargattam a zöldségről. Amikor végeztem, kiemeltem a kövér krumplicsomót, leráztam róluk a felesleges földet, és a kis kocsira tettem néhány lehullott citrusféle és kihúzott hagyma társaságában.
Ahogy magam mögött húztam, a zötykölődő kocsi nyikorgott a göröngyös ösvényen. Apa élve megnyúzott volna, ha ezt látja, a csikorgó hangra felfigyelhetnek a sápadtak.
Jöjjetek csak, szörnyetegek! Csapatostul, ha lehet. Legyünk túl rajta, ha már önszántamból nem megy!
A nap már lefelé ívelt, amikor kiértem a tisztásra. A poros föld és az erődház is fáradt sárga árnyalatot öltött, árnyéka hosszúra nyúlt. A hátizsákomból előkapartam a távirányítót, és megnyomtam a teherlift gombját. A csörlő akadozva engedte le a fémlapot, majd a motor vészjóslóan felbőgött, és a lift megállt. Remek. Mászhatok két emeletet a súlyos holmikkal együtt.
Egy gombnyomással letekertettem a kötélhágcsót, majd egyesével felvittem a nyulat, a terményeket, és nagy erőfeszítések árán a kocsit is. Utóbbi cígölése közben hangosan szitkozódtam. Rájöttem, hogy napok óta nem hallottam a saját hangomat. Megvizsgáltam a motort, a liftet sikerült feltekernem, de lefelé egyáltalán nem akart mozdulni. Holnap szét kell szednem az egészet. Egy kicsit jobb kedvre derültem ettől, addig is lefoglalom magamat.
Miután elrendeztem mindent a teraszon, bevetettem magam a konyhába, és nekiláttam nyúlragut főzni. A zenelejátszóba klasszikus zenét programoztam. Az aprócska kijelző Mozart nevét írta ki, a hangfalakból ismerős dallamok csendültek fel. Egy zenekönyvben utánanéztem ennek a Mozartnak. Csodagyermeknek tartották bármiféle génsebészeti eljárás előtt, egy Európa nevű kontinensen. Az ősapám által írt korai naplókból tudtam, hogy az egész világon felütötte a fejét a szintetikus vírus. Itt nem élték túl az emberek. Valószínűleg ott sem. Mégis reméltem, hogy valahol a vadonban, vagy az óceánon túl, még élnek emberek. Az elszigetelt helyeken akár át is vészelhették a vírust. Csupa boldog nagycsalád: a gyerekekről a szüleik és a nagyszüleik gondoskodnak, rengeteg testvérük és több tucatnyi unokatestvérük van, nagybácsik és nagynénik…
A konyha nehéz illatokkal telt meg. Mire elkészült a vacsora, a vörös nap alábukott a horizonton, beköszöntött az alkonyi szürkület, megjelentek az első csillagok és a kövér hold. Egy egész napnak kellett eltelnie, hogy megéhezzek. Lassan kanalaztam a számba a falatokat. Mióta egyedül voltam, nem éreztem az ételek ízét. Mintha a nyelvem megtagadta volna, hogy rendesen működjön. Evés után néhány percig keserűen ücsörögtem a félhomályban, és lassan elkortyolgattam a citromos vizet.
Boldog szülinapot, Pippa! Kívánj valamit!
Minek? A kívánságok csalfák. A tizenkettediken egy felejthetetlen napot kívántam. De tudod mit? Azt kívánom, hogy felbukkanjon az a bizonyos fehér lovon vágtázó herceg a kis palotám előtt, és mentsen meg a magánynak nevezett sárkánytól.
A hold ezüstös fénybe vonta a konyhát. A tűzhelyen felforrt egy adag mosogatóvíz, így nekiálltam, hogy a használt edényeket és tányérokat megtisztítsam, miközben ki-kibámultam a konyhaablakon.
Egy ismerős, magányos alak vált ki a fák közül.
Megálltam a mosogatásban, és figyeltem, ahogy a sápadt a tisztás közepére sétál és leül a homokos földre. Nem a házat nézte, hanem az égen világító teliholdat. Amikor hónapokkal ezelőtt először megláttam, dobogó szívvel, fegyver nélkül merészkedtem le a teraszról, és elhatároztam, hogy véget vetek mindennek. Ahelyett, hogy megtámadott volna, elmenekült. Talán életében gyűlölte az embereket; talán ő volt az egyetlen sápadt az egész világon, akinek nem hiányzott, amit elveszített.
Péntek, ha nem voltak felhők, mindig az eget bámulta. Lehet, hogy csillagász volt a régmúlt időkben. Egy külön füzetkébe írtam le, mikor bukkan fel, és mit tesz, de ő mindig csak a holdra meredt. Nem szólhattam hozzá, nem volt a hűséges szolgálóm, sőt még csak nem is volt ember, de mindig visszajött, és csak őt nevezhettem a társaságomnak.
Ha a sápadtak nem emlékeznének a régi életük villanásaira, talán nem érdekelné őket, hogy mi emberek maradhattunk. A vírus ugyanúgy csend után vágyakozó, bolyongó lényekké változtatta volna őket, de akkor nyoma sem lenne a dühnek és irigységnek, amelyről apa mindig azt mondogatta, hogy a természetük része.
Amikor végeztem a konyhában, felsétáltam az emeleti szobámba. Felöltöttem az alvós ruhámat, majd kitártam az ablakot, hogy utat engedjek a hűvös levegőnek. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy Péntek engem védelmez; sok viharos éjszakát vészeltem át ezzel a tudattal, de persze színtiszta hazugság volt.
Ledőltem a matracra, és az államig húztam a takarót. Kényszerítettem magam, hogy öntudatlanul vészeljem át a szülinapomból maradt utolsó órákat.

