 |
| Kép forrása |
Emellett persze belátom, hogy elkerülhetetlen lépés volt.
Amikor elkezdtem írni a Pippás történetet, a legnagyobb kérdés az volt, hogy be tudom-e egyáltalán fejezni. (Ez nem volt nyilvánvaló. Az előző kéziratomban nyolcvan oldalig jutottam, amit kétszer biztosan újraírtam.). Volt egy alapszituáció, néhány fontosabb állomás, egy befejezés – befejezés a folytatásoknak is – és karakterek, akiket annyira megkedveltem, hogy kíváncsi voltam a történetükre. Azonban a háttérvilágból hiányzott egy szigorúbb logikai megfontoltság vagy szabályosság – amire nem tudtam választ, azt egyszerűen kihagytam vagy elkentem –; attól függően hajlítottam dolgokat, hogy éppen milyen mozgatórugóra volt szükségem.
Elkövettem azt a hibát, hogy a háttérvilágot pusztán díszletként kezeltem: a karakterek viselkedésére nem hatott vissza elég erősen, ráadásul a Lelketlenekből hiányzott egy letisztult motiváció, mely egyértelműen meghatározta volna a cselekedeteiket.
Ezzel alapvetően nincs semmi baj, ha csak egy "első piszkozatról" van szó, melyet aztán átdolgoz a szerző. A külföldi YA szerzők jó részénél ez egy teljesen bevett módszer: pár hét/hónap alatt összedobnak egy első piszkozatot (first draft), melyet aztán hosszasan és több körben is átdolgoznak a "revising" munkafázisban, mígnem kapnak egy tűrhető kéziratot, mely megy tovább az ügynöknek vagy a szerkesztőnek. (Persze mindenkinek más folyamat fekszik. Ezzel a témával foglalkozik a "Receptgyűjtemény" aloldal.)
Sokan mondják, hogy az átírás és az arra való hajlandóság az egyik kulcsa ennek az egész regényírás dolognak. Ha olyasvalakitől érkeznek átírási tanácsok, akinek érdemes megfogadni a véleményét – mondjuk egy szerkesztőtől –, akkor bele kell vágni és kész. (Felesleges ellenkezni és bizonygatni, hogy ez úgy jó, ahogy van, és a másik olvasási értelmi képességeivel van a baj, nem pedig a mi írásunkkal.)
Ally Condie (Matched trilógia) az egyik bejegyzésében nagyon jól megfogalmazta ezt a dolgot. Ő miért-ne alapon mindig megfogadja a szerkesztő által javasolt változtatásokat. A régi verzióból elment egy példányt, így ahhoz bármikor vissza tudna térni, ha úgy hozná szükség, de sosem került erre sor. Az eredmény mindig egy jobb könyv lett, még ha a változtatások először nehéznek is tűntek.
Igyekszem szem előtt tartani ezt a tanácsot. A háttérvilág kidolgozásánál az volt a cél, hogy az eddig homályos pontok értelmet nyerjenek, lehetőség szerint úgy, hogy a karakterek motivációi (a viselkedésbeli változás még jól is jöhet, mivel az ebben az esetben azt jelenti, hogy a világ visszahat rájuk) ne változzanak sokat, mert akkor borult volna a cselekmény íve is. Amit úgy érzem tanultam az esetből: 1. Mielőtt (!) elkezdek írni egy új regényt, érdemes leülni kitalálni a háttérvilágot. Utána csak kínkeservesebb lesz az átírás. 2. Érdemes ezt átbeszélni olyasvalakivel, aki szívesen beleköt akár a legapróbb részletekbe is és jól átlátja az összefüggéseket.
Nem mondom, hogy nem volt elkeserítő az a háttérvilágos-beszélgetős délelőtt, amikor az első keresztkérdés megfogott. Kétségbeestem, elszomorodtam stb. és úgy éreztem, hogy ebből az egészből nem lesz semmi. Aztán aludtam rá egyet – most már tudom, hogy minden ilyesmit (akár negatív kritikát is) pihentetni kell –, és végül letisztultak az ötletek és elkezdődhetett az átírás. Azt már most érzem, hogy sokkal erősebb lesz a végeredmény: még ha ez időbe és erőfeszítésbe kerül is.
Sokan mondják, hogy az átírás és az arra való hajlandóság az egyik kulcsa ennek az egész regényírás dolognak. Ha olyasvalakitől érkeznek átírási tanácsok, akinek érdemes megfogadni a véleményét – mondjuk egy szerkesztőtől –, akkor bele kell vágni és kész. (Felesleges ellenkezni és bizonygatni, hogy ez úgy jó, ahogy van, és a másik olvasási értelmi képességeivel van a baj, nem pedig a mi írásunkkal.)
Ally Condie (Matched trilógia) az egyik bejegyzésében nagyon jól megfogalmazta ezt a dolgot. Ő miért-ne alapon mindig megfogadja a szerkesztő által javasolt változtatásokat. A régi verzióból elment egy példányt, így ahhoz bármikor vissza tudna térni, ha úgy hozná szükség, de sosem került erre sor. Az eredmény mindig egy jobb könyv lett, még ha a változtatások először nehéznek is tűntek.
Igyekszem szem előtt tartani ezt a tanácsot. A háttérvilág kidolgozásánál az volt a cél, hogy az eddig homályos pontok értelmet nyerjenek, lehetőség szerint úgy, hogy a karakterek motivációi (a viselkedésbeli változás még jól is jöhet, mivel az ebben az esetben azt jelenti, hogy a világ visszahat rájuk) ne változzanak sokat, mert akkor borult volna a cselekmény íve is. Amit úgy érzem tanultam az esetből: 1. Mielőtt (!) elkezdek írni egy új regényt, érdemes leülni kitalálni a háttérvilágot. Utána csak kínkeservesebb lesz az átírás. 2. Érdemes ezt átbeszélni olyasvalakivel, aki szívesen beleköt akár a legapróbb részletekbe is és jól átlátja az összefüggéseket.
Nem mondom, hogy nem volt elkeserítő az a háttérvilágos-beszélgetős délelőtt, amikor az első keresztkérdés megfogott. Kétségbeestem, elszomorodtam stb. és úgy éreztem, hogy ebből az egészből nem lesz semmi. Aztán aludtam rá egyet – most már tudom, hogy minden ilyesmit (akár negatív kritikát is) pihentetni kell –, és végül letisztultak az ötletek és elkezdődhetett az átírás. Azt már most érzem, hogy sokkal erősebb lesz a végeredmény: még ha ez időbe és erőfeszítésbe kerül is.
