Szilánkok

Pippa Kenn fanart by Aoleev

Kiegészítő történet a Pippa Kenn-trilógia első két kötetéhez

 

PETER KENN BEHÚZTA MAGA MÖGÖTT a régmúlt időkbeli darufülke vasajtaját. A daru egykoron az oldalára dőlt, és fennakadt egy csonka híd pillérén, azóta benőtte a futóbab. A holdfényben rovarok ciripeltek, a távolban egy éjszakai ragadozó elejtette zsákmányát. Peternek úgy tűnt, hogy ő az egyetlen ember a vadonban. Útitársai egy vonatroncs málló kupéjában húzták meg magukat síri csendben. Az aznapi menetelés után ajándék volt, hogy sápadtbiztos helyen hajthatták álomra a fejüket.

Peter levette rongyos bakancsát, lefejtette az átvérzett zokniját a lábáról, és bekente a kifakadt és az új vízhólyagjait. A rozsdás padlón leheveredett, szakállát vakargatta, és a fénylő csillagok miriádjait bámulta. Az éjszaka körbeburkolta, mint egy tollpaplan, és az ébersége helyére gondolatok tolultak.

Az idei évről és a Szilánkok című történetről

Eltelt majdnem egy újabb év anélkül, hogy írtam volna bármit is.

Ez persze relatív, mert útinaplót, meg instagram posztokat mégiscsak írtam az elmúlt egy évben, sőt, egy új instagram profilt is nyitottam, amelynek a képeit úgy rendezgetem, mintha egy furcsa kiállítás kurátora lennék, és a kreatív energiáimat remekül levezetem ezzel.

De amikor írásról beszélek, akkor történetek elmesélésére gondolok. Ilyesminek is nekiveselkedtem párszor évközben, de a lelkesedésem kérészéletűnek bizonyult minden egyes alkalommal. Rengetegen kérdezitek online és offline, hogy hol van a Pippa sorozat harmadik része. Tudom, hogy sokan nagyon várjátok. Döbbenetes, hogy a moly.hu-n a Pippa könyvet már majdnem kétezren jelölték olvasottként, és több mint ezren csillagozták. Mekkora tér kellene, ha ennyi ember össze akarna gyűlni egy helyen?

A harmadik könyv kéziratát elkezdtem, aztán újrakezdtem és újra. Van egy koncepcióm a történetről és a befejezésről, de nem fejeztem be a megírását. Ennek okai persze összetettek. Nem érzem úgy, hogy soha nem akarnám megírni, de azt sem tudom megmondani, hogy mikorra tudnám befejezni. Egyszerűen csak éppen nem foglalkozom történetek elmesélésével.

Az elmúlt években minden karácsonykor vettem egy képeslapot, és kanyarítottam köré egy rövidke, nem túl boldog, de mégis karácsonyi, amolyan antikarácsonyi mesét. A londoni Victoria&Albert Múzeum boltjának egyik standja már szeptemberben roskadozott a karácsonyi képeslapoktól, és némi tépelődés után egy Beatrix Potter illusztrációval díszített szettet választottam. Az írónő történeteiről nem tudok sokat, leginkább csak azt, hogy egy bizonyos Nyúl Péter a főhőse, és ahogy egyre csak töprengtem a képeslapot nézegetve, hogy Péter vajon mit csinál egy hófödte mezőn a felesége kezét szorongatva, egyre többször gondoltam egy bizonyos Peter Kennre, hogy vajon miért szorongatja a felesége kezét egy hóviharban.

Addig-addig gondolkodtam ezen, amíg végül begépeltem egy kiegészítő történetet – nevezzük így, mert novellának nem novella – Peterről és a feleségéről.

A Szilánkok című kiegészítő történet Peter életéből ragad ki négy pillanatot; a vágyakozástól a veszteségig olvashatunk a számára legfontosabb emberhez fűződő viszonyáról. Mindazoknak szól, akik a Pippa és Mya könyveket egyaránt olvasták már, és visszatérnének egy rövidke történet erejéig Pippa világába. Lesznek benne ismerős jelenetek másik szemszögből elmesélve, és teljesen újak is. Peter nem egykönnyen adja ki a titkait. A blogon már elérhető a történet. 

Jó olvasást kívánok majd hozzá!

Építész vagy Kertész?

avagy Wonderbook élmény #1

A Wonderbookot Jeff VanderMeer amerikai sci-fi szerző írta/szerkesztette (itthon az Agavénál jelentek meg regényei). Nem egyszerű írástechnikai könyvről beszélünk, hanem egy inspirációhalmazról, hiszen színesen illusztrált, feladatokkal és más neves írók (Pl.: Neil Gaiman, Lauren Beukes és Catherynne M. Valente könyvei csodásak és magyarul is elérhetőek) esszéivel tűzdelt könyvről van szó. Olvasás közben rengeteg érdekes mondatot/gondolatot bejelöltem – ahogy a képen is látszik :) –, amikről úgy gondoltam érdemes lenne pár szót ejteni vagy elmélkedni rajtuk.

A sorban az első bejegyzés a függelékben található George R.R. Martin interjúhoz kötődik. VanderMeer arról kérdezte Martint, a "zsákutcák és ismeretlen átjárók" miért fontosak a saját írói folyamatában, vagyis érintőlegesen felmerült a plotter vs. panster kérdés. (Dióhéjban: a plotter, azon szerző, aki előre megtervezi a cselekményt és tudja mi fog történni, panster aki sodródik a történésekkel és írás közben bontja ki a történetet.)

Martin szerint kétféle írótípus van: az Építész és a Kertész. Az Építész előre megtervezi a történetet, ahogy egy építész egy épületet. Tudja hány szoba lesz benne, hol futnak majd a csövek, milyen tetőt húznak rá, vagyis ismerni fogja minden négyzetcentiméterét. A Kertészek ezzel szemben elültetnek egy magot, és a "vérükkel és izzadságukkal" locsolják miközben várják mi nő ki belőle. Ez a folyamat nem teljesen véletlenszerű, hiszen a Kertészek tudják mit ültettek el, és van egy általános elképzelésük, hogy "tök vagy éppen tölgyfa" nő ki belőle a végén.  Martin szerint ritka, hogy valaki szélsőségesen csak Építész vagy Kertész legyen, a legtöbb író a kettő valamilyen arányú kombinációja.

Ha felteszik nekem a kérdést, hogyan építek fel egy regényt, azt szoktam mondani, hogy előre tudom hová szeretnék eljutni, és ismerem a cselekmény nagyobb csomópontjait, és útközben engedek az ötleteknek. Pippánál és Myánál is úgy jártam, hogy mire eljutottam a regény befejezéséhez, egészen más jelenet sült ki belőle, mint ahogy elképzeltem. Ráadásul ezek a jelenetek sem véglegesek, mindkét esetben a bétaolvasások/szerkesztés során tovább finomodtak.

Pippánál és Myánál is hiába próbáltam előre megtervezni a regényeket. Láttam nagyobb csomópontokat, de egyszerre csak néhány kisebb jelenetet ismerek pontosan előre. Írás közben kitöltöm a lyukakat, és a szereplők így haladnak az előre kigondolt következmények felé.
Hiába érzem úgy, hogy a tervezés biztonságot ad, hiába firkálok össze nagy papírokat színes filcekkel, sosem tartom be a jelenetsorrendeket, nem tudok túllépni a problémákon, amíg írásban is el nem jutok odáig. Szeretek felfedezni, rájönni összefüggésekre – érezni az elégedettséget ilyenkor –, ez a sava-borsa ennek az egész folyamatnak. Az írás erőfeszítéssel és lemondással jár, ezek az apró örömök és persze a befejezés, az utolsó pont, a jutalomfalat.

Szóval (jelenleg inkább) Kertész vagyok, vállalom. :)
Meglátjuk, hogy a harmadik regénynél hogyan tolódnak el az arányok.

Feldobom a kérdést: Építész vagy Kertész típusú szerző vagy?
Ha netán blogbejegyzést írtok a témáról, linkeljétek be, kíváncsi vagyok. :)
Akiknek már olvashatjátok a véleményét a témában:
Moskát Anita, On Sai, Róbert Katalin, Buglyó Gergely, és Zsuzsyb meginterjúvolt több írót is a kérdéssel kapcsolatban, illetve Gabriella és Dominik.

