1. rész
Bizalom
Victor Kenn naplóbejegyzése
2081. július 06.
(…) Éjszaka már megint vért köhögtem.
Így életem alkonyán, egyre többet gondolok a következő generációkra. Az idő teltével, egyre csökken a valószínűsége, hogy egy idegen erre vetődjön és letelepedjen közöttünk. Látván a férfiak között fellépő sterilitást, és ennek következtében az egyre kevesebb gyereket, nem zárhatom ki annak lehetőségét, hogy egy napon, valaki igazán egyedül marad az erődházban.
A világ üres. Az emberiség nem érdemelte meg, hogy több időt tölthessen ezen a földön. Büntetése a halál volt, a kevésbé szerencséseké az örökké tartó bolyongás, a miénk pedig a tudat, hogy mit veszítettünk.
Ha egy napon tényleg egyedül maradsz, te, utolsó ember, tudnod kell:
mindannyian megbocsátjuk, ha a halált választod.
(…)
 |
| Photo by makelessnoise |
Pippa Kenn
Ez a nap is olyan, mint a többi!
Ezzel és ehhez hasonló ócska hazugságokkal próbáltam tartani magamat a napi teendőimhez.
Ahogy közeledett a tizenhetedik szülinapom, egyre nyugtalanabb lettem. A házat az alagsortól a padlásig kitakarítottam: söpörtem, mostam, mosogattam. Még a lekvárosüvegeket is leporoltam, de alig bírtam rájuk nézni. Csak keringtem egyik emeletről a másikra. Ücsörögtem a teraszon, vagy érett paradicsomok után kutattam a fülledt üvegházban. Persze egyetlen piros szemet sem találtam, egy órája leszedtem, amit le lehetett.
A nappaliban leroskadtam a kedvenc bársonykarosszékembe. Amikor kicsi voltam, apával mindig ide ültünk esténként. Ha mesét olvasott, minden szereplőt más hangszínen szólaltatott meg, és a legizgalmasabb részeknél hatásszünetet tartott, amíg el nem kezdtem kérlelni a folytatásért. Ennél csak azt szerettem jobban, amikor a családunk géntörténetének egy-egy szeletét osztotta meg velem.
Felhúztam és átöleltem a lábamat.
Nyaranta, amikor az üvegházat nem kellett fűteni, sokkal szabadabban használhattam az áramot. Bekapcsoltam az okosüveg zenelejátszómat, és stand up comedyt választottam ki a tárolt fájlok százaiból. Nem értettem a vicceket, de legalább emberek beszéltek és nevettek rajta.
Mi van, ha én vagyok az utolsó ember ezen a világon? Jobb lett volna, ha nem találom meg ősapám, Victor Kenn naplóbejegyzését, mert azóta újra és újra ez az őrjítő gondolat tolakodott a fejembe. Persze, nem tudhattam biztosan, a világ hatalmas. Ahhoz pedig nem voltam elég bátor, hogy véget vessek az életemnek. Mi van, ha az azt követő nap egy egész csapat ember vetődik erre? Hogy néznék szembe apával a túlvilágon? Mit gondolna rólam anya?
Megpróbáltam, nem is egyszer. Órákig ácsorogtam a Harcsa-tó szélén. Gyáva voltam ahhoz, hogy a sötét vízbe gázoljak, és addig tapossam a vizet, míg a lábam fel nem adja, vagy üvöltözéssel magamhoz csaljam a sápadtakat. Becsuktam a szemem, peregtek a könnyeim, és reméltem, hogy a fáradtságtól majd bezuhanok a halak közé. Másnap reggel a nap első sugaraira keltem fel. A vadonban aludtam, és egyetlen vérengző vadállat vagy sápadt sem keveredett arra, hogy elvegye az életemet. Még néhányszor az erdőben kempingeztem. Fegyvert egyszer sem vittem magammal, ma mégis itt vagyok.