2012. október 27., szombat

A napszemű Pippa Kenn – Prológus


Prológus
5 évvel korábban

Paul Kenn

Gesztenyekenyér illat és fanyar kenőolajszag keveredik a konyhában. Jókor fejezem be a puska zsírozását, éppen lejár a sütési idő. Pippa már biztosan felébredt, és izgatottan várja a szülinapi köszöntését. Tudhat a kenyérről is, hiszen az egész házat belengi az árulkodó illat.
A fegyvert a falnak támasztom, majd lefutok az ablaktalan földszintre, hogy felhozzam a tavalyi főzésből maradt utolsó üveg cseresznyedzsemet. Pippa kedvence, ezért vastagon kenem a gesztenyekenyér szeletre. Egy kivételes reggelekhez illő, virágos csészébe öntök a frissen főzött hársfateából, és tálcára teszem a mintás vászonba csomagolt meglepetését is.
Gyerekkoromban minden születésnap különleges alkalomnak számított: azt jelezte, hogy az ünnepelt elég szerencsés volt hozzá, hogy egy újabb évet tölthessen együtt a családjával. Pippának azt jelenti, hogy egy újabb évet tölthetett el velem. Az egyetlen emberrel, akit valaha is ismert.
Kinézek az ablakon a tisztás túloldalán húzódó erdőre. Az erődház magasan fekvő terasza – ahonnan bejárás nyílik az épületbe és a különálló üvegházba – a fák lombkoronájával esik egy szintbe. A legszélső, vaskos ágon madarak gubbasztanak. Szomorúnak tűnnek. Pippa szülinapján minden annak tűnik.
Ezeken a napokon könnyebben utat törnek maguknak a fájdalmas emlékek, de uralkodom magamon, mert nem akarom a savanyú képemmel elrontani Pippa boldogságát. Igyekszem olyan varázslatossá tenni a születésnapokat, ahogy csak tőlem telik.
Miközben még egyszer némán eltátogom a köszöntő éneket, a nyikorgó léceket kikerülve felosonok a lépcsőn. Pippa szobája előtt megigazítom az ajándékokat, elmosolyodom, majd belököm az ajtót és rázendítek a dalra.
Pippa hangosan felkacag, és üdvözült, örömteli arcától aznap először nekem is nevetni támad kedvem. Amikor befejezem az éneklést, csúfondárosan megjegyzi:
– Apa, ez annyira borzasztó volt, hogy idecsődül a környékről az összes szörny.
Nem mondom ki, hogy ez még viccnek is rossz, és egyikünk sem nevetne, ha az erődházat akár egyetlen sápadt is megközelítené. Arrébb húzódik az ágyán, hogy leülhessek mellé.
– Boldog születésnapot, Pippa!
Még mosolyognom is sikerül, amikor az ölébe teszem a tálcát.
– Köszi, apa! Csodás volt az illatra ébredni.
– Kívánj valamit!
Összeszorítja a szemét és vicsorít, mintha csak így tudna koncentrálni. Elülső fogai még kissé nagynak tűnnek az arcához képest. Felkapja a kenyeret, és akkorát harap belőle, hogy fülig lekváros lesz.
– Meg sem kérdezed, mit kívántam? – nyammogja.
– Ha elmondanád, nem válna valóra. Nem bontod ki? – kérdezem a csomagra mutatva. Az erődházban régi hagyomány, hogy a gyerekeknek születésükkor könyveket választanak a hatalmas könyvtárból, melyeket később ajándékba adnak nekik. Én boldog családokról kaptam olvasmányokat, hogy megtanuljam: együtt erősebbek vagyunk, mint egyedül. Pippa könyvei azonban csupa magányos hősről szólnak, akik ha elég erősek és kitartóak, elnyerik jutalmukat.
– Csak miután megettem! – válaszolja Pippa tele szájjal, de azért végigsimít a csomagoláson. Miközben vadul rág, várakozón rám pillant. Kíváncsi, milyen különleges kirándulást eszeltem ki a tizenkettedik szülinapjára, mégis türelmesen vár, ahogy az anyja is tette volna.
Pippa a sárga és narancs színben játszó szemén kívül a vonásait Sophiától örökölte. Sophia élettel fizetett az életért: belehalt, hogy Pippát világra hozza. Összeszorul a gyomrom. Ez a gyerek minden egyes nap a halálra emlékeztet, miközben azért harcolok, hogy még rengeteg időt tölthessünk együtt. Ő ad értelmet a küzdelemnek.
– Apa, ez nagyon-nagyon-nagyon-nagyon finom volt! – kiált fel Pippa elragadtatva, és az utolsó falatot is legyűri.
– Az a jó a szülinapokban, hogy még bőven lehet repetázni.
– Tényleg? Az remek lenne!
A csomagért nyúl, megkocogtatja, forgatja, és töretlenül mosolyog, pedig jól tudja, hogy könyv lapul a vászon alatt. Végül győz a kíváncsiság, és lassan kicsomagolja.
– Daniel Defoe: Robinson Crusoe – olvassa fel hangosan, és végigpörgeti a megbarnult, töredezett lapokat.