(Gondolom sok Trónok harca rajongó kíváncsi a félbemaradt Kertész-Építész sztori végére: Martin mindig is inkább Kertész volt. A karrierje korai éveiben rengeteg történetet félbehagyott: megírt egy-egy nyitójelenetet vagy szituációt, de aztán megakadt vagy rossz irányba indult el a történet.  Ezek a kezdemények fiókba kerültek, és új ötleteknek adtak helyet.  Martin szerint sok fiatal író ugyanezen megy keresztül. Robert Heinlin első írásra vonatkozó szabálya szerint muszáj írnod, a másodikban azonban azt mondja, be is kell fejezned a történetet.
Martin azóta nagyrészt túlesett ezen a problémán – de azért nem teljesen.)

Mélypontokról és makacsságról

A kérdezős játék során Bettina kérdésfüzére az írás mélypontjairól és azok áthidalásáról szólt. Ez a téma abszolút bejegyzésért kiáltott. A fő kérdés így szólt: 

"Mielőtt még Pippa megjelent volna, mik voltak azok a dolgok, amik tovább lendítettek téged, hogy mégis folytasd az írást?"

Először is: az, hogy megjelent Pippa, nem könnyíti meg a következő művek megírását. (Persze ez is szubjektív.) Nem lett kisebb küzdelem, könnyebb szülés; hiszen egy újabb kézirat újabb kihívásokat hordoz, én legalábbis újra végigjárom a regényírás különböző érzelmi fázisait.

Aki belevágott már regénybe, pontosan tudja, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog. Sokan vágynak arra, hogy kész történetük legyen, de az álmodozás nem szivárog be a számítógépbe egy word doksi formájában, hanem le kell ülni és be kell pötyögni. ez az első teszt kitartás téren. (Felmerülnek a legnyilvánvalóbb  kérdések is: minek a rovására csippentesz le időt az íráshoz? Mi a fontossági sorrend?) 

Idővel jobb ha az ember megtanulja, hogy az írást ne kösse semmilyen környezeti feltételhez, adottsághoz. Csak reggel tudok írni, ebben a hőségben nem, mamáéknál sem. Ma nincs kedvem írni, mert nem jön az ihlet. Majd jön holnap. Vagy azután. Vagy azután. És egyszer csak találsz majd jobb hobbit, és ezzel semmi baj nincs. :) (Például Maggie Stiefvater úgy írta meg az első könyvét, hogy szerdánként egyetlen órát szánt írásra, mert máshogy nem fért bele az életébe. Lauren Oliver (Mielőtt elmegyek, Delírium sorozat) az első regényének első felét a telefonjába pötyögte be munkába utazások közben.)

Pippa megírására az motivált leginkább, hogy vajon be tudok-e fejezni egy regényt. 

Hiszen ha nem tudok, akkor hiányzik a legfőbb feltétel ahhoz, hogy születhessen második vagy harmadik kéziratom  – első nélkül nehéz, nemde? ;) –, ne adj isten legyen mivel megkeresni egy kiadót, ne adj isten, hosszú távon "szerző" lehessek. Pippa az első befejezett regénykéziratom volt. A bevett tanács mindig az, hogy jobb, ha az első pár kézirat a fiókban marad, és csak gyakorlásként tekint rá az ember.

Ennek ellenére mégis leadtam az Aranymosásra, leginkább a visszajelzés miatt: érdemes nekem az írással időt töltenem? Pippa négy hónapomba került. Négy hónap alatt jó sok minden mással tölthettem volna az szabadidőmet. (Emberi kapcsolatok? Új hobbik? Valami tanfolyam?) 

A regényírás nem csak nettó írásból állt számomra, hanem olvasásból, netböngészésből és kritikaírásból is. "Kényszerítettem" magam, hogy megfigyeljem a történetekben nekem tetsző és nem tetsző dolgokat, ismerjem a kinti trendeket, amerikai YA szerzőket, blogjaikat. Ha elakadtam, akkor szintén amerikai YA szerzők blogjaiban kerestem írásról szóló anyagokat, gondolatokat, gondolatébresztőket. Megnyugtatott, hogy a publikált, sikeres írók is démonokkal küzdenek – Jó az amit írok, aztán átírok, megint, megint, ezerszer? –, és így szép lassan elevickéltem a kézirat végéig.

Az íráshoz szükséges érzelmi támogatást a legritkább esetben kapja meg a szerző a környezetében. Eleinte inkább elnézőek voltak velem a családban – az írás már a sokadik markáns hobbim volt –, és "mindössze" egyetlen jóbarátom volt, aki igazán motivált, akinek mesélhettem a történetről, megmutathattam a szöveget. (Később bővült a közvetlen drukkerek száma. :)) Emellett olyan netes közösségeket kerestem, ahol normális az írás, és ahol minél több tudást magamba szívhattam.

Az írást én mindig küzdelemmel azonosítom, mindig vannak kétségeim nem csak a történettel, hanem a saját képességeimmel kapcsolatban is. Minden történet megírása egy kihívás, mindegyikkel valami újat tanulok és újat próbálok ki. Egyszerű, mint a karikacsapás? Dehogy. A végeredmény és a visszajelzések azonban kárpótolnak az oda vezető útért. 

Maggie Stiefvater ebben a bejegyzésében tök jól leírja, hogy egy regény megírásának milyen érzelmi lépcsői vannak. Ez szerintem mindenkinél így van: hol jónak, hol égetni valónak találja az irományát. Egy kézirat valójában sosincs kész, mindig lehetne alakítani vagy finomítani rajta. Ha át kell írni vagy ki kell vágni belőle, hát rajta: a cél az, hogy jobb legyen a végeredmény. Az ember (és a szerkesztő) csak meghúz egy határvonalat, ahol a regényt késznek nyilvánítja.

Ami a Mya csatát illeti. Myából megvolt kb. százhetven oldal Pippa megjelenésekor ( viszonyításként Pippa kétszáz oldalas kézirat volt.), és aztán kukában landolt. Az egész. Csont nélkül. A mostani építkezés "kínkeservesebb": van mögöttem egy szerkesztés, és egy első rész amiben lefektettem olyan szabályokat, amiket nem lehet áthágni. Munka miatt állandó ütemben, napi fél oldalas (!) sebességgel haladok (mert minden egyes nap leülök írni, ha törik ha szakad), ha valamit nem találok elég jónak, akkor átírom, ha akkor sem, akkor megint.

Bízom benne, hogy amikor kiteszem az utolsó pontot Mya végére, akkor valami igazán jó és izgalmas lesz a végeredmény. De el kell jutni odáig. 

A cél nem is annyira más, mint Pippánál: be kell fejezni a második kéziratomat. (Csak éppen, sokkal többen várják. :))

•••

Bettina, a lényeg: azért ülj le írni, mert szórakoztat és elég érdekes a történet, hogy hónapokat tölts a megírásával. Én háromszor kezdtem bele a legkorábbi ötletbe, de sosem jutottam nyolcvan oldalnál tovább, így novellázni kezdtem, és felkerestem a karcolat.hu-t. Az írásaidat nem kell megmutatnod senkinek, nem kell leadnod senkinek, nem kéri számon rajtad senki, ez nem házi dolgozat, érettségi, vizsga vagy munkahelyi feladat. Az írás hobbi, szórakozás, kihívás. Először fejezd be a (regény)kéziratot, azzal az érzéssel, hogy ez a legtöbb amit ki tudsz hozni magadból. Ha hiányérzeted marad, írj át, vágj ki, tegyél bele, mígnem úgy érzed kész van. Utána dönts a következő lépésről. 

A kérdezős játék három nyertese:

N. Bettina, Sz. Mesi és V. Nikolett

Kérlek küldjétek el számomra a címeteket privátban – piros vagy fehér képeslap megjelöléssel –, és postázom a Pippás könyvjelző és képeslap párosítást. Mindenkinek köszönöm a részvételt! :)

Játék :) – Mit kérdeznél Pippától?

Mit kérdeznél Pippától? És Rubentől? 

Az írásról?

fanart by Márkó

Eljött újra a játék ideje, melynek középpontjában Pippa és a kíváncsiság áll. :) Itt a jó alkalom, hogy kérdezz Pippától/Pippáról, szigorúan spoilermentesen – utóbbira nagyon ügyelek majd. Persze íráshoz, Aranymosáshoz kapcsolódó kérdések sincsenek kizárva.

A július 15. éjfélig kérdezők között kisorsolok három dedikált Pippás képeslap és könyvjelző párost – ha netán lemaradtál volna a könyvheti dedikálásról ;). A legkedvesebb, érdekesebb kérdések természetesen megválaszolásra kerülnek itt a blogon, amolyan "interaktív interjú" keretében; sőt az sem kizárt, hogy Gondolathármas bejegyzés alapjául szolgálnak.