Összerezzentem a hangszóróból kitörő röhögéstől. A fickó a felvételen vagy fél percig szóhoz sem jutott. Felpattantam a karosszékből, és kikapcsoltam a lejátszót. Néhány percig tanácstalanul álldogáltam a hirtelen támadt csendben, majd úgy döntöttem, elmegyek vadászni. Az első magányos év nehézségei után megtanultam ellátni magamat, azóta nem voltam szűkében élelemnek. Arra volt szükségem, hogy eltereljem a gondolataimat.
Bedobáltam néhány dolgot a hátizsákomba, magamhoz vettem kedvenc íjamat és egy tegez nyilat, majd az egyik kötélhágcsón lemásztam a ház nyugati falán. Az első utam apa sírjához vezetett, mint mindig, ha útra keltem. Felmenőim az erdő szélén, a fák árnyékában nyugodtak egymás melletti sírokban, melyekről kisebb-nagyobb halom kövek árulkodtak. A zsebemben lévő kavicsok közül kiválasztottam a legnagyobbat, majd miután a kőrakás tetejére tettem, engedtem, hogy a lábam arra vigyen, amerre kedve tartja.
A fehér nyúl megneszelte a jelenlétem. Oldalra fordult, egy pillanatra belenéztem a vörös szemébe. Elengedtem az íj idegét, a nyíl pedig jellegzetes pendüléssel útnak indult. Az állat teste megfeszült, hogy nekiiramodjon, de a nyíl a bal mellső lába mögött átütötte bőrét, és meg sem állt a szívéig.
Sajnáltam ezeket az albínó nyulakat, mert szánalmasan könnyű célpontot nyújtottak. Apa azt mondta, hogy a régi időkben még a génközpontban kísérleteztek rajtuk. A szintetikus vírus nem hatott állatokra, de a Vörös erdőből áradó mérgezést is túl kellett élniük, akárcsak az újfajta génmanipuláción átesett embereknek és leszármazottaiknak.
Íjamat átvetettem a vállamon, percekig sétáltam az elejtett nyúlig. Miután kivéreztettem, biztos mozdulatokkal kibeleztem, és elástam a belsőségeit. A nyulat a hátsó lábainál fogva vittem hazafelé.
Megszokásból az erdőt figyeltem, leselkednek-e rám sápadtak. Lett volna időm felajzani az íjamat, de már rég nem is érdekelt a dolog. Belefáradtam az egyforma napokba, zenékbe, rég halott emberek érthetetlen előadásaiba, megsárgult könyvek történeteibe és a színes digitális magazinok boldog képeibe. Belefáradtam a magányba.
Szabad kezemmel megdörzsöltem a mellkasomat, közvetlenül a szívem felett. Mintha eligazgathattam volna az ürességet, hogy ne nyomjon annyira. Megálltam, mert még a saját lépteim zaját is képtelen voltam elviselni. Az emlék, mely ellen egész reggel küzdöttem, megállíthatatlanul söpört végig a fejemben.
Aznap a tónál azonnal észrevettem a vadkutya sápadtmarását. Az állat azért ment a tóhoz, hogy teleigya magát vízzel, és enyhítse a marással járó iszonyatos szomjúságot. Apa nem vette észre, én pedig úgy döntöttem, hogy befogom a számat. Mindennél jobban akartam látni, ahogy apa puszta kézzel halat fog, és mélyen belül reméltem, hogy a felbukkanó sápadtat előbb észreveszem, mint ő, és akkor az én nyilam terítheti le. A nap hőse akartam lenni, szinte hallottam magamban: Pippa, a tizenkét éves sápadtölő, a családi legendárium legifjabb csillaga. Ahogy közeledtünk a város felé, úgy lett egyre nagyobb a bűntudatom és a bizonytalanságom. Ha akkor befogom, apa még ma is élne. A horda továbbállt volna, amíg mi bámészkodunk a városban.
Letöröltem a legördülő könnyeimet, és az egykori génközpont felé indultam. Nem akartam még hazatérni, nem akartam emlékezni.
