Sorok mögött: A velünk élő könyvszereplők, avagy a sztori szafari

A sztori szafari legalább ilyen
izgalmas és rettenetes. 

Néhány szerző körblogolásba kezdett Sorok mögött címmel, amelyben időről-időre körbejárnak egy-egy témát. Most a karakterekhez fűződő (v)iszonyunkat boncolgatjuk majd, és biztos vagyok benne, hogy mindannyian egy kicsit másképp látjuk, éppen ezért izgalmas a kezdeményezés.

Már többször is írtam arról itt a blogon, hogy az írást erőfeszítésként élem meg. A könyv nem írja meg magát, igenis le kell ülni, energiát és időt kell belefeccölni. Az ember néha elakad, néha szárnyal, máskor visszatöröl oldalakat, vagy kihajít egész regényeket, vagy részegült vigyorral gépel, mintha valaki diktálná a szavakat. Fárasztó egy tevékenység, na.

De az íráshoz hozzátartozik egy lazább rész is: amikor az író ember csak gondolkodik, elmerül azokban a képekben, amelyeket később véres verejtékkel megpróbál leírni, kontextusba helyezni, vagy éppen megkeresni a helyüket egy összefüggő rendszerben, amely egy napon jó esetben regényként áll össze.

Ez az álmodozás a mókás rész, akkor minden lehetséges, nincsenek határok, nem pofázik bele a szerkesztő én, nem pislog a kurzor az üres lapon, nem kell megfelelő szavakon gondolkodni. Mintha egy kis zsebfilm pörögne a lelki szemeim előtt, amelyben a karakterek folytonos mozgásban vannak, haladnak a céljaik felé, ha bizonytalan hogyan is kell reagálniuk egy adott helyzetre, akkor máris változik a kép, a szerzői agy elkezd kutakodni a karakter múltjában, úgy formálja a személyiséget, hogy az a reakció hihető legyen, és szolgálja is a cselekmény céljait.

Jó esetben maguk a szereplők lendítik elő a történetet olyan tettekkel, amelyek reakciók korábban megtörtént eseményekre. A történet, amely végül az olvasók számára is elérhető lesz, csak egy verzió, egy út, amely végül értelmet nyer hosszú hónapok alatt. Mintha egy forrás utat marna magának a sziklában.

Összességében az író ember egyszerre szórakozik, megfigyel és rejtvényeket fejt, és mindezért egy árva forintot sem kell kiadnia.

Megkérdezhetnéd: Hogy érted, hogy "maguk a szereplők lendítik elő a történetet". Ott ülnek veled, vagy mi?

A könyvkarakterek nem olyan formában valóságosak számomra, hogy meg sem lepne ha Ruben kivágtatna a fürdőszobából egy szál törölközőben, és megkérdezné, mire is való az a fura, böhöm pisztolyszerűség (hajszárító); vagy Börje Fitchner bekopog, hogy varjútoll kabátot sózzon rám.

Számomra a saját világukban élnek a karakterek, akkor gondolok rájuk, ha éppen a történetüket fűzöm tovább. Nem lépnek ki az én világomba, nem ülnek ott velem reggeli közben, nem kísértenek falról lepotyogó képekkel és fura ajtónyikorgással. Inkább kicsit olyan, mintha egy fura szafarira indulnék: a szereplőt a saját története keretein belül próbálom megfigyelni, érdekelnek a váratlan helyzetekre adott reakciói.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a közvetlen környezetemben nem adódhatnak furcsa helyzetek, amikor az éppen aktuális történetről mesélek. Hogy mondjak egy példát is:
A Mya regény írása közben kétszer is megváltoztattam egy nagy összefüggést, amely onnan kezdve hatással volt a szereplők döntéseire is.
Ilyen például az, ahogy Pippa ébred a Mya regény elején. Ha ilyen formán megváltozik a szereplő helyzete, akkor megváltozhat az értékrendje, megváltoznak az őt foglalkoztató kérdések is. Vagyis ha megváltozik egy fontos körülmény, az hatással lesz a karakterre és azon túl befolyásolni fogja a cselekmény főbb konfliktusait.
Mivel ez egy sorozat, a Mya regényben már elég erős elképzelésem volt Pippa karakteréről, vagyis amikor számára negatív irányba megváltozott a helyzete, csak "figyelnem" kellett a reakcióit, és a környezete rá adott reakcióit.