Amikor először olvastam ezt a könyvet, hálát éreztem, hogy van családom, és nem kell egyedül maradnom, mint szerencsétlen Crusoe-nak.
– És ez még semmi – vágok bele nagy sóhajjal. – Úgy döntöttem, hogy ma megmutatom, hogyan kell puszta kézzel halat fogni a Harcsa-tóban, és meglátogatjuk a Halott Várost is.
Pippa sikkant, két tenyerét összecsapja örömében. Azt hiszem, az ilyen pillanatokért élnek a szülők: amikor a gyereküket maradéktalanul boldognak láthatják.
– Apa! – Félrelöki a tálcát, és a nyakamba ugrik. Megsimogatom a kócos haját. – Ugye én is horgászhatok? Mondd, hogy látni fogom az óriás halakat is! Annyira jó lesz! Ez életem legszebb napja! Imádom a szülinapokat… és nagyon szeretlek! – teszi hozzá, mert biztosan úgy érzi, hogy így helyes.
– De… – Felemelem a mutatóujjamat, mire komoran visszaül, és feszülten várja a feltételeket. – Csak akkor, ha most hibátlanul felmondod nekem a szabályokat.
Megkönnyebbülten elmosolyodik, pedig egy átlagos napon biztosan nyűgös lenne az ismétléstől. Ez nem kihívás számára. Az sem lenne, ha azt kérem, hogy lőjön le egy száz méterre elrohanó nyulat, vagy szedje szét és rakja össze a háztetőn energiát gyűjtő napelemet, vagy állapítsa meg, miért romlott el a szivattyú. Pippa talpraesett lány, gyorsan tanul, és a legjobb géneket örökölte felmenőitől.
Büszke vagyok rá.
Maga alá húzza a lábát, és az ujjain számolja az egyes pontokat.
– Maradj csendben! Az erődház az…
– Állj! – szakítom félbe a hadarást. – Miért fontos a csend?
Pippa nyílt arcán gyorsan változnak az érzelmek. Ahogy az imént fény gyúlt a szemében az örömtől, most éppen úgy halványul el az unalomtól.
– Jajj, apa, muszáj?
– Igen.
– Ha zajt csapunk, akkor felhívjuk magunkra a sápadtak figyelmét.
– Miért baj ez?
– Mert feldühödnek az emberhez köthető zajoktól. Például a pisztolylövéstől és… a beszédtől.
Mintha csak leckét mondana fel. Nyolcévesen látott a saját szemével először sápadtat. A földet bámuló szörnyeteg a tisztáson poroszkált keresztül, tiszta és könnyű célpontot nyújtott nekünk. Én öltem meg, Pippa még kicsi volt hozzá, hogy elvegyen egy életet, még ha az egy sápadt élete is volt. Miközben sírt ástunk, halkan megígérte, hogy legközelebb készen áll majd.
És mit csinálnak a hang forrásával? – tátogom némán. Az erődházban minden gyereket megtanítanak szájról olvasni és vészhelyzetre tartogatott kézjeleket használni, éppen úgy, mint hangtalanul osonni a sikeres vadászat érdekében.
Pippa elhúzza az ujját a nyaka előtt. Kiiktatják.
– Ezért…? – kérdezem.
– Ezért első a futás. Ha kint bármi történne, itthon menedéket találok. A harmadik… – Mit értünk a bármi alatt? – szakítom félbe.
– Ha megtámadnak a sápadtak, és ha… – Várakozón oldalra billentem a fejemet. Azt akarom, hogy hangosan is kimondja. Nyel egyet, és folytatja. – És ha bármi történik veled.
– Ez a fő feltétele annak, hogy velem jöhess. Világos? Ha megtámadnak… – habozok –, engem… nem maradsz ott, hanem egyből hazarohansz.
– De hiszen hónapok óta nem láttál sápadtat!
Ebben igaza van. Az utolsót egy magányos vadászaton öltem le, mielőtt rügyezni kezdtek a fák; alacsony volt és legyengült, de így is rám támadt. Szeretném azt hinni, hogy megváltás volt számára a halál. Tegnap bejártam Chester Creeket és a Harcsa-tó környékét, és nem láttam semmiféle mozgást, de ez nem jelentette azt, hogy időközben nem vetődött felénk egyetlen szörnyeteg sem. Eddig szerencse kísért minket a közös útjainkon: amikor Pippával voltam odakint, a sápadtak elkerültek minket. Remélem, hogy ma sem lesz másként.
– Semmin sem változtat – mondom.
– De ha tudnék neked segíteni? – ellenkezik. – Majdnem olyan jól lövök íjjal, mint te. Ez nem igaz: már most sokkal pontosabban lő, mint én. Nem dicsérgetem, nehogy elbízza magát, de sosem hazudok neki a képességeiről.
– Akkor is menekülsz.
Elhúzza a száját és lesüti a szemét. Mindig is makacs gyerek volt.
– Nem muszáj jönnöd – mondom, mire hevesen megrázza a fejét, de már nem olyan lelkes, mint korábban.
– Akkor halljuk a harmadikat – mondom megenyhülve.
Halványan elmosolyodik.
– Az emberi élet mindennél fontosabb.
Bólintok. Tovább sorolja a szabályokat, én pedig lélekben felkészülök, hogy ma is ketten kelünk útra.