A kérdéseket várom a kemesefanni@gmail.com címre, az Fb csoportba, ide kommentbe, vagy a http://ask.fm/KemeseFanni oldalra.

Pippa inspirációs pályázat eredményhirdetés

Sz. Viktória rajza

Köszönöm minden kedves pályázónak a részvételt, csodás képek és kompozíciók születtek.

A nyertes Sz. Viktória, az egyetlen a mezőnyben, aki klasszikus eszközökhöz nyúlt, és kicsit animés áthallással, de újrarajzolta a könyvborítót. Gratulálok! 

Kérlek írd meg az elérhetőségedet, ahova küldhetem a nyereményed, vagy az áprilisi Könyvfesztiválon személyesen is oda tudom adni a hétvégi dedikálás(ok)on. 

Természetesen szeretettel várok ide mindenkit, akinek van dedikálásra váró Pippája, vagy csak szeretne pár szót váltani a történetről vagy az írásról, vagy bármiről. Amint megtudom a pontos időpontot, kiírom Facebook-on is. 

Mindenkinek köszönöm még egyszer, még biztosan játszunk a jövőben is!

Pippa inspirációs nyereményjáték

Sokat gondolkodtam, hogy milyen játékot hirdessek. Végül arra jutottam, hogy legyen most a kreativitásé a főszerep. Pippás idézetekhez, borítóhoz, vagy akár a könyv hangulatához kapcsolódó fanart műveket várok.

Néhány ötlet, hogy legyen kiindulópontotok: várok saját fotókat, képeket, képkollázsokat, zenelistákat, saját készítésű videókat. A lényeg, hogy kapcsolódjanak a sorozathoz! :)
A műveket kérlek töltsétek fel valahova (pinterest, tumblr, blog, Fb – itt figyeljetek, hogy nyilvános legyen az adott kép –, videó esetén youtube) és csak a linkeket küldjétek el nekem a lenti űrlap segítségével.

Fontos: jelentkezni az alábbi űrlap segítségével tudtok, hogy könnyen figyelemmel követhessem és visszakereshessem a beérkező műveket. Többször is kitölthetitek az űrlapot, illetve egy kitöltésnél több linket is megadhattok.

Pippa Floridában

Határidő: március 24. éjfél. :)

A nyertes választhat vagy egy ropogós példányt A napszemű Pippa Kennből, vagy egy picinyke idézetet a második Pippás könyv jelenlegi prológusából, melyet képeslapon küldök el egy Pippás könyvjelző kíséretében.

Segédanyagok:
1. Az első ötven oldal a könyvből
2. Pippa Kenn sorozat Pinterestes képgyűjteménye (kéretik új képek után nézni;))
3. Molyos idézetgyűjtemény

Egyéb segítség:

1. Flickrcc-n olyan képek között böngészhettek, melyek a creative commons jogok jegyében felhasználhatóak. :) (A weboldal a flickrről olvas be olyan képeket, melyeknél a szerzők nem az "all rights reserved" rubrikát jelölték be.)

2.A Picasa programmal kollázsokat készíthettek és könnyen feliratozhatjátok képeiteket. Borzasztóan egyszerű program, a betűtípusokat pedig wordből olvassa be (betűtípus-gyűjtemények: itt, itt és itt.).

3. A Pippás könyvcím betűtípusa: Andalus

Remélem velem tartotok! :)

Gondolathármas: a kezdőmondatokról

A háttérben egy ideje szervezésbe fogtunk Helena Silence-szel és Zakály Vikivel, hogy útnak indítsunk egy közös rovatot. A jövőben havi rendszerességgel bejegyzést írunk egy-egy íráshoz, írói úthoz/tapasztalatokhoz kapcsolódó témáról. Reméljük velünk tartotok! :)

A kezdőmondatok témája foglalkoztat egy ideje, a Facebook csoportban már felmerült egyszer, és ígértem egy bejegyzést, melyet most ebben a rovatos formában olvashattok. Ráadásul nem csak az én véleményemet, hanem egy csapásra hármunkét. Feltétlenül nézzetek be Vikihez és Helenához!

A bejegyzésben összegyűjtöttem néhány olyan linket, amik hasznosak lehetnek minden írópalántának. Maggie Stiefvater cikkei mindig egy kicsit többet jelentenek számomra; az alábbiak is segítettek, hogy kialakítsam a saját módszereimet és formáljam a szemléletemet. Ezekből fordítottam Nektek néhány gondolatot.
Itt is megjegyzem, hogy szerintem nem szégyen kutakodni a neten írástechnikai anyagok után, sőt, egyenesen kívánatos. Rengeteg kérdés felmerül az emberben írás közben – még több kétely –, és a környezetünkben a legritkább esetben tudunk csak segítséget kérni. Érdemes a kedvenc szerzők blogjaira ellátogatni, és a writing címkék alatt kutatni. Rengeteg gondolatébresztő anyagot lehet találni.
Na de: első mondatok.

Kezdjük írástechnikai megközelítéssel, amit az első Aranymosás pályázat kezdetén Varga Bea írt:

"Az „első mondatozás”-t a külföldi kreatív írás tanfolyamokon gyakran tanítják. Egy szerkesztőnek novella esetén 2-3 bekezdés, regény esetén 2-3 oldalnyi türelme van egy új szerzőhöz. Ez alatt dönti el, hogy megéri az időt rászánni a műre vagy sem.

Milyen a jó nyitás? Konkrét és figyelemfelkeltő."

Az első mondatok szerepét nem feltétlenül kell túlmisztifikálni – rágörcsölni végképp nem szabad. Ahogy a fenti idézetben is olvashatjátok a szerkesztő (és szerintem az olvasó is) nem csupán a legelső mondat alapján dönti el, hogy az adott történetet tovább olvassa vagy sem, van erre még néhány mondatnyi idő. De. A jó kezdőmondat remek eszköz, hogy a szerző az első pillanattól kezdve megragadja az olvasó figyelmét, illetve lerakja a jelenet, és az egész történet alapkövét. Az első mondatok/bekezdések/oldalak esetében még fontosabb, hogy minden egyes szónak és gondolatnak legyen célja. 

Maggie Stiefvater egy évvel ezelőtt egyedülálló kezdeményezést indított, és néhány amerikai YA szerzővel karöltve összehasonlítottak egy-egy nyers kézirat részletet a végleges, szerkesztett változatukkal. Maggie az alábbiakat írta a kezdőmondatokról.

"The first line, to me, is about the purpose of the scene; the mood I’m trying to set; the “mission statement” for the chapter. Edges — the first and last sentences of chapters, paragraphs, novels — are incredibly important for the work they do in the reader’s subconscious." 

"Az első mondat a jelenet céljáról szól, felvezeti a hangulatot és az adott fejezet kulcsgondolatát. A "szélek" – a fejezetek, bekezdések, regények első és utolsó mondatai – hihetetlenül fontos szerepet töltenek be az olvasó tudatalattijában."

És itt van még egy gondolat:

"There's one other very important aspect of a first page, and it's the first line. A great first line can hook a reader, set mood, introduce character, and start the conflict rolling all in one. Not all first lines do this. And they don't have to. But they should set the tone. "

"Van még egy nagyon fontos aspektusa az első oldalnak, és azon belül is a legelső sornak. Egy remek kezdőmondat képes megragadni az olvasót, hangulatot teremt, bevezet egy karaktert, és elindítja a konfliktust. Nem minden első mondat teszi ezt, és nem is kell mindnek. De a hangszínt mindenképpen meg kell alapoznia."

A saját konkrét példám Pippa.

A Pippás könyv tágabb kezdő jelenete pofonegyszerű: gondterhelt apuka szülinapi meglepetésreggelit készít a lányának, felviszi neki és aztán beszélgetnek. Jó választásnak tűnt – és végül a szerkesztést is túlélte – egy teljesen átlagos cselekedetsorba beleszőni olyasmit, amit csak Paul tudott, Pippa nem; megvillantani a túlzott elővigyázatosságát, aggodalmát, keserűségét, lefektetni a világ legalapvetőbb szabályait, megmutatni Pippát az apja szemszögén keresztül.

A történet ezzel a mondattal kezdődik:

"Gesztenyekenyér-illat és fanyar kenőolajszag keveredik a konyhában."