A környéken, az erődház üvegházán kívül egyedül itt volt termékeny talaj. Hosszú évek alatt trágyázás és egy génkezelt növény segítségével alakították vissza a felmenőim a föld termelékenységét. Bármi okból is fejlesztették ki a régmúlt időkben több másik nélkülözhetetlen haszonnövénnyel együtt, csakis ennek köszönhetően tudtunk élelmet termelni magunknak.
Nem tudtunk. Tudtam.
Növényfajok tömegével pusztultak ki az évtizedek során. Megannyi képet láttam zöldségekről, és megannyi leírást olvastam az ízükről, de én már sohasem kóstolhatom meg őket.
Átmásztam egy málló betonkerítésen. Apa azt mondta, hogy a génközpontban olyan titkokat őriztek, amiket el akartak rejteni a világ elől. A többszintes betonépületeknek még mindig megvolt a teteje; hiányoztak az ablakai, az időjárás mindent lekoptatott róla, ami valaha szép lehetett, a szél pedig telehordta kosszal és rothadó levelekkel. Az alagsorokat vagy egy évszázada beomlasztották, hogy soha ne húzhassák ott meg magukat a síri csend után kutató sápadtak. Időjárástól védett, hangszigetelt helyeken sztázisba kerültek, ezzel tovább hosszabbították amúgy sem rövid életüket.
Az egész épületegyüttest megkerülve elértem a valaha üvegházként üzemelő szárnyat, melyből mára csupán egy masszív, rozsdás vaskeret maradt. A felmenőim két méter magas fakerítést húztak köré, hogy leválasszák a veteményest az éhenkórász nyulak és a kártékony rágcsálók elől.
Kinyitottam a kaput, és beslisszoltam a kertbe. A fák magasra törtek, vaskos ágaik a keret széles lyukaiban találtak utat az ég felé. Itt megtermett narancs, citrom, olíva, datolya és banán is, csupa olyan fajta, aminek a könyvek szerint nem lett volna itt helye; a földben pedig bőven akadt krumpli és hagyma.
A nyulat az egyik sarokban hagyott kiskocsira tettem, majd nekiálltam a burgonyagumók kiásásához. Jólesett a fizikai munka. A melegben hamar elkezdtem izzadni, ahogy a kemény földet kapargattam a zöldségről. Amikor végeztem, kiemeltem a kövér krumplicsomót, leráztam róluk a felesleges földet, és a kis kocsira tettem néhány lehullott citrusféle és kihúzott hagyma társaságában.
Ahogy magam mögött húztam, a zötykölődő kocsi nyikorgott a göröngyös ösvényen. Apa élve megnyúzott volna, ha ezt látja, a csikorgó hangra felfigyelhetnek a sápadtak.
Jöjjetek csak, szörnyetegek! Csapatostul, ha lehet. Legyünk túl rajta, ha már önszántamból nem megy!
A nap már lefelé ívelt, amikor kiértem a tisztásra. A poros föld és az erődház is fáradt sárga árnyalatot öltött, árnyéka hosszúra nyúlt. A hátizsákomból előkapartam a távirányítót, és megnyomtam a teherlift gombját. A csörlő akadozva engedte le a fémlapot, majd a motor vészjóslóan felbőgött, és a lift megállt. Remek. Mászhatok két emeletet a súlyos holmikkal együtt.
Egy gombnyomással letekertettem a kötélhágcsót, majd egyesével felvittem a nyulat, a terményeket, és nagy erőfeszítések árán a kocsit is. Utóbbi cígölése közben hangosan szitkozódtam. Rájöttem, hogy napok óta nem hallottam a saját hangomat. Megvizsgáltam a motort, a liftet sikerült feltekernem, de lefelé egyáltalán nem akart mozdulni. Holnap szét kell szednem az egészet. Egy kicsit jobb kedvre derültem ettől, addig is lefoglalom magamat.