Photo by Darren Kirby

Pippa a parton áll, és reménykedve figyeli a vizet, hátha felbukkan egy behemót hal. Izzadok, pedig hűvös, nyárvégi nap van; ahányszor a szél megrezegtet egy csenevész bokrot, rámarkolok a puskámra, és vagy tucatszor végigsimítok a vésztartalékként övemre szíjazott pisztolyon. A lőfegyverek hangosak, a lőszer pedig véges, mégis ezeket hozom magammal a közös útjainkra: így gyorsabban ölök. Pippa megint itt van lent a vadonban, az erődház védelmén kívül, fenyegetettségben. Kételkedem benne, hogy valaha is enyhülne az aggodalom, amitől most is felfordul a gyomrom.
Pippa mozdulatlanul, türelmesen vár, és mélyeket szippant a tó iszapos halszagából. Indulás előtt az övére három dobókést, a hátára egy tegez narancssárga tollú nyilat szíjaztam, kezében pedig ott van a gyerekíj, amelyet éppen olyan magabiztosan használ, mint a bátyám ennyi idősen. Én mindig is inkább a szavak embere voltam: otthon én voltam az úr, idekint pedig Peter. Nem sokkal Pippa születése előtt hagyta hátra az erődházat. Az én hibám volt. Sosem lett volna szabad a fejéhez vágnom azt a sok igazságtalanságot.
A tó frissítő kék folt a magasra nyúló fák között. A víz vonzza a vándorló sápadtakat, így mindig óvatosnak kell lennünk. Már a felmenőim is vállalták a kockázatot, hogy néhanapján hal kerülhessen a vacsoraasztalra. Már éppen megkocogtatnám Pippa vállát, hogy menjünk tovább horgászni a sekélyebb partszakaszra, amikor felém fordul és csalódottan lebiggyeszti száját. Felsóhajtok, és úgy döntök, további rostokolás árán is örömet szerzek neki, ha már szülinapja van.
Az egyik fatörzs barázdált kérgéről letörök néhány gombát. Azt a kisméretű fajtát, amin a régmúlt időkbeli génmódosításnak köszönhetően nem fog a mérgezés.
Pippához sétálok, orra előtt kinyitom a tenyeremet, és pillantással üzenem, hogy vegyen egyet és dobja a vízbe. Összevonja a szemöldökét és zavartan megrázza a fejét. Ehető gombát a semmi sem veszhet kárba szabály szerint nem szabadna elpazarolnunk holmi haletetésre. Sophia ragaszkodott ennyire a szabályokhoz. Elfojtok egy keserű mosolyt, majd behajítom a vízbe az összeset.
Pippa a vizet nézi, én pedig őt. Néhány pillanatig nem történik semmi, majd az első csobbanásokra Pippa arca felderül, és szájára tapasztja szabad kezét, hogy még véletlenül se szökjön ki rajta hangos nevetés. Megérte itt maradni.
Kézjelekkel megegyezünk, hogy figyelem a környéket, amíg ő bedob a halaknak még egy adag gombát. A víz felszínét buborékok, szétszaladó gyűrűk, és néhány pillanatra felbukkanó sima testek törik meg. Kis halak sereglenek a merülő csemege köré, aztán szétrebbennek: még én is megborzongok a lustán elúszó óriás ujjnyi átmérőjű tányérszemétől.
A levélzizegésbe csobbanó hangok keverednek, majd egy elsuttogott apa, melyet nyomban széthord a szél. Összerezzenek a hangra; nem illik ide a kinti világba.
Pippa a tó túloldalát figyeli, íjába nyilat készít, de még nem ajzza fel az ideget. A hatalmas, fehér foltos vadkutya sziluettjét csak némi keresés után szúrom ki. Vagy száz méterre, a fák árnyékában rejtőzve ül, és éppen úgy minket kémlel, ahogy mi őt. – Lelőjem, apa?
Összerázkódom a hangjától. Mellé lépek, lenyomom a kezét és megrázom a fejemet, hogy ne lőjön, és ne is beszéljen többet. A nagyobb állatok jelenléte mindig jót jelent: a sápadtakat messze elkerülik. Ez kicsit megnyugtat.
Mire visszanézek, a vadkutya már elinalt a fák között; néhány rezgő levél jelzi az útját.


