Éleslövészet, avagy háttérkutatás egy készülő regényhez

Előtte nem mosolyogtam...

Ez a bejegyzés szintén több hónapja – na jó, ahogy nézem majdnem egy éve – várja, hogy megszülessen.

A napszemű Pippa Kenn írásának egyik igen korai kérdése volt, hogy a szereplők milyen fegyvereket használnak majd a mindennapi életük során. Nem emlékszem rá, hogy sokat gondolkodtam volna ezen, nyilvánvaló volt, hogy különféle lőfegyverek is beleesnek majd a szórásba. 

Rengeteg évadnyi akciósorozat, film (Miért van sok akcióhősnek J.B. monogrammja? Jack Bauer, Jason Bourne, James Bond... Kit hagytam ki?) és pár alkalomnyi lézerharc ellenére is kapva kaptam az alkalmon, amikor az egyik bónuszos weblap éleslövészetes ajánlatán fellelkesült a baráti társaság egy része. A városperemi lőtéren zajló program során különböző kaliberű fegyvereket és lövedékeket próbálhattunk ki.
Nagyon vártuk az eseményt – egyedüli lőni is készülő lányként csatlakoztam a srácokhoz –, a szervezés azonban úgy tűnt csődöt mondott, amikor kiderült, hogy egy másik csoport is érkezett a foglalt időpontunkra. Végül csak elkezdtük, abban a pillanatban amikor meghallottam az első pisztoly dörrenését – iszonyat hangos volt – kissé inamba szállt a bátorságom, őrülten verni kezdett a szívem és nem sokon múlt, hogy kijelentsem, ez nem megy nekem. Főleg miután láttam, hogy a nagykaliberű lőszerrel töltött bazi nagy pisztoly mekkorát rúg, és mekkora torkolattűz csap ki a csövéből amikor elsül. Végül csak beálltam abba a lőállásba, meglepett a pisztoly súlya; konkrétan attól rettegtem, hogy "életre kel" a kezemben, leesik a földre és miattam mindenki meghal aki a közelben van. (Nos, igen néha eszembe jutnak ilyen furaságok, amikor feszült  helyzetben találom magam.)

Aztán pár lövés után ráéreztem a dolog ízére, tetszett az, amitől féltem az elején: a fegyver súlya, ahogy rúgott lövéskor, ahogy a töltényhüvely a lőállás párnázott oldalának csapódott, és ahogy a papírcélomat minden golyó halálosan megsebezte. A kiskaliberű tölténnyel töltött pisztolyok már nem voltak ennyire izgalmasak, a tárral mi is bíbelődhettünk egy kicsit – ugye emlékeztek még a PEZ cukorkatartókra... –, és abban a körben már alig rúgott a másik pisztoly, mindenki nagy bánatára.
A gépkarabély szintén érdekes élmény volt. A hatalmasnak tűnő fegyverbe icipici golyók kerültek. Távolabbi célra lőttünk, és távcsövön át néztük az egyre kisebb köröket. Olyan kicsi volt a golyó, hogy semmit sem éreztem lövéskor, csak az egyre gyarapodó lyukak árulkodtak arról, hogy eltaláltam a célt – no meg persze a töltényhüvely itt is a földön landolt és az orromat facsarta a lőporszag.
A tapasztalt vén rókák akik felügyelték az egész programot – amellett, hogy nem viseltek fülvédőt, mert minek... –, mindenkit bíztattak, hogy pózoljanak a nagy gépkarabéllyal, a srácok szinte megőrültek a lehetőségtől; készültek videók, meg egy tonna fénykép, amin az emberek a lyukas papírjaikat mutogatták. Összességében nagyon szuper, adrenalin növelő élmény volt, remélem nem az utolsó alkalom. Legközelebb pedig egy lista kérdéssel is készülni fogok, mert a helyszínen természetesen alig jutott eszembe valami és nem is volt igazán idő merengésre.