Ez a kezdőmondat nem tartozik a legextrább megoldások közé, de működőképes. Ellentétre épül,  enyhe feszültség van benne – ami Paul aktuális lelkiállapotát is tükrözi, ő maga is így érzékel –, ráadásul a gesztenyekenyér nem megszokott, ahogy sokunknak a kenőolajszag sem jut eszébe a konyha szóról. Ez máris kérdéseket vethet fel a világról, illetve ad egy szaglásra épülő hangulati képet. Még egy apróság: a szerkesztetlen változatban "Finom" szóval indult a mondat, de aztán lemetszettük onnan. A kenyérillat finom, ezt az olvasó magától is tudja, ráadásul a jelző sem túl erős vagy elég konkrét. Hiányzik onnan? Aligha. :)
Te meg tudod fogalmazni, hogy miért pont az lett a kéziratod kezdőmondata, ami?

Hogy ne maradjatok feladat nélkül, igen egyszerű letesztelni, hogy melyik nyitójelenet izgalmas, melyik lassú számotokra, illetve melyik nyitómondatot tartjátok érdekesnek. Érdemes a kedvenc könyveiteket levenni a polcról, kritikus szemmel elolvasni az első oldalt, és megfogalmazni, hogy milyen hatással volt rátok, miért tetszett, vagy éppen miért nem. Ezek alapján pedig a saját kéziratotok nyitójeleneteit is át tudjátok gondolni. Ez egy jó régi gyakorlat, egyszer én is nekiestem a kedvenc könyveim kezdéseinek.

Maggie segédkérdéseit is követheted, ha igazán szeretnéd beleásni magad a témába:

• Miben hasonlítanak ezek az első oldalak?
• Mi húzott be a sztoriba?
• Kit mutat be? A főszereplőt? Mellékszereplőt? Helyszínt?
• Van benne párbeszéd?
• Van benne akció?
• Hogy néz ki az oldal? Hosszú bekezdések vannak rajta? Esetleg rövid mondatok?
• Még egyszer: miként állnak ezek össze, hogy megnyerjen magának a történet?
• Felmerül valamilyen kérdés az első oldalon? 
• Az első mondat miként kapcsolódik a könyv többi részéhez?

Maggie azt írja, hogy sokáig a "kiváló" nyitást egy szuper párbeszédből és adrenalin serkentő akciójelenetből építette fel, mígnem rájött, hogy sokszor ezek teljesen jelentéktelenek az olvasónak, hiszen nem kötődik a még ismeretlen karakterhez, és nem számít neki, hogy az él vagy hal. Ehelyett az olvasót érdemes megfogni egy ki nem mondott kérdéssel, amiért újra és újra lapozni fog.

Remélem tudtam egy kicsit segíteni. :)

A végére pedig egy apró újdonság. A második Pippás könyv kezdőmondata továbbra is titkos, de az első Börjés mese jelenlegi nyitómondatát minden további magyarázat nélkül idebiggyesztem:

"Börje Fitchner skatulyavilága varjútollaktól feketéllett."

Irány Helena és Viki bejegyzése, ha még nem jártál náluk! :)

Napi kérdés: mi a hasonlóság a könyvszerkesztés és a gyúrás között?

Többek között ez a plakát
díszíti a konditerem egyik falát.
Inspiráló, nem? ;)

The easy day was yesterday. (A könnyű nap tegnap volt.)

Rengeteg blogbejegyzést olvastam mindenféle írással kapcsolatos témáról, de valahogy a szerkesztés fázis mindig homályba vesző, titkos dolognak tűnt, amiről csak nagyvonalakban, fájdalmas folyamatként írtak a szerzők.

Nos, a szerkesztés tényleg fáj, éppen úgy mint egy durva edzés utáni izomláz, amikor már röhögsz kínodban, hogy egy nyomorult lépcsőn sem tudsz rendesen lejönni, pedig máskor kettesével szökellsz lefelé.
 A deViszont.net-es interjúban az egyik kérdés a szerkesztésre vonatkozott, gondoltam ebben a bejegyzésben egy kicsit részletesebben is kifejtem a dolgot. Nem egy young adult zsánerben alkotó szerző írta, hogy mindent megfogadnak, amit a szerkesztőjük mond. Ally Condie, a Matched trilógia (itthon a Ciceró Kiadó adja ki) szerzője fogta meg remekül a kérdést, ebben a bejegyzésében.
A vonatkozó részt bemásolom ide, és szabad fordításban le is fordítom:
  

"There have often been significant changes, and my motto is “I’ll try anything the editor suggests.” Because–why not? They are smart, smart people, they have an eye for things you cannot see, and you can always just save your old version in a document in case you like it better. Which, incidentally, has never happened. I’ve always been glad I made the changes. It’s always resulted in a better book, even if it seemed hard/difficult to do initially."

"Gyakran jelentős változásokat tettünk a kéziratban, és az a mottóm, hogy "mindent kipróbálok amit a szerkesztő javasol". Miért ne tenném? Hiszen nagyon, nagyon okos emberek, olyasmit is meglátnak, amit te nem. A korábbi verziót úgyis elmented, ha később mégis azt szeretnéd jobban. Azonban nálam ez sohasem történt meg. Mindig örültem, hogy változtattam, mert mindig jobb történetet eredményezett, még akkor is, ha eleinte nagyon nehéz feladatnak tűnt."

Ezen idézet alapozta meg a hozzáállásomat szerkesztés előtt, de nem gondoltam volna, hogy 100%-ig egyetértek majd vele a szerkesztés után. Pedig így áll a helyzet. 

A szerkesztőnek nem csak az a feladata, hogy a kéziratot mondatszinten gatyába rázza, hanem felhívja a figyelmet logikátlanságokra és egyéb hibákra vagy hiányosságokra, amik foltozást vagy átírást igényelnek. Húztunk, toldottunk, átírtam és újra átírtam, ha arra volt szükség, közben pedig próbáltam száműzni a kétségeket és idióta kérdéseket (Közben: Jóégezmégmindigazéntörténetem? Utána: Hűezténylegsokkaljobbígy!), utána pedig nagyon tetszett a végeredmény. (A leadást megelőző utolsó átolvasás fantasztikus élmény volt! :)) Azt hiszem jól van úgy, hogy most szinte alig emlékszem, milyen volt a szöveg szerkesztés előtt, mert ez azt jelenti, hogy mindent el tudtam engedni, ami nem maradt a végleges változatban.

Álljon itt egy konkrétabb példa, mindenféle konkrétum nélkül – remek ellentmondás. 

Egy viszonylag korai problémás jelenetnél győződtem meg a fenti idézet igazságáról. A jelenetnél nem láttam először, hogy Anita miért mondja, hogy nem működik abban a formában. Akkor nagyon gondolkodtam, hogy makacs leszek, hogy ebből nem engedek, aztán persze ezzel megszegtem volna az alapszabályt, úgyhogy nyitottam egy üres dokumentumot, azzal az elhatározással, hogy átírom a jelenetet, de az eredeti úgyis jobb lesz – remekül megalapozza az ember munkamorálját az ilyen hülyeség :P. Aztán néztem, néztem a sorokat és egyszer csak leesett, hogy Anita mire próbált meg rávilágítani, szinte hihetetlennek tűnt, hogy nem láttam első szóra. Hamar jött az ötlet, hogy miként javítsam, Anita is lelkesen támogatta; végül az átírt jelenet lett az egyik kedvencem a könyvben.
Ezután vontam le a tanulságot, hogy nem érdemes makacskodni, és élből elutasítani valamit, mert egyszerűen annyira közel állok a saját történetemhez, hogy nem látom a fától az erdőt. Ez egy holtpont (vagy inkább apró győzelem) volt a szerkesztés alatt, utána sokkal egyszerűbben ment minden.
Az Aranymosás oldalon még mindig elérhető a pályázat elején feltett eredeti prológus, a blogon pedig az átírt, szerkesztett változat olvasható. Akinek van kedve megnézheti, összehasonlíthatja.

A szerkesztést minden szerző máshogy éli meg, olvastam teljesen más tapasztalatokról is. Nálam egy igazi érzelmi hullámvasút volt, amiből rengeteget tanultam. Tényleg olyan, mint a gyúrás, közben nehéz, de ha kitart az ember elégedett lesz a végeredménnyel, és hosszútávon még több pozitív hatással jár.