A repedezett aszfaltút mentén, a fasor tövében lépkedünk a Halott Város felé. Vállamat húzza az oldaltáskám, amiben két kövér hal lapul. Gyanús mozgást keresek a fák között. A puskát leengedem, hogy ne zsibbadjon el a karom, de bármikor célozhassak vele, ha szükséges. A távolban kibontakoznak előttünk a futónövényekkel benőtt, összedőlt házak romjai. Egy rozsdás táblát félig betemetett a föld; a város nevét lemarta róla az idő. Már gyermekkoromban Halott Városnak hívtuk a régmúlt időkben Chester Creeknek keresztelt helyet. A világvége előtt, az ükapám idejében emberek éltek itt, leginkább idős házaspárok. Régen volt. Mára csak mi ketten maradtunk.
Pippa előttem halad, és ő is az erdőt pásztázza. Otthon majd megdicsérem a halk lépteit, miután leszidom a beszéd miatt.
Megfordul, amikor melléérek, megfogja a karomat és megállít. A háta mögé mutat az erődház irányába, és húzni kezd. Gyorsan körbenézek, de semmi baljósat nem látok.
Mi baj? – kérdezem némán tátogva.
Le kellett volna lőnöm! – tátogja vissza.
Kérdőn felhúzom a vállamat.
Szenvedett.
Nyugtalanít, hogy bűntudatosan lebiggyeszti a száját és lesüti a szemét. Megragadom a vállát és megrázom egy kicsit, hogy újra rám nézzen.
Miért?
Sántított.
Újabb kertelés.
Nem a mi gondunk.
Friss seb – habozik – a széle rozsdavörös…
Kiver a hideg veríték.
– Miért nem mondtad? – Áruló hangok is kiszöknek a számon a tátogással. Legszívesebben üvöltenék, lehordanám a sárga földig, amiért kockáztatni merészelt. Próbálok nagy levegőt venni, de a tüdőm összezsugorodik.
Mert nem biztos, hogy jól láttam. – Pippa behúzza a nyakát. Hát persze, hogy jól látta. Én is láthattam volna, ha jobban figyelek. Peter meglátta volna. Mindig azt mondta, hogy túlságosan figyelmetlen vagyok, hogy nem veszem észre a legfontosabb dolgokat. Hogy egy nap ez lesz a vesztem. A bátyám most is higgadt maradna.
– Hazamegyünk. Most. Úristen! – suttogom.
Szabályt szegek. Ma már másodjára. Talán meghallották a hangomat. Talán máris tudják, hogy itt vagyunk… Veszek egy nagy levegőt, és nagy nehezen legyűröm a rettegést. Nem hiányzik, hogy Pippa is megérezze.
Egyszerre csak egy dolgot: haza kell jutnunk.
– Apa, nem biztos… – próbálkozik Pippa újra hangosan, de csendre intem.
Elindulok visszafelé, és jelzem neki, hogy azonnal emelje fel az íját. Pippa ijedt, félek, hogy elsírja magát.
– Koncentrálj! – utasítom fennhangon. Korábban csak egyetlen egyszer tűnt ennyire nehéznek betartanom a legfontosabb szabályt: akkor azt hittem, ott hagyom a fogamat, és Pippa örök magányra kárhoztatva egyedül marad az erődházban.
Maradj csendben! Maradj csendben!
Surranunk az aszfalton, éberen figyeljük a környezetet. Imádkozom. Kérlelem a nem létező Istent, hogy ez csak egy lecke legyen a szabályszegések miatt, hogy csak túlreagáljam az egészet.
Pippának szüksége van rám, ahogy nekem is őrá.
Néha hátrapillantok, keresem a sápadtaktól megrebbenő bokrokat. A fakó testek villanását.
Kapkodjuk a levegőt, színes karikák ugrálnak szemem előtt. Pippa fárad, egyre lassabban halad előttem. Letérünk az útról, és rákanyarodunk a hazavezető ösvényre. Az erődház magas betontömbje előtűnik a fák közül. Pippa már csak vonszolja magát. Tudom, hogy nem fog elesni, a Kenn-nek tökéletes egyensúlyérzéke sosem hagyná cserben. Meglesz. Érzem, hogy haza fogunk érni. Pár hét múlva talán majd nevetünk az egészen. Azt akarom, hogy egy életre megtanulja a leckét.
Csak egy fehér foltot látok megvillanni a szemem sarkából. Túl közelről.
Pippa felkiált, a rettenet felülírja a legalaposabb nevelést is.
Minden egyes szívdobbanásom a fülemben dörömböl.
Úgy állnak a fák között, mintha csak ránk várnának. Most látok először ennyi sápadtat egy csoportban. Észrevesznek minket, és mostantól csak mi létezünk a számukra.
Ruháikat rég lekoptatta az idő; fehér bőrük olyan feszesnek tűnik, mintha egy rossz mozdulattól bármelyik pillanatban elrepedhetne. Valaha emberi körmeik helyett rozsdavörös karmok nőnek, fejenként tíz apró, mérgező tőr. A kosz elfedi a hajuk színét; foguk megfeketedett vagy kihullott az évtizedek alatt. Düh és irigység ül résnyire szűkülő szemükben, mintha már a puszta jelenlétünkkel emlékeztetnénk őket rég elvesztett emberségükre.
A hozzám legközelebb álló női egyed megremeg, dühösen kitátja szuvas fogakkal teli száját. Pippa nyila pontosan a homloka közepén találja el és átlyukasztja a koponyáját. A sápadt hátrabukik, de még dőltében a szívébe hatol a következő nyíl. Felemelem a puskámat, és lövök. Csak a szívbe.
Az ösvény mindkét oldalán újabb és újabb példányok bukkannak fel. Hol nyíl, hol pedig lövedék teríti le őket.
– Indulás!
Pippa tegezéből túl gyorsan fogynak a nyilak; a sápadtak egyre dühösebbek eleső társaik láttán.
– Pippa! – üvöltöm, mire egy pillanatra rám néz. – Mögötted leszek!
Nekiiramodik. Az utolsó nyilat rántja ki tegezéből, és futtában, hátrafelé lövi ki a rám támadó szörny szemét. Betöltöm a második, és egyben utolsó táramat. Én is elindulok, közben folyamatosan tüzelek. Egérút kell! Lemaradok, hogy leszedhessem a Pippát üldöző sápadtakat. Istenem, milyen gyorsak!
Kifogy a tár.
Elhajítom a puskát, és előhúzom a pisztolyomat. Tíz golyóm maradt. Már a mezőn rohanunk, a nyílt terepen egyértelművé válnak a célpontok. Lövök, és minden golyó talál, hálát adok az égnek a Kenn-nek pontosságáért. De a sápadtak egyre közelebbről kiáltoznak. Pippa meglengeti a távirányítót, és a magas teraszról legördül a kötélhágcsó.
Oly közel a cél!
Ekkor éles karmok vájnak a hátamba, megbotlok, és ahogy arccal előre elvágódom a földön, a pisztoly kicsúszik a kezemből. Csont roppan a bokámban, felnyögök a fájdalomtól. A sebemből csontszilánkok állnak ki, a fájdalom az egész lábamban szétterjed. Tudom, hogy innen már nem megyek sehova. A pisztolyom után nyújtózom, Pippa egyhelyben áll, kezét szájára szorítja.
– Fuss! – kiáltom.
Magamra kell vonnom a figyelmüket! Megragadom a pisztolyt, felülök, és az utolsó lélegzetemet egy utolsó ordításba ölöm.
Sajnálom, Pippa!


