 |
| A sztori szafari legalább ilyen izgalmas és rettenetes. |
Már többször is írtam arról itt a blogon, hogy az írást erőfeszítésként élem meg. A könyv nem írja meg magát, igenis le kell ülni, energiát és időt kell belefeccölni. Az ember néha elakad, néha szárnyal, máskor visszatöröl oldalakat, vagy kihajít egész regényeket, vagy részegült vigyorral gépel, mintha valaki diktálná a szavakat. Fárasztó egy tevékenység, na.
De az íráshoz hozzátartozik egy lazább rész is: amikor az író ember csak gondolkodik, elmerül azokban a képekben, amelyeket később véres verejtékkel megpróbál leírni, kontextusba helyezni, vagy éppen megkeresni a helyüket egy összefüggő rendszerben, amely egy napon jó esetben regényként áll össze.
Ez az álmodozás a mókás rész, akkor minden lehetséges, nincsenek határok, nem pofázik bele a szerkesztő én, nem pislog a kurzor az üres lapon, nem kell megfelelő szavakon gondolkodni. Mintha egy kis zsebfilm pörögne a lelki szemeim előtt, amelyben a karakterek folytonos mozgásban vannak, haladnak a céljaik felé, ha bizonytalan hogyan is kell reagálniuk egy adott helyzetre, akkor máris változik a kép, a szerzői agy elkezd kutakodni a karakter múltjában, úgy formálja a személyiséget, hogy az a reakció hihető legyen, és szolgálja is a cselekmény céljait.
Jó esetben maguk a szereplők lendítik elő a történetet olyan tettekkel, amelyek reakciók korábban megtörtént eseményekre. A történet, amely végül az olvasók számára is elérhető lesz, csak egy verzió, egy út, amely végül értelmet nyer hosszú hónapok alatt. Mintha egy forrás utat marna magának a sziklában.
Jó esetben maguk a szereplők lendítik elő a történetet olyan tettekkel, amelyek reakciók korábban megtörtént eseményekre. A történet, amely végül az olvasók számára is elérhető lesz, csak egy verzió, egy út, amely végül értelmet nyer hosszú hónapok alatt. Mintha egy forrás utat marna magának a sziklában.
Összességében az író ember egyszerre szórakozik, megfigyel és rejtvényeket fejt, és mindezért egy árva forintot sem kell kiadnia.
Megkérdezhetnéd: Hogy érted, hogy "maguk a szereplők lendítik elő a történetet". Ott ülnek veled, vagy mi?
A könyvkarakterek nem olyan formában valóságosak számomra, hogy meg sem lepne ha Ruben kivágtatna a fürdőszobából egy szál törölközőben, és megkérdezné, mire is való az a fura, böhöm pisztolyszerűség (hajszárító); vagy Börje Fitchner bekopog, hogy varjútoll kabátot sózzon rám.
Számomra a saját világukban élnek a karakterek, akkor gondolok rájuk, ha éppen a történetüket fűzöm tovább. Nem lépnek ki az én világomba, nem ülnek ott velem reggeli közben, nem kísértenek falról lepotyogó képekkel és fura ajtónyikorgással. Inkább kicsit olyan, mintha egy fura szafarira indulnék: a szereplőt a saját története keretein belül próbálom megfigyelni, érdekelnek a váratlan helyzetekre adott reakciói.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a közvetlen környezetemben nem adódhatnak furcsa helyzetek, amikor az éppen aktuális történetről mesélek. Hogy mondjak egy példát is:
A Mya regény írása közben kétszer is megváltoztattam egy nagy összefüggést, amely onnan kezdve hatással volt a szereplők döntéseire is.
Ilyen például az, ahogy Pippa ébred a Mya regény elején. Ha ilyen formán megváltozik a szereplő helyzete, akkor megváltozhat az értékrendje, megváltoznak az őt foglalkoztató kérdések is. Vagyis ha megváltozik egy fontos körülmény, az hatással lesz a karakterre és azon túl befolyásolni fogja a cselekmény főbb konfliktusait.
Mivel ez egy sorozat, a Mya regényben már elég erős elképzelésem volt Pippa karakteréről, vagyis amikor számára negatív irányba megváltozott a helyzete, csak "figyelnem" kellett a reakcióit, és a környezete rá adott reakcióit.