Ez az a pont, amikor mesélés közben Párom felvonja a szemöldökét. Mert milyen dolog az, hogy a szereplő "dönt", vagy meglep azzal, ahogy "reagál" egy helyzetre. Hiszen én teremtem meg a szereplőket, az én fejemben léteznek és változnak, vagyis ez nem lehet az ő döntésük, ők nem függetlenek tőlem, és én mégis úgy beszélek róluk, mintha azok lennének.

És ezen a ponton szoktam zavarba jönni.

Mert ha belegondolok, és a Párom helyzetéből tekintek magamra, elég zagyván hangzik az egész. Az pedig még inkább összezavar, hogy ilyen gyorsan az ő szemszögéből is végiggondoltam hogyan hangzik ez az egész.
És ilyenkor arra jutok, hogy jobb, ha inkább nem gondolok erre, mert elég gyorsan elevezek a hétköznapi normális fogalmától.

Nyugtathatnám magamat azzal, hogy hülyeség az egész, mert könyvszereplők csak könyvek lapjain léteznek.
De amíg pedig nem vetette senki őket papírra, csak a szerző fejében élnek; őt boldogítják egy történet ezernyi párhuzamos lehetséges cselekménysorával, vadhajtásokkal, szívdobogtató jelenetekkel. Vagyis ez az a pillanat, amikor kívülről úgy néz ki, hogy a szerző maga elé meredve ül valahol (bárhol)  és mosolyog képeken, amiket csak ő lát.

Ez az írás mókás része. Aztán leírni, rendszerezni, és értelmet adni annak a sok képnek, az felér egy tortúrával. Az pedig az igazi kínszenvedés, ha soha sem írod le. Mert akkor mindig csak ugyanazt gondolod újra és újra, változtatod át, keresed a tökéletes formát, ami nincs. Egy regényt sosem fejezel be, csak abbahagyod egy ponton a szerkesztőd beleegyezésével.
A móka része, hogy továbblépjek, hiszen új világok és új karakterek várják, hogy megismerjem őket. (Megj.: Párom felvonta a szemöldökét, amikor ideért olvasás közben.)


Ha úgy érzed, írd meg Te is a véleményedet, és feltétlen nézz be a többiekhez is, hiszen több szem többet lát. :)

Moskát Anita, On Sai, Brandon Hackett, Bartos Zsuzsa, Buglyó Gergely, Gaura Ágnes

Sárkánylovas(okról és) hősnőkről

Az Így neveld a sárkányodat 2. animációs film megnézése előtt olvastam egy angol nyelvű cikket a Trinity szindrómában szenvedő hősnőkről. A cikket a mese Valka nevű hősnője hívta életre.
Dióhéjban Valkáról: a főszereplő Hablaty rég elveszett anyja, aki majd 20 éve remeteként sárkányok között él egy menedékhelyen, egy aprócska szigeten. A sárkányok igazi védelmezőjéről beszélünk, a kisujjában van az anatómiájuk, ismeri a fajtáikat, a társadalmukat, és megvédi őket a sárkány csapdászoktól (Igen, a csapdász szót szemelték ki a fordítók. Deal with it!), akik a gonosz Drákó Vérdung seregébe fogdossák össze őket. Mindezt megfűszerezhetjük azzal, hogy Valka ijesztő jelmezben, a sárkánya hátán állva repül, és sárkányokat irányít a csörgős botjával. (Ez viszont mennyire menő már!)

A cikkíró nehezményezte, hogy a nagyon is potens Valkát, aki éveken át remekül boldogult egyedül, a film későbbi pontján – miután újra egyesült a férjével és a fiával –, pikk-pakk legyőzik, és öt percen belül kétszer kell megmenteni. Ráadásul a film hátralévő részében ledegradálódik egy Hablatyot támogató karakterré, bármilyen cselekményt előrelendítő tett nélkül.

Igen, a bal oldali alak a sárkány hátán egy nő

A cikkre nem voltam kihegyezve amikor elhelyezkedtem a moziszékben, de azonnal eszembe jutott, amikor sor került Valka első megmentésére, és mire vége lett a filmnek egy kissé csalódottan, de igazat kellett adnom az olvasottaknak. Sokkal több volt ebben a karakterben, kár, hogy a film végére ennyire nagyon háttérbe szorult.

Gondolom kíváncsiak vagytok mi fán terem a Trinity szindróma a cikk szerint: "This is Trinity Syndrome à la The Matrix: the hugely capable woman who never once becomes as independent, significant, and exciting as she is in her introductory scene."