Pippa Kenn

– Fuss! – üvölti apa, amint eléri a pisztolyát.
Földbe gyökerezik a lábam a húsból kilógó fehér csontok látványától. A számra szorítom a kezemet, sikítani akarok a felismeréstől: apa nem fog lábra állni. Az íjam a földön hever, késeim három szörny szívét állítják meg.
Egy pillanatra farkasszemet nézünk, apa tekintete tele van olyasmivel, amit nem tudok megfejteni. Elfordul, a mellkasa megemelkedik, ahogy nagy lélegzetet vesz, majd a legfontosabb szabályt megszegve kiereszti a hangját. Az elnyújtott, fájdalommal és dühvel teli ordításba dörrenések keverednek. Rohanni kezdek a kötélhágcsó felé, de nem vagyok elég gyors.
Két szörnyeteg oldalról közelít felém. Kizárt, hogy elérjem a kötélhágcsót, mielőtt ők elérnének engem. Apa. Lövés dördül. Az első sápadt elbukik. A második átugrik felette, és felém száguld. Apa. Újabb dörrenés. Apa kiáltása a fejemben visszhangzik. A szörny megtántorodik, de nem esik el a vállába fúródó golyótól. Sikoltok. Apa sosem vét el egyetlen lövést sem. Soha…
A kötéllétrára néhány lépés távolságból felszökellek. A kötél megfeszül a súlyom alatt, két fokot lépek egyszerre, és a karommal húzom magam felfelé.
Apa! Apa! Apa!
A hörgést későn hallom meg, egy sápadt a tegezembe csimpaszkodik. Megrántom a kioldószíjat, a női hangon rikoltó szörny csúszni kezd, de mindent megtesz, hogy megkapaszkodjon. Karmok mélyednek a derekamba, és lefelé rángatnak. A karomat beakasztom a megterheléstől csikorgó kötélbe, könyökhajlatomról lehorzsolódik az érzékeny bőr, de minden erőmmel tartom magamat. Felsikoltok, ahogy a szörny a húsomba marva próbálja felhúzni magát, forró lélegzetét érzem a bőrömön. Ha a földre zuhanok, végem van: a fal tövében egyre több és több sápadt ordít.
Nem. Akarok. Leesni.
Nagyot rúgok hátra, a szörny végre elenged; esés közben karmai égő sebet karistolnak a combomba és a vádlimba.
Zihálva kúszom felfelé a kétemeletnyi magasságba. A kiáltások egyre távolabbról érkeznek, mégis hangosabbnak tűnnek. A szörnyek nem tudnak mászni, rég elfelejtették, hogyan kell. Csak egy pillanatra fordulok hátra, a tisztáson heverő sápadt testek között hamar megtalálom az egyetlen alakot, akit vörös vér borít rozsdabarna mocsok helyett. Súlyosan megsérült. Talán nem bír lábra állni.
Úgy érzem, sebeim körül felpöndörödik a bőröm, majd hamuvá válik a hús a forróságtól. A könnyektől minden összemosódik előttem. Áttornázom magam a korláton, és összerogyom a padlón. Abban a pillanatban talán tényleg lángra kap a testem; a világot beszippantja a feketeség, és csupán két gondolat marad hátra.
Biztonságban vagyok.
Egyedül.