Tegnap egy hónap kihagyás után végre újra lejutottam a konditerembe. Borzalmas volt, de nem adom fel. :)

A napszemű Pippa Kenn – Prológus

Prológus

5 évvel korábban

Paul Kenn

Gesztenyekenyér illat és fanyar kenőolajszag keveredik a konyhában. Jókor fejezem be a puska zsírozását, éppen lejár a sütési idő. Pippa már biztosan felébredt, és izgatottan várja a szülinapi köszöntését. Tudhat a kenyérről is, hiszen az egész házat belengi az árulkodó illat.

A fegyvert a falnak támasztom, majd lefutok az ablaktalan földszintre, hogy felhozzam a tavalyi főzésből maradt utolsó üveg cseresznyedzsemet. Pippa kedvence, ezért vastagon kenem a gesztenyekenyér szeletre. Egy kivételes reggelekhez illő, virágos csészébe öntök a frissen főzött hársfateából, és tálcára teszem a mintás vászonba csomagolt meglepetését is.

Gyerekkoromban minden születésnap különleges alkalomnak számított: azt jelezte, hogy az ünnepelt elég szerencsés volt hozzá, hogy egy újabb évet tölthessen együtt a családjával. Pippának azt jelenti, hogy egy újabb évet tölthetett el velem. Az egyetlen emberrel, akit valaha is ismert.

Kinézek az ablakon a tisztás túloldalán húzódó erdőre. Az erődház magasan fekvő terasza – ahonnan bejárás nyílik az épületbe és a különálló üvegházba – a fák lombkoronájával esik egy szintbe. A legszélső, vaskos ágon madarak gubbasztanak. Szomorúnak tűnnek. Pippa szülinapján minden annak tűnik.

Ezeken a napokon könnyebben utat törnek maguknak a fájdalmas emlékek, de uralkodom magamon, mert nem akarom a savanyú képemmel elrontani Pippa boldogságát. Igyekszem olyan varázslatossá tenni a születésnapokat, ahogy csak tőlem telik.

Miközben még egyszer némán eltátogom a köszöntő éneket, a nyikorgó léceket kikerülve felosonok a lépcsőn. Pippa szobája előtt megigazítom az ajándékokat, elmosolyodom, majd belököm az ajtót és rázendítek a dalra.

Pippa hangosan felkacag, és üdvözült, örömteli arcától aznap először nekem is nevetni támad kedvem. Amikor befejezem az éneklést, csúfondárosan megjegyzi:

– Apa, ez annyira borzasztó volt, hogy idecsődül a környékről az összes szörny.

Nem mondom ki, hogy ez még viccnek is rossz, és egyikünk sem nevetne, ha az erődházat akár egyetlen sápadt is megközelítené. Arrébb húzódik az ágyán, hogy leülhessek mellé.

– Boldog születésnapot, Pippa!

Még mosolyognom is sikerül, amikor az ölébe teszem a tálcát.

– Köszi, apa! Csodás volt az illatra ébredni.

– Kívánj valamit!

Összeszorítja a szemét és vicsorít, mintha csak így tudna koncentrálni. Elülső fogai még kissé nagynak tűnnek az arcához képest. Felkapja a kenyeret, és akkorát harap belőle, hogy fülig lekváros lesz.

– Meg sem kérdezed, mit kívántam? – nyammogja.

– Ha elmondanád, nem válna valóra. Nem bontod ki? – kérdezem a csomagra mutatva. Az erődházban régi hagyomány, hogy a gyerekeknek születésükkor könyveket választanak a hatalmas könyvtárból, melyeket később ajándékba adnak nekik. Én boldog családokról kaptam olvasmányokat, hogy megtanuljam: együtt erősebbek vagyunk, mint egyedül. Pippa könyvei azonban csupa magányos hősről szólnak, akik ha elég erősek és kitartóak, elnyerik jutalmukat.

– Csak miután megettem! – válaszolja Pippa tele szájjal, de azért végigsimít a csomagoláson. Miközben vadul rág, várakozón rám pillant. Kíváncsi, milyen különleges kirándulást eszeltem ki a tizenkettedik szülinapjára, mégis türelmesen vár, ahogy az anyja is tette volna.

Pippa a sárga és narancs színben játszó szemén kívül a vonásait Sophiától örökölte. Sophia élettel fizetett az életért: belehalt, hogy Pippát világra hozza. Összeszorul a gyomrom. Ez a gyerek minden egyes nap a halálra emlékeztet, miközben azért harcolok, hogy még rengeteg időt tölthessünk együtt. Ő ad értelmet a küzdelemnek.

– Apa, ez nagyon-nagyon-nagyon-nagyon finom volt! – kiált fel Pippa elragadtatva, és az utolsó falatot is legyűri.

– Az a jó a szülinapokban, hogy még bőven lehet repetázni.

– Tényleg? Az remek lenne!

A csomagért nyúl, megkocogtatja, forgatja, és töretlenül mosolyog, pedig jól tudja, hogy könyv lapul a vászon alatt. Végül győz a kíváncsiság, és lassan kicsomagolja.

– Daniel Defoe: Robinson Crusoe – olvassa fel hangosan, és végigpörgeti a megbarnult, töredezett lapokat.

Amikor először olvastam ezt a könyvet, hálát éreztem, hogy van családom, és nem kell egyedül maradnom, mint szerencsétlen Crusoe-nak.

– És ez még semmi – vágok bele nagy sóhajjal. – Úgy döntöttem, hogy ma megmutatom, hogyan kell puszta kézzel halat fogni a Harcsa-tóban, és meglátogatjuk a Halott Várost is.

Pippa sikkant, két tenyerét összecsapja örömében. Azt hiszem, az ilyen pillanatokért élnek a szülők: amikor a gyereküket maradéktalanul boldognak láthatják.

– Apa! – Félrelöki a tálcát, és a nyakamba ugrik. Megsimogatom a kócos haját. – Ugye én is horgászhatok? Mondd, hogy látni fogom az óriás halakat is! Annyira jó lesz! Ez életem legszebb napja! Imádom a szülinapokat… és nagyon szeretlek! – teszi hozzá, mert biztosan úgy érzi, hogy így helyes.

– De… – Felemelem a mutatóujjamat, mire komoran visszaül, és feszülten várja a feltételeket. – Csak akkor, ha most hibátlanul felmondod nekem a szabályokat.

Megkönnyebbülten elmosolyodik, pedig egy átlagos napon biztosan nyűgös lenne az ismétléstől. Ez nem kihívás számára. Az sem lenne, ha azt kérem, hogy lőjön le egy száz méterre elrohanó nyulat, vagy szedje szét és rakja össze a háztetőn energiát gyűjtő napelemet, vagy állapítsa meg, miért romlott el a szivattyú. Pippa talpraesett lány, gyorsan tanul, és a legjobb géneket örökölte felmenőitől.

Büszke vagyok rá.

Maga alá húzza a lábát, és az ujjain számolja az egyes pontokat.

– Maradj csendben! Az erődház az…

– Állj! – szakítom félbe a hadarást. – Miért fontos a csend?

Pippa nyílt arcán gyorsan változnak az érzelmek. Ahogy az imént fény gyúlt a szemében az örömtől, most éppen úgy halványul el az unalomtól.

– Jajj, apa, muszáj?

– Igen.

– Ha zajt csapunk, akkor felhívjuk magunkra a sápadtak figyelmét.

– Miért baj ez?

– Mert feldühödnek az emberhez köthető zajoktól. Például a pisztolylövéstől és… a beszédtől.

Mintha csak leckét mondana fel. Nyolcévesen látott a saját szemével először sápadtat. A földet bámuló szörnyeteg a tisztáson poroszkált keresztül, tiszta és könnyű célpontot nyújtott nekünk. Én öltem meg, Pippa még kicsi volt hozzá, hogy elvegyen egy életet, még ha az egy sápadt élete is volt. Miközben sírt ástunk, halkan megígérte, hogy legközelebb készen áll majd.

– És mit csinálnak a hang forrásával? – tátogom némán. Az erődházban minden gyereket megtanítanak szájról olvasni és vészhelyzetre tartogatott kézjeleket használni, éppen úgy, mint hangtalanul osonni a sikeres vadászat érdekében.

Pippa elhúzza az ujját a nyaka előtt. Kiiktatják.

– Ezért…? – kérdezem.

– Ezért első a futás. Ha kint bármi történne, itthon menedéket találok. A harmadik… – Mit értünk a bármi alatt? – szakítom félbe.

– Ha megtámadnak a sápadtak, és ha… – Várakozón oldalra billentem a fejemet. Azt akarom, hogy hangosan is kimondja. Nyel egyet, és folytatja. – És ha bármi történik veled.