Ez az a pont, amikor mesélés közben Párom felvonja a szemöldökét. Mert milyen dolog az, hogy a szereplő "dönt", vagy meglep azzal, ahogy "reagál" egy helyzetre. Hiszen én teremtem meg a szereplőket, az én fejemben léteznek és változnak, vagyis ez nem lehet az ő döntésük, ők nem függetlenek tőlem, és én mégis úgy beszélek róluk, mintha azok lennének.
A Mya regény írása közben kétszer is megváltoztattam egy nagy összefüggést, amely onnan kezdve hatással volt a szereplők döntéseire is.
Ilyen például az, ahogy Pippa ébred a Mya regény elején. Ha ilyen formán megváltozik a szereplő helyzete, akkor megváltozhat az értékrendje, megváltoznak az őt foglalkoztató kérdések is. Vagyis ha megváltozik egy fontos körülmény, az hatással lesz a karakterre és azon túl befolyásolni fogja a cselekmény főbb konfliktusait.
Mivel ez egy sorozat, a Mya regényben már elég erős elképzelésem volt Pippa karakteréről, vagyis amikor számára negatív irányba megváltozott a helyzete, csak "figyelnem" kellett a reakcióit, és a környezete rá adott reakcióit.
Ez az a pont, amikor mesélés közben Párom felvonja a szemöldökét. Mert milyen dolog az, hogy a szereplő "dönt", vagy meglep azzal, ahogy "reagál" egy helyzetre. Hiszen én teremtem meg a szereplőket, az én fejemben léteznek és változnak, vagyis ez nem lehet az ő döntésük, ők nem függetlenek tőlem, és én mégis úgy beszélek róluk, mintha azok lennének.
És ezen a ponton szoktam zavarba jönni.
Mert ha belegondolok, és a Párom helyzetéből tekintek magamra, elég zagyván hangzik az egész. Az pedig még inkább összezavar, hogy ilyen gyorsan az ő szemszögéből is végiggondoltam hogyan hangzik ez az egész.
És ilyenkor arra jutok, hogy jobb, ha inkább nem gondolok erre, mert elég gyorsan elevezek a hétköznapi normális fogalmától.
Mert ha belegondolok, és a Párom helyzetéből tekintek magamra, elég zagyván hangzik az egész. Az pedig még inkább összezavar, hogy ilyen gyorsan az ő szemszögéből is végiggondoltam hogyan hangzik ez az egész.
És ilyenkor arra jutok, hogy jobb, ha inkább nem gondolok erre, mert elég gyorsan elevezek a hétköznapi normális fogalmától.
Nyugtathatnám magamat azzal, hogy hülyeség az egész, mert könyvszereplők csak könyvek lapjain léteznek.
De amíg pedig nem vetette senki őket papírra, csak a szerző fejében élnek; őt boldogítják egy történet ezernyi párhuzamos lehetséges cselekménysorával, vadhajtásokkal, szívdobogtató jelenetekkel. Vagyis ez az a pillanat, amikor kívülről úgy néz ki, hogy a szerző maga elé meredve ül valahol (bárhol) és mosolyog képeken, amiket csak ő lát.
Ez az írás mókás része. Aztán leírni, rendszerezni, és értelmet adni annak a sok képnek, az felér egy tortúrával. Az pedig az igazi kínszenvedés, ha soha sem írod le. Mert akkor mindig csak ugyanazt gondolod újra és újra, változtatod át, keresed a tökéletes formát, ami nincs. Egy regényt sosem fejezel be, csak abbahagyod egy ponton a szerkesztőd beleegyezésével.
A móka része, hogy továbblépjek, hiszen új világok és új karakterek várják, hogy megismerjem őket. (Megj.: Párom felvonta a szemöldökét, amikor ideért olvasás közben.)
Ha úgy érzed, írd meg Te is a véleményedet, és feltétlen nézz be a többiekhez is, hiszen több szem többet lát. :)
A móka része, hogy továbblépjek, hiszen új világok és új karakterek várják, hogy megismerjem őket. (Megj.: Párom felvonta a szemöldökét, amikor ideért olvasás közben.)
Ha úgy érzed, írd meg Te is a véleményedet, és feltétlen nézz be a többiekhez is, hiszen több szem többet lát. :)