A következő lépések

Photo by Pink Sherbet Photography
A mai nap egy jó nap: csupa örömhírt hoztam Nektek! :)
Hivatalosan is befejeztük a szerkesztést. Pippa megtette a következő lépést a megjelenés felé: éppen a tördelőnél szépül. A napokban folytatom a részletek leközlését itt az oldalon. A prológus  újra felkerül, mivel az utolsó pillanatban igen markáns változáson ment keresztül. :)

Másrészről, Üstökös blogján napvilágot látott az első interjú ami velem készült az írás és Pippa kapcsán. Ha van kedvetek/időtök, nézzetek be. :)
További interjúk várhatóak a közeljövőben! :)

Immár pontos részletekkel is tudok szolgálni az új Vörös Pöttyös és Arany Pöttyös szerzők könyvbemutatójáról. Itt tudjátok jelezni, hogyha szeretnétek eljönni, de a pontos programot ide is bemásolom:

November 25-én, vasárnap lesz a Könyvmolyképző Kiadó új magyar szerzőinek közös könyvbemutatója. Helye: Apacuka Étterem és Kávéház
Program:
15-17 óráig - Könyvbemutató
Moderál: Katona Ildikó kiadóvezető
Könyvek:

Utána dedikálás lesz, a regényeket 20% kedvezménnyel lehet beszerezni a helyszínen.
17. 30-tól: Élő Irodalmi Kávéház
Katona Ildikó meghirdeti a II. Aranymosás regénypályázatot
Szeretettel várjuk az Aranymosás Irodalmi Magazin törzsolvasóit, amatőr szerzőit, íróiskolásait egy kötetlen beszélgetésre.
Ha jöttök, kattintsatok az ott leszek gombra. Szeretnénk üdítővel és szendviccsel kedveskedni, de ehhez tudnunk kell, hány főre számíthatunk. :)
Az Apacuka címe: 1065 Budapest, Nagymező utca 54-56.
Megközelíthető: Oktogontól 5 perc séta
(Ha vidéki vagy, sokat segíthet az utvonalterv.hu)

Szeretettel várunk Titeket! :)

Az Apacukát nagyon szeretem, szerintem remek hely, örülök, hogy ott tarthatjuk az eseményt. Ráadásul könnyen megközelíthető a Nyugati Pályaudvar, az Oktogon és az Arany János utca irányából is. Remélem sokan találkozunk majd személyesen is! Az Élő Irodalmi Kávéház szintén nagyon izgalmasnak ígérkezik, a kötetlen beszélgetés megkoronázza majd az estét. :)
Az elkövetkezendő egy hónap hamar elrepül majd! :)

2012. október 19., péntek

Borítótervező pályázat eredményhirdetés

Már több könyves weboldalon találkozhattatok A napszemű Pippa Kenn hivatalos borítójával. Akik követik a Facebook oldalt, már korábban is láthatták Magocsa-Horváth Évi munkáját, amit a pályázatra készített. Mint tudjátok, a fekete-narancs borító volt az álomborítóm, de Évi borítója egy nagyon-nagyon jó alternatíva, a modell remekül megjeleníti a szomorkás Pippát, tetszik a haja, a kusza hajszálai és persze a sárga szeme. Ha majd a regényben elértek a "2. rész" végéhez, gondoljatok erre a posztra. Nekem mindig azok a jelenetek jutnak eszembe a lányról. ;)
Tehát Évi "Pippa megtalálója", nagyon gratulálok neki, és itt is köszönöm a munkáját! :)

A pályázatra nagyon-nagyon sok terv érkezett, a titkos társasággal tanakodtunk és egyezkedtünk, mire kikiáltottuk a győztes tervet:
Nagy Márk borítóterve

Nagy Márk a fekete-fehér képet egy aranyló szemmel tette egyedivé; amikor megláttam, alig bírtam levenni a szemem a színfoltról. A letisztult, egyszerű tervet olyan részletek dobják fel, mint a modell szemébe lógó hajtincs és a koszfoltok az arcán. Kitaláljátok, hogy ki a modell? :) (Én kitaláltam, de a húgom nem hitt nekem. :))
Márk, nagyon gratulálok! Megjelenés után repül hozzád egy dedikált példány, vagy ha a könyvbemutatón össze tudunk futni személyesen, akkor természetesen ott is át tudom majd adni – lelevelezzük. :)

A titkos társaság nevében, pedig külön kiemelném: Fülöp Claudia, Kránitz Felícia és Üstökös Beáta tervét. Nem volt egyszerű döntés! :) Itt továbbra is megnézhetitek a borítóterveket.
Köszönöm szépen mindenkinek a részvételt, a rengeteg munkát és Pippa keresést! Úgy tervezem, hogy lesz még képkészítős, kreatív pályázat a jövőben, úgyhogy remélem akkor is velem tartotok majd! :)
Szép hétvégét Nektek!


2012. október 5., péntek

Fülszövegről és borítóról – Keressük Pippát! borítótervező pályázat

Mai témánk a hamarosan megjelenő Pippás történet csomagolásának két legfontosabb eleme: a borító és a fülszöveg. 
Kezdjük az utóbbival! :)
 Megszületett A napszemű Pippa Kenn hivatalos fülszövege, mely ott fog virítani a kötetek hátulján. (De senki se higgye, hogy a fülszövegek maguktól teremnek, vagy egyszerűen előhúzhatóak a párnánk alól egy kiadós alvás után. Általános nézet, hogy a szerzők nem tudnak jó fülszöveget írni a saját könyvükről. Nos, ez így is van. Remek téma lehetne az Aranymosás oldal Irodalmi Kávéházában. :) Ahogy Hollódombi érdekes posztja is az írást tápláló érzésekről. )