– Ez a fő feltétele annak, hogy velem jöhess. Világos? Ha megtámadnak… – habozok –, engem… nem maradsz ott, hanem egyből hazarohansz.

– De hiszen hónapok óta nem láttál sápadtat!

Ebben igaza van. Az utolsót egy magányos vadászaton öltem le, mielőtt rügyezni kezdtek a fák; alacsony volt és legyengült, de így is rám támadt. Szeretném azt hinni, hogy megváltás volt számára a halál. Tegnap bejártam Chester Creeket és a Harcsa-tó környékét, és nem láttam semmiféle mozgást, de ez nem jelentette azt, hogy időközben nem vetődött felénk egyetlen szörnyeteg sem. Eddig szerencse kísért minket a közös útjainkon: amikor Pippával voltam odakint, a sápadtak elkerültek minket. Remélem, hogy ma sem lesz másként.

– Semmin sem változtat – mondom.

– De ha tudnék neked segíteni? – ellenkezik. – Majdnem olyan jól lövök íjjal, mint te. Ez nem igaz: már most sokkal pontosabban lő, mint én. Nem dicsérgetem, nehogy elbízza magát, de sosem hazudok neki a képességeiről.

– Akkor is menekülsz.

Elhúzza a száját és lesüti a szemét. Mindig is makacs gyerek volt.

– Nem muszáj jönnöd – mondom, mire hevesen megrázza a fejét, de már nem olyan lelkes, mint korábban.

– Akkor halljuk a harmadikat – mondom megenyhülve.

Halványan elmosolyodik.

– Az emberi élet mindennél fontosabb.

Bólintok. Tovább sorolja a szabályokat, én pedig lélekben felkészülök, hogy ma is ketten kelünk útra.

Photo by Darren Kirby

Pippa a parton áll, és reménykedve figyeli a vizet, hátha felbukkan egy behemót hal. Izzadok, pedig hűvös, nyárvégi nap van; ahányszor a szél megrezegtet egy csenevész bokrot, rámarkolok a puskámra, és vagy tucatszor végigsimítok a vésztartalékként övemre szíjazott pisztolyon. A lőfegyverek hangosak, a lőszer pedig véges, mégis ezeket hozom magammal a közös útjainkra: így gyorsabban ölök. Pippa megint itt van lent a vadonban, az erődház védelmén kívül, fenyegetettségben. Kételkedem benne, hogy valaha is enyhülne az aggodalom, amitől most is felfordul a gyomrom.

Pippa mozdulatlanul, türelmesen vár, és mélyeket szippant a tó iszapos halszagából. Indulás előtt az övére három dobókést, a hátára egy tegez narancssárga tollú nyilat szíjaztam, kezében pedig ott van a gyerekíj, amelyet éppen olyan magabiztosan használ, mint a bátyám ennyi idősen. Én mindig is inkább a szavak embere voltam: otthon én voltam az úr, idekint pedig Peter. Nem sokkal Pippa születése előtt hagyta hátra az erődházat. Az én hibám volt. Sosem lett volna szabad a fejéhez vágnom azt a sok igazságtalanságot.

A tó frissítő kék folt a magasra nyúló fák között. A víz vonzza a vándorló sápadtakat, így mindig óvatosnak kell lennünk. Már a felmenőim is vállalták a kockázatot, hogy néhanapján hal kerülhessen a vacsoraasztalra. Már éppen megkocogtatnám Pippa vállát, hogy menjünk tovább horgászni a sekélyebb partszakaszra, amikor felém fordul és csalódottan lebiggyeszti száját. Felsóhajtok, és úgy döntök, további rostokolás árán is örömet szerzek neki, ha már szülinapja van.

Az egyik fatörzs barázdált kérgéről letörök néhány gombát. Azt a kisméretű fajtát, amin a régmúlt időkbeli génmódosításnak köszönhetően nem fog a mérgezés.

Pippához sétálok, orra előtt kinyitom a tenyeremet, és pillantással üzenem, hogy vegyen egyet és dobja a vízbe. Összevonja a szemöldökét és zavartan megrázza a fejét. Ehető gombát a semmi sem veszhet kárba szabály szerint nem szabadna elpazarolnunk holmi haletetésre. Sophia ragaszkodott ennyire a szabályokhoz. Elfojtok egy keserű mosolyt, majd behajítom a vízbe az összeset.

Pippa a vizet nézi, én pedig őt. Néhány pillanatig nem történik semmi, majd az első csobbanásokra Pippa arca felderül, és szájára tapasztja szabad kezét, hogy még véletlenül se szökjön ki rajta hangos nevetés. Megérte itt maradni.

Kézjelekkel megegyezünk, hogy figyelem a környéket, amíg ő bedob a halaknak még egy adag gombát. A víz felszínét buborékok, szétszaladó gyűrűk, és néhány pillanatra felbukkanó sima testek törik meg. Kis halak sereglenek a merülő csemege köré, aztán szétrebbennek: még én is megborzongok a lustán elúszó óriás ujjnyi átmérőjű tányérszemétől.

A levélzizegésbe csobbanó hangok keverednek, majd egy elsuttogott apa, melyet nyomban széthord a szél. Összerezzenek a hangra; nem illik ide a kinti világba.

Pippa a tó túloldalát figyeli, íjába nyilat készít, de még nem ajzza fel az ideget. A hatalmas, fehér foltos vadkutya sziluettjét csak némi keresés után szúrom ki. Vagy száz méterre, a fák árnyékában rejtőzve ül, és éppen úgy minket kémlel, ahogy mi őt. – Lelőjem, apa?

Összerázkódom a hangjától. Mellé lépek, lenyomom a kezét és megrázom a fejemet, hogy ne lőjön, és ne is beszéljen többet. A nagyobb állatok jelenléte mindig jót jelent: a sápadtakat messze elkerülik. Ez kicsit megnyugtat.

Mire visszanézek, a vadkutya már elinalt a fák között; néhány rezgő levél jelzi az útját.

A repedezett aszfaltút mentén, a fasor tövében lépkedünk a Halott Város felé. Vállamat húzza az oldaltáskám, amiben két kövér hal lapul. Gyanús mozgást keresek a fák között. A puskát leengedem, hogy ne zsibbadjon el a karom, de bármikor célozhassak vele, ha szükséges. A távolban kibontakoznak előttünk a futónövényekkel benőtt, összedőlt házak romjai. Egy rozsdás táblát félig betemetett a föld; a város nevét lemarta róla az idő. Már gyermekkoromban Halott Városnak hívtuk a régmúlt időkben Chester Creeknek keresztelt helyet. A világvége előtt, az ükapám idejében emberek éltek itt, leginkább idős házaspárok. Régen volt. Mára csak mi ketten maradtunk.

Pippa előttem halad, és ő is az erdőt pásztázza. Otthon majd megdicsérem a halk lépteit, miután leszidom a beszéd miatt.

Megfordul, amikor melléérek, megfogja a karomat és megállít. A háta mögé mutat az erődház irányába, és húzni kezd. Gyorsan körbenézek, de semmi baljósat nem látok.

– Mi baj? – kérdezem némán tátogva.

– Le kellett volna lőnöm! – tátogja vissza.

Kérdőn felhúzom a vállamat.

– Szenvedett.

Nyugtalanít, hogy bűntudatosan lebiggyeszti a száját és lesüti a szemét. Megragadom a vállát és megrázom egy kicsit, hogy újra rám nézzen.

– Miért?

– Sántított.

Újabb kertelés.

– Nem a mi gondunk.

– Friss seb – habozik – a széle rozsdavörös…

Kiver a hideg veríték.

– Miért nem mondtad? – Áruló hangok is kiszöknek a számon a tátogással. Legszívesebben üvöltenék, lehordanám a sárga földig, amiért kockáztatni merészelt. Próbálok nagy levegőt venni, de a tüdőm összezsugorodik.

– Mert nem biztos, hogy jól láttam. – Pippa behúzza a nyakát. Hát persze, hogy jól látta. Én is láthattam volna, ha jobban figyelek. Peter meglátta volna. Mindig azt mondta, hogy túlságosan figyelmetlen vagyok, hogy nem veszem észre a legfontosabb dolgokat. Hogy egy nap ez lesz a vesztem. A bátyám most is higgadt maradna.

– Hazamegyünk. Most. Úristen! – suttogom.

Szabályt szegek. Ma már másodjára. Talán meghallották a hangomat. Talán máris tudják, hogy itt vagyunk… Veszek egy nagy levegőt, és nagy nehezen legyűröm a rettegést. Nem hiányzik, hogy Pippa is megérezze.

