Neil f**kin' Gaiman és a felütések, közepek, végek

avagy Wonderbook élmény #2

Még mindig gondolkodom, hogy mekkora bók, ha egy író-olvasó találkozón x f**kin' y-ként konferálnak fel, mindenesetre ebben a videóban Neil Gaimant látszólag nem zavarta. 

Miért pont Neil Gaiman? Egyszerűen érdekel, hogy a kedvenc-nagy-híres-fantasztikus szerzők hogyan írnak és gondolkodnak, mert majd' minden esetben el lehet valamit lesni tőlük, és formálják a szemléletemet.

Először is, remélem Neil Gaiman neve senkinek sem ismeretlen. Az Agave Kiadónál már sok könyve megjelent, amelyek között egészen kicsik, fiatalok és felnőttek (meg fiatal felnőttek) is megtalálhatják a maguknak való történeteket. Emellett képregényeket is alkot, és Dr. Who sorozatrészekhez forgatókönyveket is ír.

A Wonderbookban a "Kezdetek és befejezések" fejezetben Neil esszéjében az Amerikai istenek kapcsán érint írótípusokat, aszerint, hogy ki mennyit tud az adott történetről, mielőtt belevág a megírásába. (A téma egy kicsit kapcsolódik a építész-kertész kérdéskörhöz is.)

"I don't know any creators of fictions who start writing with nothing but a blank page. (They may exist. I just haven't met any.) Mostly you have something. An image, or a character. And mostly you also have either a beginning, a middle, or an end. Middles are good to have, because by the time you reach a middle, you have a pretty good head of steam up; and ends are great. If you know how it ends, you can just start somewhere, aim, and begin to write (and, if you're lucky, it may even end where you were hoping to go).
There may be writers who have beginnings, middles, and ends before they sit down to write. I am rarely of their number."

"Nem ismerek egyetlen fikciós írót sem, aki úgy kezd bele egy történetbe, hogy csak egy üres lapja van. (Lehet léteznek, de még egyikükkel sem találkoztam.) Legtöbbször van már valamid: egy kép, egy karakter, egy felütés, közép vagy befejezés. Jó ha van közeped, mert mire odaérsz a történetben, legalább lesz löketed. A befejezések pedig jók; ha tudod hogyan fejezd be a történetet, el is tudod kezdeni valahol. Célozz, és kezdj el írni (ha szerencsés vagy, talán ott fejezed be, ahová remélted eljutsz).
Egyes szerzőknek már megvan a történet felütése, közepe és befejezése is, mielőtt leülnének írni. Én ritkán gyarapítom a csoportjukat."

Nem véletlenül foglalkoztat ez a kérdés.
Facebookon említettem, hogy belekezdtem egy új történetbe, és azóta megtaláltam a történet velejét, bár még vannak feloldásra váró kérdések. De már megtanultam, hogy idővel szép sorban felbukkannak majd a megoldások, csak ki kell várni.
Hogy mi jelent éppen kihívást? Az elhalványodás koncepciót éppen újracsomagolom, és kicsit igyekszem mesésebbé tenni. Az eredeti novellát még íróiskolában írtam, az ötlet azóta is foglalkoztat, és egy pályázat apropóján nyúltam vissza hozzá. Az ötletből pedig egy új alapokra épülő, más szabályok szerint működő társadalom és karakterprobléma csírázott ki.

Egy kezdés már a kuka doksiban landolt azóta. (Mert ugye semmit sem törlünk véglegesen. Veronica Roth is elárulta, hogy nem készült volna el a Divergent, ha véglegesen törli az aktuálisan nem működő részeket.) A második kezdés mellé rögtön társult a legutolsó mondat és az abból visszafejtett befejező jelenet. A kettő között jelenleg feltöltésre váró fejezetcímek sorakoznak, szóval azt a bizonyos közepet duzzasztom, dagasztom.