Pippa Kenn tizenkét évesen veszítette el az édesapját: ő volt az egyetlen ember, akit valaha ismert. A lány egyedül marad az erődházban, ahol a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak.
Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért vagy egy érintésért. Azonban nincs más rajta kívül az erdőben, kivéve a biológiai katasztrófa áldozatait. Ezek a lények gyűlölik a szépséget és emberséget, az elvesztett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát.
Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik: egy vándor érkezik. A sebesült fiú fittyet hány a túlélés szabályaira. Egy paradicsomi kolóniáról beszél, ahol rengeteg ember életben maradt. Azonban őket is halál fenyegeti, egy horda közeledik, és a fiú ennek hírét viszi hozzájuk.
Vajon Ruben igazat mond? Létezik ez a hely? Pippa bizalmát nehéz elnyerni, az örökös küzdés óvatossá tette.
Ruben azonban nem adja fel. Útra kelnek, bármilyen veszélyes is, és a vándorlás közepette egy bensőséges, lágy érzés is életre kel… Létezhet szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom? Mi az, amit Ruben elhallgat?
A napszemű Pippa Kenn posztapokaliptikus-romantikus ifjúsági regény, a Pippa Kenn trilógia első része.

Akkor jöjjön a nagyobb falat, mégpedig a borító. Hezitáltam, de végül úgy döntöttem szeretném elmesélni nektek, hogy történt ez az egész. Aki követi a Könyvmolyképző Kiadó Vörös Pöttyös? Szeretem. Facebook oldalát, szerdán találkozhatott két borítótervvel is – az egyiket itt is láthatjátok a bejegyzésnél. Nem akármilyen borítótervek voltak ezek, hanem a régóta dédelgetett álomborítóim. Bizony, jól olvassátok!
Az áttűnős koncepció vagy ezer éve megvolt – szemfülesek megtalálhatták pinteresten a mappámat –,  és rengeteg képet átnéztem, mire megleltem a két tökéleteset. Mert ha hiszitek, ha nem, ez a két fotó tényleg tökéletesen illik a könyvhöz. (Szabályosan leesett az állam, amikor ráakadtam a modellre, mert rengeteg arckifejezéséből Pippa köszönt vissza. Már az remek érzés, ha találsz egyetlen képet, amin ráismersz a karakteredre. De ha többet...) Berni, a photoshop varázsló lelkesen elvállalta, hogy pontosan megvalósítja az elképzelésemet, és ami a legszebb az egészben, hogy a kiadóvezetőnek, Katona Ildikónak is tetszett az ötlet (Könyvmolyosok, ugye tudjátok mekkora szó ez?). Addig gyúrtuk az egész masszát, mígnem megszületett a két borítóterv, amit láthattatok a Facebook oldalon.
Aztán jött a feketeleves.
A modell nem nyerte el a véleményezők többségének tetszését. Egyszerűen elbukott az utolsó teszten. Érdekes volt látni, hogy a kifogásolt tulajdonságok nagyon nagy hányada illik a karakterre. Fura mód ez nem ijeszt meg, a történetből pontosan kiderül, hogy Pippa miért olyan amilyen.
De nem csüggedünk, mivel az események felgyorsultak, meg is hirdetem a borítótervező pályázatot. Íme a kiírás:


Keressük Pippát! borítótervező pályázat

Borító ügyben most megálltunk, nem tudom merre lépünk majd tovább. Fontos, hogy Nektek tetsszen – bár ugye egy borító sem tetszhet mindenkinek. Szeretném, ha az áttűnős koncepció maradna (íme az erdős kép, amit használtunk, de lehet vadászni), de a modellt akár lecserélhetjük. Kezeljétek szabadon a dolgot!

Pippáról dióhéjban: 
  1. Nagyon természetes: sosem járt fodrásznál, nem festi a haját (alapvetően szőke), sem semmi mást – nem is igazán fésülködik. Például övet azért visel, hogy legyen mire felcsatolni a pisztolytokot és a késeket, nem azért, hogy kiegészítse az öltözékét. (Minél kevesebb ékszer, annál Pippásabb.)
  2. Pippa kemény, ám szomorú csaj.
  3. Sárga szeme van – a könyvben az idegenek kellemetlenül érzik magukat tőle – sárgás- narancsos árnyalatokkal.
  4. Ne mosolyogjon. (igen, igen)
Körítésnek jó irány lehet: nyári erdő, őszi erdő, felkelő nap, melynek fénye átszüremlik a fák között, viharfelhő, köd – inkább a komorabb, baljósabb hangulatú képek passzolnak. Ha lehet stock fotókat használjatok a vázlatokhoz (vagy szabadon alakítható, illetve kereskedelmi célokra is használható képeket), hiszen csak azokat tudjuk akár a végleges borítóhoz is felhasználni.
A pályázat határideje 2012. október 15. éjfél. A munkákat küldhetitek a Facebook oldalra vagy mailben is. A beérkező borítókat folyamatosan töltögetni fogom a Borítótervek, Tőletek! :) albumba.
A nyertes művet egy titkos társaság segítségével választom majd ki, attól függetlenül, hogy mi kerül a végleges borítóra (az nem rajtam múlik), és megjelenés után kap egy példányt a könyvből. Aki a tervéhez a végleges borítóra kerülő lány stock fotóját használja fel (Tehát megtalálja Pippát! :)), szintén jutalomban részesül. :)

Kemény dió lesz, tudom, de remélem így is velem tartotok! :) Tervezésre fel!