Kezdjük az alapoknál: kik azok a béták?

Ez az első lépés. :)

A Mya kézirat befejezését követően többször is hivatkoztam bétákra ilyen-olyan Facebook és blogbejegyzésekben. Már akkor is elbizonytalanodtam, hogy vajon mindenki tisztában van-e a béták kilétével. Ők ugyanis – a vizsgált összefüggésben – nem egy idegen faj egy párhuzamos univerzumból.

A béta olvasók a wiki definíciója szerint olyan nem professzionális előolvasók, akik azzal a céllal olvasnak egy (általában fikciós) kéziratot, hogy megkeressék a nyelvtani és elütési hibákat, felderítsék a cselekmény logikai hibáit, figyeljék a hitelességet, a karakterek vagy éppen a háttérvilág buktatóit. Béta olvasásra általában azelőtt kerül sor, hogy a történetet nyilvánossá tennék valamilyen formában.

Tehát összességében, a béta az a személy akinek azért adod oda a kéziratodat, hogy minél jobban "megköpködje", és így minél több esetleges hibáról – és persze erősségről – tudomást szerezzél.

Fontos, hogy az ember bízzon a bétájában, mert nehéz legyőzni a saját egónkat és amennyire csak lehet objektíven, külső szemmel megvizsgálni a felmerülő hibákat – mert ha a saját kéziratunkról van szó, valahogy nehezebben látjuk a fától az erdőt. :)

Maggie Stiefvater és a két publikáló YA szerző kritikai partnere között a bétázás alapszabálya így hangzik: "That way when someone says “this sucks!” and someone else says “does not!” you can be the tie breaker. But if they both say “this sucks!” and you say “does not!” it means you’re wrong." 

Szabadfordításban: "Amikor egyikőjük azt mondja "ez béna!" és a másik azt, hogy "nem az!", akkor te dönthetsz. De ha mindketten azt mondják, hogy "ez béna!" és te azt mondod, hogy "nem az!", akkor te tévedsz."

Miután befejezel egy kéziratot – ideális esetben a több hetes/hónapos pihentetés mellett – szerintem fontos, hogy megmutasd az írásodat valakinek, beszélgess a történetedről, mert sok részletet teljesen új megvilágításba helyezhetnek. Ez neked is segít megértened nem csak a saját írásodat, hanem az olvasók várható visszajelzéseit is.

Myát végül öten olvasták el a mostani korai fázisban, még leadás előtt. Különböző korú fiúk és lányok egyaránt, olvasó vagy éppen kritikusabb szemmel. Érdekes volt, hogy mindannyian más-más hibákat fedeztek fel, vagy éppen máshogyan láttak egyes jeleneteket, más szemszögből világítottak rá a karakterek egyes cselekedeteire.

Bétát keresel vagy szívesen bétáznál (mert utóbbiból is lehet tanulni!)? Nézz be ebbe a bétakereső Fb csoportba. Illetve visszaolvashattok egy korábbi Irodalmi Kávéházas beszélgetést is a témában az Aranymosás oldalon.

Amikor megtörik a második kézirat átok

Na, az király érzés!

Az első regény megírása immár homályos álomnak tűnik, mindennapi kérdéssé válik, hogy menni fog-e másodjára is. Az addig megszokott módszerek egyszer csak nem működnek, az ember kétségbe esik párszor, hogy ennyi volt ez az egész írás dolog. Telik az idő, még mindig nem tudsz előrukkolni semmi értelmessel, dugdosod az írásod azok elől akiknek az első könyved részleteit folyton az orra alá dugtad. Idővel úgy érzed, a család elnéző fejcsóválása miszerint csak ostoba hóbort volt ez az egész regényírás dolog, tényleg beigazolódni látszik.

Bartos Zsuzsa és On Sai a következő kérdést járták körbe egy-egy bejegyzésükben: "Mi volt a legnagyobb írói lecke, amelyet megtanultál a legutóbbi történeted írása közben?"