Szabad fordításban: Ez a Mátrix féle Trinity szindróma: egy nagyon erőteljes, önálló nő a történet előrehaladtával már nem lesz annyira független, hangsúlyos és izgalmas, mint a bemutatkozó jelenetben, ahol először találkozunk vele. 

(Ami Valkát illeti, a fenti kép azt a pillanatot mutatja, amikor Hablattyal először néznek szembe egymással.)

A cikk felhoz egy pozitív példát is, mégpedig a Holnap határa című filmben Emily Blunt által alakított Rita Vrataski, akit igazi hős katonaként ünnepelnek a földönkívüliekkel vívott háborúban. Ugyan Cage fejlődésére van kihegyezve a film, és Rita újra és újra megismétlődő halála is motiválja abban, hogy megmentse a világot, a női katona mégis a film végéig kemény és "cselekvőképes" marad (bár tény, hogy Rita sokszor bemutatkozik az időhurok miatt). Ezt a jelenetet például nagyon szeretem:

A Hollywoodi filmgyártásban persze nem új keletű probléma/téma a férfi karakterek árnyékában tengődő nők támogató vagy motivációs szerepe a "világ megmentésében". Még teszt is létezik annak mérésére, hogy egy történetben a női karakter mennyire hangsúlyos.

A Bechdel-teszt a nemi elfogultságot méri három egyszerű kérdéssel: vajon 1. szerepel-e két női karakter a műben 2. akik beszélnek egymással 3. nem csak férfiakról. Megdöbbentő, hogy ezeket a kritériumokat milyen sok mű nem teljesíti. (Amikor először hallottam erről a tesztről, megmosolyogtam: "Ne már, ezek a kérdések tök alap dolgok!" Aztán elkezdtem filmeket végiggondolni, és teljesen meglepett a végeredmény.)

A YA irodalomban nem meglepő a női fókusz, hiszen az egész tematika alapvetően fiatal lányokat céloz. Ha végiggondoljátok a kedvenc YA regényeiteket, milyen arányban buknak meg (ha egyáltalán megbuknak) a Bechdel teszten? Ha regényt írsz, a saját írásod megfelel a kritériumoknak? :) Már ha szeretnéd, hogy megfeleljen.
Pippával és Myával, jelentem, minden oké.

A titánok haragja – popcorn mozi az apa-fiú kapcsolatokról

Szerintem az írással együtt jár, hogy az ember tudatos, "író" szemmel figyelje legalább az olvasott könyveket, illetve a megnézett filmeket és sorozatokat. Szeretném azt hinni, hogy a könyv recenzióimból átjön ez a szemlélet, de ez az új blog lehetőséget ad arra, hogy filmekről és sorozatokról is ejtsek pár szót, ha találok bennük valami érdekeset. 

A titánok harca nagy csalódás volt annak idején, így nem is meglepő, hogy szkeptikusan álltam a folytatáshoz, A titánok haragjához. Lehet ez is hozzájárult ahhoz, hogy kellemes meglepetésként ért a film. Jó kis effektek, szépen megkomponált és kivitelezett lények és egészen élvezetes harcjelenetek szerepeltek benne: minden teljesen adott volt, hogy jól szórakozzak abban a másfél órában.

Azonban volt egy megkapóbb vonulata is a filmnek, ez pedig Perszeusz és Héliosz kapcsolata volt, és ahogy jobban belegondoltam, jó pár apa-fiú kapcsolat ábrázolással találkozhattunk a filmben. Úgy érzem nem túl gyakran találkozom olyan apafigurával, mint Perszeusz: már-már rajongásig odavan Hélioszért, tanítgatja, lenyűgözi, hogy a fia maga csinált egy fakést, még álmában is a saját testével védelmezi, hangosan is kimondja, hogy szereti és amikor jön a baj leginkább miatta és érte harcol. Tudom, idealisztikus képek ezek, és Héliosz is jámbor félisten, akinek nincs szüksége atyai pofonokra. Ellenpontnak pedig odaállították a Zeusz-Perszeusz, Zeusz-Árész, Poszeidón-Agénór, illetve Kronosz és három fia kapcsolatokat, melyekbe irigység, elhanyagoltság, múltban elkövetett hibák és súlyos dolgok rondítottak bele. Egyetlen könyv volt mostanában, ahol erős apa-lánya kapcsolatról olvashattam, azonban a közös jelenetek egyáltalán nem voltak annyira erősek, mint itt a filmben.

Mindez persze csak sokadik réteg, a hangsúly a látványon és az akciójeleneteken van. Egyszer érdemes lehet megnézni, ha valaki ilyen jellegű szórakozásra vágyik.