Egyszerre csak egy dolgot: haza kell jutnunk.

– Apa, nem biztos… – próbálkozik Pippa újra hangosan, de csendre intem.

Elindulok visszafelé, és jelzem neki, hogy azonnal emelje fel az íját. Pippa ijedt, félek, hogy elsírja magát.

– Koncentrálj! – utasítom fennhangon. Korábban csak egyetlen egyszer tűnt ennyire nehéznek betartanom a legfontosabb szabályt: akkor azt hittem, ott hagyom a fogamat, és Pippa örök magányra kárhoztatva egyedül marad az erődházban.

Maradj csendben! Maradj csendben!

Surranunk az aszfalton, éberen figyeljük a környezetet. Imádkozom. Kérlelem a nem létező Istent, hogy ez csak egy lecke legyen a szabályszegések miatt, hogy csak túlreagáljam az egészet.

Pippának szüksége van rám, ahogy nekem is őrá.

Néha hátrapillantok, keresem a sápadtaktól megrebbenő bokrokat. A fakó testek villanását.

Kapkodjuk a levegőt, színes karikák ugrálnak szemem előtt. Pippa fárad, egyre lassabban halad előttem. Letérünk az útról, és rákanyarodunk a hazavezető ösvényre. Az erődház magas betontömbje előtűnik a fák közül. Pippa már csak vonszolja magát. Tudom, hogy nem fog elesni, a Kenn-nek tökéletes egyensúlyérzéke sosem hagyná cserben. Meglesz. Érzem, hogy haza fogunk érni. Pár hét múlva talán majd nevetünk az egészen. Azt akarom, hogy egy életre megtanulja a leckét.

Csak egy fehér foltot látok megvillanni a szemem sarkából. Túl közelről.

Pippa felkiált, a rettenet felülírja a legalaposabb nevelést is.

Minden egyes szívdobbanásom a fülemben dörömböl.

Úgy állnak a fák között, mintha csak ránk várnának. Most látok először ennyi sápadtat egy csoportban. Észrevesznek minket, és mostantól csak mi létezünk a számukra.

Ruháikat rég lekoptatta az idő; fehér bőrük olyan feszesnek tűnik, mintha egy rossz mozdulattól bármelyik pillanatban elrepedhetne. Valaha emberi körmeik helyett rozsdavörös karmok nőnek, fejenként tíz apró, mérgező tőr. A kosz elfedi a hajuk színét; foguk megfeketedett vagy kihullott az évtizedek alatt. Düh és irigység ül résnyire szűkülő szemükben, mintha már a puszta jelenlétünkkel emlékeztetnénk őket rég elvesztett emberségükre.

A hozzám legközelebb álló női egyed megremeg, dühösen kitátja szuvas fogakkal teli száját. Pippa nyila pontosan a homloka közepén találja el és átlyukasztja a koponyáját. A sápadt hátrabukik, de még dőltében a szívébe hatol a következő nyíl. Felemelem a puskámat, és lövök. Csak a szívbe.

Az ösvény mindkét oldalán újabb és újabb példányok bukkannak fel. Hol nyíl, hol pedig lövedék teríti le őket.

– Indulás!

Pippa tegezéből túl gyorsan fogynak a nyilak; a sápadtak egyre dühösebbek eleső társaik láttán.

– Pippa! – üvöltöm, mire egy pillanatra rám néz. – Mögötted leszek!

Nekiiramodik. Az utolsó nyilat rántja ki tegezéből, és futtában, hátrafelé lövi ki a rám támadó szörny szemét. Betöltöm a második, és egyben utolsó táramat. Én is elindulok, közben folyamatosan tüzelek. Egérút kell! Lemaradok, hogy leszedhessem a Pippát üldöző sápadtakat. Istenem, milyen gyorsak!

Kifogy a tár.

Elhajítom a puskát, és előhúzom a pisztolyomat. Tíz golyóm maradt. Már a mezőn rohanunk, a nyílt terepen egyértelművé válnak a célpontok. Lövök, és minden golyó talál, hálát adok az égnek a Kenn-nek pontosságáért. De a sápadtak egyre közelebbről kiáltoznak. Pippa meglengeti a távirányítót, és a magas teraszról legördül a kötélhágcsó.

Oly közel a cél!

Ekkor éles karmok vájnak a hátamba, megbotlok, és ahogy arccal előre elvágódom a földön, a pisztoly kicsúszik a kezemből. Csont roppan a bokámban, felnyögök a fájdalomtól. A sebemből csontszilánkok állnak ki, a fájdalom az egész lábamban szétterjed. Tudom, hogy innen már nem megyek sehova. A pisztolyom után nyújtózom, Pippa egyhelyben áll, kezét szájára szorítja.

– Fuss! – kiáltom.

Magamra kell vonnom a figyelmüket! Megragadom a pisztolyt, felülök, és az utolsó lélegzetemet egy utolsó ordításba ölöm.

Sajnálom, Pippa!

Pippa Kenn

– Fuss! – üvölti apa, amint eléri a pisztolyát.

Földbe gyökerezik a lábam a húsból kilógó fehér csontok látványától. A számra szorítom a kezemet, sikítani akarok a felismeréstől: apa nem fog lábra állni. Az íjam a földön hever, késeim három szörny szívét állítják meg.

Egy pillanatra farkasszemet nézünk, apa tekintete tele van olyasmivel, amit nem tudok megfejteni. Elfordul, a mellkasa megemelkedik, ahogy nagy lélegzetet vesz, majd a legfontosabb szabályt megszegve kiereszti a hangját. Az elnyújtott, fájdalommal és dühvel teli ordításba dörrenések keverednek. Rohanni kezdek a kötélhágcsó felé, de nem vagyok elég gyors.

Két szörnyeteg oldalról közelít felém. Kizárt, hogy elérjem a kötélhágcsót, mielőtt ők elérnének engem. Apa. Lövés dördül. Az első sápadt elbukik. A második átugrik felette, és felém száguld. Apa. Újabb dörrenés. Apa kiáltása a fejemben visszhangzik. A szörny megtántorodik, de nem esik el a vállába fúródó golyótól. Sikoltok. Apa sosem vét el egyetlen lövést sem. Soha…

A kötéllétrára néhány lépés távolságból felszökellek. A kötél megfeszül a súlyom alatt, két fokot lépek egyszerre, és a karommal húzom magam felfelé.

Apa! Apa! Apa!

A hörgést későn hallom meg, egy sápadt a tegezembe csimpaszkodik. Megrántom a kioldószíjat, a női hangon rikoltó szörny csúszni kezd, de mindent megtesz, hogy megkapaszkodjon. Karmok mélyednek a derekamba, és lefelé rángatnak. A karomat beakasztom a megterheléstől csikorgó kötélbe, könyökhajlatomról lehorzsolódik az érzékeny bőr, de minden erőmmel tartom magamat. Felsikoltok, ahogy a szörny a húsomba marva próbálja felhúzni magát, forró lélegzetét érzem a bőrömön. Ha a földre zuhanok, végem van: a fal tövében egyre több és több sápadt ordít.

Nem. Akarok. Leesni.

Nagyot rúgok hátra, a szörny végre elenged; esés közben karmai égő sebet karistolnak a combomba és a vádlimba.

Zihálva kúszom felfelé a kétemeletnyi magasságba. A kiáltások egyre távolabbról érkeznek, mégis hangosabbnak tűnnek. A szörnyek nem tudnak mászni, rég elfelejtették, hogyan kell. Csak egy pillanatra fordulok hátra, a tisztáson heverő sápadt testek között hamar megtalálom az egyetlen alakot, akit vörös vér borít rozsdabarna mocsok helyett. Súlyosan megsérült. Talán nem bír lábra állni.

Úgy érzem, sebeim körül felpöndörödik a bőröm, majd hamuvá válik a hús a forróságtól. A könnyektől minden összemosódik előttem. Áttornázom magam a korláton, és összerogyom a padlón. Abban a pillanatban talán tényleg lángra kap a testem; a világot beszippantja a feketeség, és csupán két gondolat marad hátra.

Biztonságban vagyok.

Egyedül.