Ennek a mesének nincs Pinterest táblája, de ez a mini képregény, meg például ezen link alatt elérhető második kép tart hangulatban. A Grimm-mesék meg a Gaiman-féle Coraline pedig emlékeztet rá, hogy egy mesének horror irányba is kiterjeszthetőek a határai.

(Egy kis színes a Coraline-hoz kapcsolódóan: az öcsém elég kicsi volt még, amikor egy este éppen Neil Gaiman regényeket faló újonc fanatikusként a Coraline-t olvastam. Évekkel ezelőtt esti forgatókönyv volt ez: az öcsém átjött a szobámba, és leült mellém könyvet nézegetni. Békésen üldögéltünk és olvastunk, könyvet lapozgattunk vagy tanultam.
Aznap az öcsém meglátta az egyik Coraline illusztrációt – amin a gombszemű másik anya mosolyog –, és megkérdezte mit olvasok és amúgy is mi az ott. Én meg elmagyaráztam, hogy Coraline csak akkor maradhat egy látszólag szebb-jobb másik Jones családnál, hogyha betartja a szabályokat, és önként gombot varr a szeme helyére. (Mert a Grimm-mesék után meg sem kottyanhat a gyereknek, nem igaz?)
Eredmény: tágra nyílt szemek, rémület és álmatlanság. Azután vagy fél órán át egymás mellett feküdtünk a sötétben, a mennyezetet bámultuk, és kitaláltunk egy nevetséges mesét, hogy a rémisztő gombszemek feledésbe merüljenek.
Ahh, nagyon szeretem a Coraline-t, és most messzire kanyarodtunk.)

Neil Gaimanről rengeteg anyagot lehet találni; rendszeresen, bő lére eresztve blogol, rengeteg interjút készítettek vele, és sok videó megtalálható róla youtube-on. A fentebb linkelt videóból egy gondolatot ragadnék ki: Neil szereti, ha szereplőiről kiderül, hogy valójában nem azok, akiknek először látszanak. Ha jobban belegondolunk, ezt nem nehéz a munkásságához kapcsolni.

"A történetekben és a való életben is egyaránt vicces, amikor a gyöngéd emberekről kiderül, hogy nem is annyira gyöngédek, mint elsőre tűntek. És működik a másik irányba is: amikor egy furcsa és ragyogó pillanatban a szörnyetegnek tűnő emberekről kiderül, hogy valójában borzasztóan érzékenyek. 

Úgy gondolom, írónak lenni részben azért szórakoztató, mert felboríthatod az emberek elvárásait, elgondolkodtathatod őket, és egy kicsit felforgathatod a világukat."

Kérdés: Mennyire ismerted a legutóbbi történeted részleteit, mielőtt belevágtál a megírásába? Mi volt a kiindulópont?
(És amúgy olvassatok/nézzetek Coraline-t, ha eddig kimaradt volna. :))

Építész vagy Kertész?

avagy Wonderbook élmény #1

A Wonderbookot Jeff VanderMeer amerikai sci-fi szerző írta/szerkesztette (itthon az Agavénál jelentek meg regényei). Nem egyszerű írástechnikai könyvről beszélünk, hanem egy inspirációhalmazról, hiszen színesen illusztrált, feladatokkal és más neves írók (Pl.: Neil Gaiman, Lauren Beukes és Catherynne M. Valente könyvei csodásak és magyarul is elérhetőek) esszéivel tűzdelt könyvről van szó. Olvasás közben rengeteg érdekes mondatot/gondolatot bejelöltem – ahogy a képen is látszik :) –, amikről úgy gondoltam érdemes lenne pár szót ejteni vagy elmélkedni rajtuk.