Miután elrendeztem mindent a teraszon, bevetettem magam a konyhába, és nekiláttam nyúlragut főzni. A zenelejátszóba klasszikus zenét programoztam. Az aprócska kijelző Mozart nevét írta ki, a hangfalakból ismerős dallamok csendültek fel. Egy zenekönyvben utánanéztem ennek a Mozartnak. Csodagyermeknek tartották bármiféle génsebészeti eljárás előtt, egy Európa nevű kontinensen. Az ősapám által írt korai naplókból tudtam, hogy az egész világon felütötte a fejét a szintetikus vírus. Itt nem élték túl az emberek. Valószínűleg ott sem. Mégis reméltem, hogy valahol a vadonban, vagy az óceánon túl, még élnek emberek. Az elszigetelt helyeken akár át is vészelhették a vírust. Csupa boldog nagycsalád: a gyerekekről a szüleik és a nagyszüleik gondoskodnak, rengeteg testvérük és több tucatnyi unokatestvérük van, nagybácsik és nagynénik…
A konyha nehéz illatokkal telt meg. Mire elkészült a vacsora, a vörös nap alábukott a horizonton, beköszöntött az alkonyi szürkület, megjelentek az első csillagok és a kövér hold. Egy egész napnak kellett eltelnie, hogy megéhezzek. Lassan kanalaztam a számba a falatokat. Mióta egyedül voltam, nem éreztem az ételek ízét. Mintha a nyelvem megtagadta volna, hogy rendesen működjön. Evés után néhány percig keserűen ücsörögtem a félhomályban, és lassan elkortyolgattam a citromos vizet.
Boldog szülinapot, Pippa! Kívánj valamit!
Minek? A kívánságok csalfák. A tizenkettediken egy felejthetetlen napot kívántam. De tudod mit? Azt kívánom, hogy felbukkanjon az a bizonyos fehér lovon vágtázó herceg a kis palotám előtt, és mentsen meg a magánynak nevezett sárkánytól.
A hold ezüstös fénybe vonta a konyhát. A tűzhelyen felforrt egy adag mosogatóvíz, így nekiálltam, hogy a használt edényeket és tányérokat megtisztítsam, miközben ki-kibámultam a konyhaablakon.
Egy ismerős, magányos alak vált ki a fák közül.
Megálltam a mosogatásban, és figyeltem, ahogy a sápadt a tisztás közepére sétál és leül a homokos földre. Nem a házat nézte, hanem az égen világító teliholdat. Amikor hónapokkal ezelőtt először megláttam, dobogó szívvel, fegyver nélkül merészkedtem le a teraszról, és elhatároztam, hogy véget vetek mindennek. Ahelyett, hogy megtámadott volna, elmenekült. Talán életében gyűlölte az embereket; talán ő volt az egyetlen sápadt az egész világon, akinek nem hiányzott, amit elveszített.
Péntek, ha nem voltak felhők, mindig az eget bámulta. Lehet, hogy csillagász volt a régmúlt időkben. Egy külön füzetkébe írtam le, mikor bukkan fel, és mit tesz, de ő mindig csak a holdra meredt. Nem szólhattam hozzá, nem volt a hűséges szolgálóm, sőt még csak nem is volt ember, de mindig visszajött, és csak őt nevezhettem a társaságomnak.
Ha a sápadtak nem emlékeznének a régi életük villanásaira, talán nem érdekelné őket, hogy mi emberek maradhattunk. A vírus ugyanúgy csend után vágyakozó, bolyongó lényekké változtatta volna őket, de akkor nyoma sem lenne a dühnek és irigységnek, amelyről apa mindig azt mondogatta, hogy a természetük része.
Amikor végeztem a konyhában, felsétáltam az emeleti szobámba. Felöltöttem az alvós ruhámat, majd kitártam az ablakot, hogy utat engedjek a hűvös levegőnek. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy Péntek engem védelmez; sok viharos éjszakát vészeltem át ezzel a tudattal, de persze színtiszta hazugság volt.
Ledőltem a matracra, és az államig húztam a takarót. Kényszerítettem magam, hogy öntudatlanul vészeljem át a szülinapomból maradt utolsó órákat.
