A Wonderbookot Jeff VanderMeer amerikai sci-fi szerző írta/szerkesztette (itthon az Agavénál jelentek meg regényei). Nem egyszerű írástechnikai könyvről beszélünk, hanem egy inspirációhalmazról, hiszen színesen illusztrált, feladatokkal és más neves írók (Pl.: Neil Gaiman, Lauren Beukes és Catherynne M. Valente könyvei csodásak és magyarul is elérhetőek) esszéivel tűzdelt könyvről van szó. Olvasás közben rengeteg érdekes mondatot/gondolatot bejelöltem – ahogy a képen is látszik :) –, amikről úgy gondoltam érdemes lenne pár szót ejteni vagy elmélkedni rajtuk.
A sorban az első bejegyzés a függelékben található George R.R. Martin interjúhoz kötődik. VanderMeer arról kérdezte Martint, a "zsákutcák és ismeretlen átjárók" miért fontosak a saját írói folyamatában, vagyis érintőlegesen felmerült a plotter vs. panster kérdés. (Dióhéjban: a plotter, azon szerző, aki előre megtervezi a cselekményt és tudja mi fog történni, panster aki sodródik a történésekkel és írás közben bontja ki a történetet.)
Martin szerint kétféle írótípus van: az Építész és a Kertész. Az Építész előre megtervezi a történetet, ahogy egy építész egy épületet. Tudja hány szoba lesz benne, hol futnak majd a csövek, milyen tetőt húznak rá, vagyis ismerni fogja minden négyzetcentiméterét. A Kertészek ezzel szemben elültetnek egy magot, és a "vérükkel és izzadságukkal" locsolják miközben várják mi nő ki belőle. Ez a folyamat nem teljesen véletlenszerű, hiszen a Kertészek tudják mit ültettek el, és van egy általános elképzelésük, hogy "tök vagy éppen tölgyfa" nő ki belőle a végén. Martin szerint ritka, hogy valaki szélsőségesen csak Építész vagy Kertész legyen, a legtöbb író a kettő valamilyen arányú kombinációja.
Ha felteszik nekem a kérdést, hogyan építek fel egy regényt, azt szoktam mondani, hogy előre tudom hová szeretnék eljutni, és ismerem a cselekmény nagyobb csomópontjait, és útközben engedek az ötleteknek. Pippánál és Myánál is úgy jártam, hogy mire eljutottam a regény befejezéséhez, egészen más jelenet sült ki belőle, mint ahogy elképzeltem. Ráadásul ezek a jelenetek sem véglegesek, mindkét esetben a bétaolvasások/szerkesztés során tovább finomodtak.
Pippánál és Myánál is hiába próbáltam előre megtervezni a regényeket. Láttam nagyobb csomópontokat, de egyszerre csak néhány kisebb jelenetet ismerek pontosan előre. Írás közben kitöltöm a lyukakat, és a szereplők így haladnak az előre kigondolt következmények felé.
Hiába érzem úgy, hogy a tervezés biztonságot ad, hiába firkálok össze nagy papírokat színes filcekkel, sosem tartom be a jelenetsorrendeket, nem tudok túllépni a problémákon, amíg írásban is el nem jutok odáig. Szeretek felfedezni, rájönni összefüggésekre – érezni az elégedettséget ilyenkor –, ez a sava-borsa ennek az egész folyamatnak. Az írás erőfeszítéssel és lemondással jár, ezek az apró örömök és persze a befejezés, az utolsó pont, a jutalomfalat.
Szóval (jelenleg inkább) Kertész vagyok, vállalom. :)
Meglátjuk, hogy a harmadik regénynél hogyan tolódnak el az arányok.
Ha felteszik nekem a kérdést, hogyan építek fel egy regényt, azt szoktam mondani, hogy előre tudom hová szeretnék eljutni, és ismerem a cselekmény nagyobb csomópontjait, és útközben engedek az ötleteknek. Pippánál és Myánál is úgy jártam, hogy mire eljutottam a regény befejezéséhez, egészen más jelenet sült ki belőle, mint ahogy elképzeltem. Ráadásul ezek a jelenetek sem véglegesek, mindkét esetben a bétaolvasások/szerkesztés során tovább finomodtak.
Pippánál és Myánál is hiába próbáltam előre megtervezni a regényeket. Láttam nagyobb csomópontokat, de egyszerre csak néhány kisebb jelenetet ismerek pontosan előre. Írás közben kitöltöm a lyukakat, és a szereplők így haladnak az előre kigondolt következmények felé.
Hiába érzem úgy, hogy a tervezés biztonságot ad, hiába firkálok össze nagy papírokat színes filcekkel, sosem tartom be a jelenetsorrendeket, nem tudok túllépni a problémákon, amíg írásban is el nem jutok odáig. Szeretek felfedezni, rájönni összefüggésekre – érezni az elégedettséget ilyenkor –, ez a sava-borsa ennek az egész folyamatnak. Az írás erőfeszítéssel és lemondással jár, ezek az apró örömök és persze a befejezés, az utolsó pont, a jutalomfalat.
Szóval (jelenleg inkább) Kertész vagyok, vállalom. :)
Meglátjuk, hogy a harmadik regénynél hogyan tolódnak el az arányok.
Feldobom a kérdést: Építész vagy Kertész típusú szerző vagy?
Ha netán blogbejegyzést írtok a témáról, linkeljétek be, kíváncsi vagyok. :)
Akiknek már olvashatjátok a véleményét a témában:
Moskát Anita, On Sai, Róbert Katalin, Buglyó Gergely, és Zsuzsyb meginterjúvolt több írót is a kérdéssel kapcsolatban, illetve Gabriella és Dominik.
(Gondolom sok Trónok harca rajongó kíváncsi a félbemaradt Kertész-Építész sztori végére: Martin mindig is inkább Kertész volt. A karrierje korai éveiben rengeteg történetet félbehagyott: megírt egy-egy nyitójelenetet vagy szituációt, de aztán megakadt vagy rossz irányba indult el a történet. Ezek a kezdemények fiókba kerültek, és új ötleteknek adtak helyet. Martin szerint sok fiatal író ugyanezen megy keresztül. Robert Heinlin első írásra vonatkozó szabálya szerint muszáj írnod, a másodikban azonban azt mondja, be is kell fejezned a történetet.
Martin azóta nagyrészt túlesett ezen a problémán – de azért nem teljesen.)
Martin azóta nagyrészt túlesett ezen a problémán – de azért nem teljesen.)