A sorban az első bejegyzés a függelékben található George R.R. Martin interjúhoz kötődik. VanderMeer arról kérdezte Martint, a "zsákutcák és ismeretlen átjárók" miért fontosak a saját írói folyamatában, vagyis érintőlegesen felmerült a plotter vs. panster kérdés. (Dióhéjban: a plotter, azon szerző, aki előre megtervezi a cselekményt és tudja mi fog történni, panster aki sodródik a történésekkel és írás közben bontja ki a történetet.)

Martin szerint kétféle írótípus van: az Építész és a Kertész. Az Építész előre megtervezi a történetet, ahogy egy építész egy épületet. Tudja hány szoba lesz benne, hol futnak majd a csövek, milyen tetőt húznak rá, vagyis ismerni fogja minden négyzetcentiméterét. A Kertészek ezzel szemben elültetnek egy magot, és a "vérükkel és izzadságukkal" locsolják miközben várják mi nő ki belőle. Ez a folyamat nem teljesen véletlenszerű, hiszen a Kertészek tudják mit ültettek el, és van egy általános elképzelésük, hogy "tök vagy éppen tölgyfa" nő ki belőle a végén.  Martin szerint ritka, hogy valaki szélsőségesen csak Építész vagy Kertész legyen, a legtöbb író a kettő valamilyen arányú kombinációja.

Ha felteszik nekem a kérdést, hogyan építek fel egy regényt, azt szoktam mondani, hogy előre tudom hová szeretnék eljutni, és ismerem a cselekmény nagyobb csomópontjait, és útközben engedek az ötleteknek. Pippánál és Myánál is úgy jártam, hogy mire eljutottam a regény befejezéséhez, egészen más jelenet sült ki belőle, mint ahogy elképzeltem. Ráadásul ezek a jelenetek sem véglegesek, mindkét esetben a bétaolvasások/szerkesztés során tovább finomodtak.

Pippánál és Myánál is hiába próbáltam előre megtervezni a regényeket. Láttam nagyobb csomópontokat, de egyszerre csak néhány kisebb jelenetet ismerek pontosan előre. Írás közben kitöltöm a lyukakat, és a szereplők így haladnak az előre kigondolt következmények felé.
Hiába érzem úgy, hogy a tervezés biztonságot ad, hiába firkálok össze nagy papírokat színes filcekkel, sosem tartom be a jelenetsorrendeket, nem tudok túllépni a problémákon, amíg írásban is el nem jutok odáig. Szeretek felfedezni, rájönni összefüggésekre – érezni az elégedettséget ilyenkor –, ez a sava-borsa ennek az egész folyamatnak. Az írás erőfeszítéssel és lemondással jár, ezek az apró örömök és persze a befejezés, az utolsó pont, a jutalomfalat.

Szóval (jelenleg inkább) Kertész vagyok, vállalom. :)
Meglátjuk, hogy a harmadik regénynél hogyan tolódnak el az arányok.

Feldobom a kérdést: Építész vagy Kertész típusú szerző vagy?
Ha netán blogbejegyzést írtok a témáról, linkeljétek be, kíváncsi vagyok. :)
Akiknek már olvashatjátok a véleményét a témában:
Moskát Anita, On Sai, Róbert Katalin, Buglyó Gergely, és Zsuzsyb meginterjúvolt több írót is a kérdéssel kapcsolatban, illetve Gabriella és Dominik.

(Gondolom sok Trónok harca rajongó kíváncsi a félbemaradt Kertész-Építész sztori végére: Martin mindig is inkább Kertész volt. A karrierje korai éveiben rengeteg történetet félbehagyott: megírt egy-egy nyitójelenetet vagy szituációt, de aztán megakadt vagy rossz irányba indult el a történet.  Ezek a kezdemények fiókba kerültek, és új ötleteknek adtak helyet.  Martin szerint sok fiatal író ugyanezen megy keresztül. Robert Heinlin első írásra vonatkozó szabálya szerint muszáj írnod, a másodikban azonban azt mondja, be is kell fejezned a történetet.
Martin azóta nagyrészt túlesett ezen a problémán – de azért nem teljesen.)