Az én rövid válaszom az, hogy megtörtem a saját második kézirat átkomat.

A kérdés egyébként félelmetesen aktuális felvetés, úgy gondoltam, érdemes ezen elgondolkodnom, hogy aztán a Mya kéziratra váró következő lépcsőknél újragondolhassam. :)

A Mya kézirat befejezésével már elhiszem, hogy nem valamiféle baleset volt Pippa megírása, ami egyszer megtörtént valamilyen különös oknál fogva, és kész, vége, ennyi volt. Több helyen is írtam már, hogy regényt írni erőfeszítést jelent számomra, sok kétséggel küzdök, ami tök normális. Mindig is féltem, hogy Pippa megírása után továbbállok és keresek valami új, kevésbé ingoványos hobbit, amibe beleölhetem a szabadidőmet. Egy év munkája, egy regénnyi szöveg kihajítása, agonizálás és még több agonizálás kellett ahhoz, hogy kipipáljam ezt a félelmet egy nagyon hosszú listáról.

Érdekes pillanat volt február utolsó napján, éjfél környékén kitenni az utolsó pontot a kézirat végére. Már másodjára éltem át, hogy egy történet végét milyen lendülettel tudom írni, hogy mennyire szeretem amikor egy-egy jelenet megoldást kínál akár hónapok óta fennálló problémákra, és rájövök, hogy tudat alatt elszórtam azokat a kis magokat amikből kicsíráztak a válaszok. 

A befejező jelenet például kétszer gyökeresen átalakult – a korábbi verziót, amit végül kidobtam, a Trónok harca harmadik évadának "véres nászos" része utáni csendben és érzelmi állapotban körmöltem le –, és jó ideje lebegett előttem, mint végpont, ami felé tart az egész történet, ahová ki kell futnia a cselekménynek. És a február végi éjszakán végre összeértek az utolsó szálak is. Tudtam, hogy vár még rám átolvasás, átírás, finomítás, meg bétázás, de mégis egy jó pillanat volt. Akkor tört meg az átok. :)

Mya jóval több kihívást jelentett Pippánál, rá kellett jönnöm hogyan tartsak kézben több szereplőt és szálat, hogyan fogjam szorosan a cselekményt, hogy a fókusz ne csússzon el. Hogyan erősítsem az események és karakterek közötti kölcsönhatásokat, mert egy esemény olvasóra tett hatása is sokkal erősebb, ha egy karakter döntéséből vagy hibájából fakad. Most először tapasztaltam meg milyen antagonistát írni – személyt és nem környezetet –, és mennyire izgalmas összerakni a motivációját.

Megtanultam, hogy egyetlen idő közben megjelenő esemény teljesen felrúghatja nem csak a cselekményt, hanem a karakterek viselkedését és fejlődését is. Rájöttem, hogy ezzel nincs is semmi baj. Több melóba került végiggondolni a következményeket, de a végeredmény kárpótolt érte.

Még most is napon belül változik, hogyan viszonyulok Pippa folytatásához. Fájdalmas volt kiengednem a kezem közül az első bétaolvasóimnak. Ezt a történetet sokkal inkább megtartottam magamnak írás közben, már nem volt rá szükségem, hogy húsz oldalanként megerősítést kérjek a környezetemben élőktől, hogy jó irányba haladok. Több tapogatózásba telt a válaszok keresése és az írást tápláló motiváció fenntartása, de az egész folyamat sokkal inkább belülről fakadt.

Persze még közel sincs vége a folyamatnak, jöhetnek még pofonok, és a kézirat még biztosan sokat változik és finomodik majd, de ez teljesen természetes.

Úgy érzem, hogy legalább egy tyúklépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy egy napon képes legyek régóta dédelgetett ötleteket és háttérvilágokat papírra vetni. 

Na ez a tudat az, amiért megérte erőfeszítést tenni.

(Utóirat: úgy látom egész kis hullámot indított a kérdés! :D Lássuk, ki mit tanult az előző történetének megírásából! :))