Nos, az fáj.
Emellett persze belátom, hogy elkerülhetetlen lépés volt.
Amikor elkezdtem írni a Pippás történetet, a legnagyobb kérdés az volt, hogy be tudom-e egyáltalán fejezni. (Ez nem volt nyilvánvaló. Az előző kéziratomban nyolcvan oldalig jutottam, amit kétszer biztosan újraírtam.). Volt egy alapszituáció, néhány fontosabb állomás, egy befejezés – befejezés a folytatásoknak is – és karakterek, akiket annyira megkedveltem, hogy kíváncsi voltam a történetükre. Azonban a háttérvilágból hiányzott egy szigorúbb logikai megfontoltság vagy szabályosság – amire nem tudtam választ, azt egyszerűen kihagytam vagy elkentem –; attól függően hajlítottam dolgokat, hogy éppen milyen mozgatórugóra volt szükségem.
Elkövettem azt a hibát, hogy a háttérvilágot pusztán díszletként kezeltem: a karakterek viselkedésére nem hatott vissza elég erősen, ráadásul a Lelketlenekből hiányzott egy letisztult motiváció, mely egyértelműen meghatározta volna a cselekedeteiket.
Ezzel alapvetően nincs semmi baj, ha csak egy "első piszkozatról" van szó, melyet aztán átdolgoz a szerző. A külföldi YA szerzők jó részénél ez egy teljesen bevett módszer: pár hét/hónap alatt összedobnak egy első piszkozatot (first draft), melyet aztán hosszasan és több körben is átdolgoznak a "revising" munkafázisban, mígnem kapnak egy tűrhető kéziratot, mely megy tovább az ügynöknek vagy a szerkesztőnek. (Persze mindenkinek más folyamat fekszik. Ezzel a témával foglalkozik a "Receptgyűjtemény" aloldal.)
Sokan mondják, hogy az átírás és az arra való hajlandóság az egyik kulcsa ennek az egész regényírás dolognak. Ha olyasvalakitől érkeznek átírási tanácsok, akinek érdemes megfogadni a véleményét – mondjuk egy szerkesztőtől –, akkor bele kell vágni és kész. (Felesleges ellenkezni és bizonygatni, hogy ez úgy jó, ahogy van, és a másik olvasási
értelmi képességeivel van a baj, nem pedig a mi írásunkkal.)
Ally Condie (Matched trilógia) az egyik bejegyzésében nagyon jól megfogalmazta ezt a dolgot. Ő miért-ne alapon mindig megfogadja a szerkesztő által javasolt változtatásokat. A régi verzióból elment egy példányt, így ahhoz bármikor vissza tudna térni, ha úgy hozná szükség, de sosem került erre sor. Az eredmény mindig egy jobb könyv lett, még ha a változtatások először nehéznek is tűntek.
Igyekszem szem előtt tartani ezt a tanácsot. A háttérvilág kidolgozásánál az volt a cél, hogy az eddig homályos pontok értelmet nyerjenek, lehetőség szerint úgy, hogy a karakterek motivációi (a viselkedésbeli változás még jól is jöhet, mivel az ebben az esetben azt jelenti, hogy a világ visszahat rájuk) ne változzanak sokat, mert akkor borult volna a cselekmény íve is. Amit úgy érzem tanultam az esetből: 1. Mielőtt (!) elkezdek írni egy új regényt, érdemes leülni kitalálni a háttérvilágot. Utána csak kínkeservesebb lesz az átírás. 2. Érdemes ezt átbeszélni olyasvalakivel, aki szívesen beleköt akár a legapróbb részletekbe is és jól átlátja az összefüggéseket.
Nem mondom, hogy nem volt elkeserítő az a háttérvilágos-beszélgetős délelőtt, amikor az első keresztkérdés megfogott. Kétségbeestem, elszomorodtam stb. és úgy éreztem, hogy ebből az egészből nem lesz semmi. Aztán aludtam rá egyet – most már tudom, hogy minden ilyesmit (akár negatív kritikát is) pihentetni kell –, és végül letisztultak az ötletek és elkezdődhetett az átírás. Azt már most érzem, hogy sokkal erősebb lesz a végeredmény: még ha ez időbe és erőfeszítésbe kerül is.