A következő fejezetért katt ide. :)

Borítótervező pályázat eredményhirdetés

Már több könyves weboldalon találkozhattatok A napszemű Pippa Kenn hivatalos borítójával. Akik követik a Facebook oldalt, már korábban is láthatták Magocsa-Horváth Évi munkáját, amit a pályázatra készített. Mint tudjátok, a fekete-narancs borító volt az álomborítóm, de Évi borítója egy nagyon-nagyon jó alternatíva, a modell remekül megjeleníti a szomorkás Pippát, tetszik a haja, a kusza hajszálai és persze a sárga szeme. Ha majd a regényben elértek a "2. rész" végéhez, gondoljatok erre a posztra. Nekem mindig azok a jelenetek jutnak eszembe a lányról. ;)
Tehát Évi "Pippa megtalálója", nagyon gratulálok neki, és itt is köszönöm a munkáját! :)

A pályázatra nagyon-nagyon sok terv érkezett, a titkos társasággal tanakodtunk és egyezkedtünk, mire kikiáltottuk a győztes tervet:

Nagy Márk borítóterve

Nagy Márk a fekete-fehér képet egy aranyló szemmel tette egyedivé; amikor megláttam, alig bírtam levenni a szemem a színfoltról. A letisztult, egyszerű tervet olyan részletek dobják fel, mint a modell szemébe lógó hajtincs és a koszfoltok az arcán. Kitaláljátok, hogy ki a modell? :) (Én kitaláltam, de a húgom nem hitt nekem. :))
Márk, nagyon gratulálok! Megjelenés után repül hozzád egy dedikált példány, vagy ha a könyvbemutatón össze tudunk futni személyesen, akkor természetesen ott is át tudom majd adni – lelevelezzük. :)

A titkos társaság nevében, pedig külön kiemelném: Fülöp Claudia, Kránitz Felícia és Üstökös Beáta tervét. Nem volt egyszerű döntés! :) Itt továbbra is megnézhetitek a borítóterveket.
Köszönöm szépen mindenkinek a részvételt, a rengeteg munkát és Pippa keresést! Úgy tervezem, hogy lesz még képkészítős, kreatív pályázat a jövőben, úgyhogy remélem akkor is velem tartotok majd! :)
Szép hétvégét Nektek!

Pinterest, szeretlek!

A Pinterestnek is ellenálltam egy ideig, csakúgy mint a Facebooknak vagy más közösségi oldalaknak. Aztán egyszer – vesztemre – felléptem oda, hogy körülnézzek, és ott ragadtam, és regisztráltam, és táblákat nyitottam, és olyan kép-hajtóvadászatra indultam, mint soha azelőtt... Nos, igen, van akinek a zene elengedhetetlen az íráshoz, nálam azonban a képek töltik be ezt a szerepet. Jó érzés olyan fotókra bukkanni, melyek emlékeztetnek egy-egy karakterre, helyszínre, tárgyra vagy akár csak egy adott jelenet hangulatára. A Pinterest pedig remek eszköz ahhoz, hogy mindezt rendszerezve, mindenki számára látható módon tálaljam, ráadásul egyetlen kattintással elérhető marad az eredeti forrás is. Jó pár ebben az évben debütáló amerikai YA szerző él már ezzel a lehetőséggel; kifejezetten szeretem böngészni a könyveikhez tartozó gyűjteményeket, és szuper érzés rácsodálkozni a már olvasott részletek képi inspirációjára.

Nem is volt kérdés, hogy a Pippás sorozatnak is szüksége van egy saját táblára, amit itt meg is nézhettek. Folyamatosan bővül, ha meglátok egy-egy képet – vagy épp direkt keresek egy adott témára – mindig elmentem oda. A gyűjteményben elkevertem néhány folytatásokra vonatkozó képet is. (Érdekes volt bizonyos második részekhez tartozó inspiráló képekkel találkozni külföldi szerzők esetében, mert a képek témája miatt máris lehet sejteni, hogy a sztori milyen irányban megy tovább, miközben még a történet fülszövege sem nyilvános.) Arra azért igyekszem figyelni, hogy ne lőjek le semmit a későbbiekből.

A Pinterestnek, mint oly sok más dolognak, vannak árnyoldalai is. Ez a cikk remekül körbejárja, hogy miért kell óvatosan gyűjtögetni. Talán pontosan emiatt, nem is terjedhet majd el igazán – vagy legalábbis szükség lesz olyan továbbfejlesztésre, ahol a felhasználók elrejthetik a tábláikat, és maguk választhatják meg a követőiket. Meglátjuk! Ettől függetlenül remek kissé időrabló dolognak tartom. 

Amikor a háttérvilágod a kukában landol...

Kép forrása

Nos, az fáj.
Emellett persze belátom, hogy elkerülhetetlen lépés volt.

Amikor elkezdtem írni a Pippás történetet, a legnagyobb kérdés az volt, hogy be tudom-e egyáltalán fejezni. (Ez nem volt  nyilvánvaló. Az előző kéziratomban nyolcvan oldalig jutottam, amit kétszer biztosan újraírtam.). Volt egy alapszituáció, néhány fontosabb állomás, egy befejezés – befejezés a folytatásoknak is – és karakterek, akiket annyira megkedveltem, hogy kíváncsi voltam a történetükre. Azonban a háttérvilágból hiányzott egy szigorúbb logikai megfontoltság vagy szabályosság – amire nem tudtam választ, azt egyszerűen kihagytam vagy elkentem –; attól függően hajlítottam dolgokat, hogy éppen milyen mozgatórugóra volt szükségem. 

Elkövettem azt a hibát, hogy a háttérvilágot pusztán díszletként kezeltem: a karakterek viselkedésére nem hatott vissza elég erősen, ráadásul a Lelketlenekből hiányzott egy letisztult motiváció, mely egyértelműen meghatározta volna a cselekedeteiket.   

Ezzel alapvetően nincs semmi baj, ha csak egy "első piszkozatról" van szó, melyet aztán átdolgoz a szerző. A külföldi YA szerzők jó részénél ez egy teljesen bevett módszer: pár hét/hónap alatt összedobnak egy első piszkozatot (first draft), melyet aztán hosszasan és több körben is átdolgoznak a "revising" munkafázisban, mígnem kapnak egy tűrhető kéziratot, mely megy tovább az ügynöknek vagy a szerkesztőnek. (Persze mindenkinek más folyamat fekszik. Ezzel a témával foglalkozik a "Receptgyűjtemény" aloldal.)
Sokan mondják, hogy az átírás és az arra való hajlandóság az egyik kulcsa ennek az egész regényírás dolognak. Ha olyasvalakitől érkeznek átírási tanácsok, akinek érdemes megfogadni a véleményét – mondjuk egy szerkesztőtől –, akkor bele kell vágni és kész. (Felesleges ellenkezni és bizonygatni, hogy ez úgy jó, ahogy van, és a másik olvasási értelmi képességeivel van a baj, nem pedig a mi írásunkkal.)
Ally Condie (Matched trilógia) az egyik bejegyzésében nagyon jól megfogalmazta ezt a dolgot. Ő miért-ne alapon mindig megfogadja a szerkesztő által javasolt változtatásokat. A régi verzióból elment egy példányt, így ahhoz bármikor vissza tudna térni, ha úgy hozná szükség, de sosem került erre sor. Az eredmény mindig egy jobb könyv lett, még ha a változtatások először nehéznek is tűntek.

Igyekszem szem előtt tartani ezt a tanácsot. A háttérvilág kidolgozásánál az volt a cél, hogy az eddig homályos pontok értelmet nyerjenek, lehetőség szerint úgy, hogy a karakterek motivációi (a viselkedésbeli változás még jól is jöhet, mivel az ebben az esetben azt jelenti, hogy a világ visszahat rájuk) ne változzanak sokat, mert akkor borult volna a cselekmény íve is. Amit úgy érzem tanultam az esetből: 1. Mielőtt (!) elkezdek írni egy új regényt, érdemes leülni kitalálni a háttérvilágot. Utána csak kínkeservesebb lesz az átírás. 2. Érdemes ezt átbeszélni olyasvalakivel, aki szívesen beleköt akár a legapróbb részletekbe is és jól átlátja az összefüggéseket.
Nem mondom, hogy nem volt elkeserítő az a háttérvilágos-beszélgetős délelőtt, amikor az első keresztkérdés megfogott. Kétségbeestem, elszomorodtam stb. és úgy éreztem, hogy ebből az egészből nem lesz semmi. Aztán aludtam rá egyet – most már tudom, hogy minden ilyesmit (akár negatív kritikát is) pihentetni kell –, és végül letisztultak az ötletek és elkezdődhetett az átírás. Azt már most érzem, hogy sokkal erősebb lesz a végeredmény: még ha ez időbe és erőfeszítésbe kerül is.