A mostani Sorok mögött körblogolás középpontjában az olvasói elvárások állnak. Ha le kellene rajzolnom az olvasói elvárás jelenségét, egy folytonosan alakot váltó, hatalmas (félelmetes) szörnyeteg lenne, egy csomó csúszós, tüskés csáppal. Ez a lény az álmatlanul hánykolódó, kételyekkel küzdő szerzőket találja meg, ráül a súlyos testével a hasukra, a szúrós csápjaival pedig szorosan körbefonja a mellkasukat, hogy alig bírjanak lélegezni. A szerző meg csak görcsöl a sötétben, hogy vajon szeretni fogják-e a regényét ha kiengedi a kezéből, és az olvasók véreskezű hordája (már elnézést, de éjszaka a félelmek szürreális alakot öltenek, nem? :)) megkaparintja és szétcincálja.
Szerencsére nem kell lerajzolnom, de sok feketét és pirosat használnék.
Hosszan írhatnék és találgathatnék arról, hogy az olvasó mi alapján választja ki az olvasmányát, mi minden befolyásolja abban, hogy adott történet felkelti az érdeklődését; a szerző és a kiadó mennyi mindent tesz meg, hogy fogódzókat adjon, feltűnést keltsen, felkeltse az igényt, hogy az olvasó megvásárolja a könyvet a boltban.
Minden olvasó elvár valamit mielőtt belekezdene egy regénybe. Csupán olvasni akar egy jót: talán épp olyasmit keres, amit jól ismer, vagy olyasmit amit még sosem olvasott korábban; űrcsaták, csöpögős szerelem, vagy romba dőlő társadalmak érdeklik éppen. Minden könyv ígéret, és az olvasó úgy gondolja, hogy az adott könyvtől megkaphatja azt amit keres.
Az a trükkös kérdés, hogy szerzőként hogyan tudom befolyásolni azt, hogy az olvasó megkapja azt, amire számít ha az én regényemet veszi kézbe. Nos, a válasz az, hogy sehogyan. Nem állhatok ott az olvasó mellett és kérdezhetem ki az egész addigi életéről, az olvasási szokásairól, a preferenciáiról, az aktuális kedvéről, helyzetéről stb.
A szövegnek, és azon keresztül a történetnek kell egymagában megállnia a helyét. És van egy aranyszabály, amelyet mindenkinek meg kell tanulnia, ha nem csak a fióknak ír:
nem fogja mindenki szeretni a történetedet. Az lehetetlen. Punktum.
Próbálkozni lehet persze, hiszen nekem is van egy elképzelésem arról, hogy mit vár(hat) el az olvasó a történetemtől. Éppen egy trilógia befejező részén dolgozom, jelenleg éppen az érdekel a legjobban, hogy egy sorozat lezárása mitől működőképes; vajon az olvasóim az első két rész tükrében mire tippelnek, mi fog történni? Ha megkapják azt, amit várnak, nem lesz csalódás? Akkor kitalálják a befejezést, nem? Az pedig uncsi. :)
Persze a történetmesélés nem matek, nem lehet kiszámolni az optimális befejezést, amely nagy valószínűséggel az olvasók többségének elnyeri a tetszését. Különbözőek vagyunk, nem csapódik le bennük ugyanúgy az adott történet.
Emlékszem, a Twilight sorozat befejezése nagy port kavart. A főhősök révbe értek, egy csodás örökkévalóságnak néztek elébe, és ezért még csak nagy veszteségeket sem kellett elszenvedniük. Volt egy kis izgulás, de az ölükbe pottyant az egész jutalom. Az olvasók többsége mégsem volt elégedett; ami azt illeti, én is becsapva éreztem magamat.
Persze van másik véglet is, amikor olyan nagy a veszteség, hogy az olvasó akkor is becsapva érezheti magát (A beavatott trilógia harmadik részét olvastátok már?). Az éhezők viadala trilógia befejezése nekem tetszett, még ha a könnyeimtől nem is láttam az utolsó lapokat. A Harry Potter sorozat nagy csatájában megfelelő mennyiségű vér folyt?
De például az is egy jó fogás ha a szerző útközben hozzászoktatja az olvasókat ahhoz, hogy a karakterei nincsenek biztonságban, és bárki bármikor elhullhat. (Tyrion vajon megéli A tűz és jég dala sorozat végét? )
Akkor mi kell az olvasónak?
Akárhogy nézem, a kérdés úgy pontos, hogy szerintem mi kell az olvasónak. Igazából egy olvasót ismerek igazán kívül-belül, oda-vissza: ez pedig én magam vagyok.
Ez persze azt sugallhatja, hogy akkor én magamnak írok. Persze ez leegyszerűsíthető: ha visszaolvasok egy jelenetet, akkor azt tudom megállapítani, hogy nekem tetszik-e vagy sem. Ha nem tetszik, akkor miért gondolom azt, hogy az olvasónak tetszeni fog? Ha meghagyom a csámpás jelenetet, akkor addig motoszkál bennem a gondolat, amíg át nem írom. Ha a szerkesztő később azt mondja, hogy az adott jelenettel kezdjünk valamit, akkor még ha nagyon szeretem is, valami kompromisszumot keresek. Eddig még sosem bántam meg az átírást, nem érdemes ragaszkodni valamihez, ha a végén jobban is meg lehet oldani.
Tegyük fel egy jelenet nem tetszik, mégis úgy gondolom, hogy az ideális olvasómnak tetszene, akkor máris egy feltételezéssel élek, hogy
szerintem mit akar látni, hogyan gondolkodik. Egy ilyen feltételezés félrevisz szerintem, nekem fontos, hogy meg tudjak békélni mindennel, amit leírok. Végső soron én feccölöm a legtöbb időt a történetbe. És egyetlen ilyen szilánk megváltoztathat összefüggéseket, hatással lehet az egész történetre; ha nem változtatok, akkor a jelenet kilóghat a nagy egészből.
Írás közben, amikor egy útelágazásnál meghozok egy döntést (vagy rajtam keresztül egy karakter meghoz egy döntést), akkor nem azon rágódom a legtöbbet, hogy az olvasók vajon mit fognak szólni. Az sokkal inkább érdekel, hogy a történet felépített összefüggéseihez, a karakterek hátteréhez hű maradok-e, ezek összességéből következik-e a következő lépés.
Írás közben a történettel birkózom; elsődlegesen az érdekel, hogy én kerekedjek felül, hogy befejezzem a történetet és legyen füle és farka is.
Végső soron szeretném a lehető legtöbbet kihozni egy történetből, minél mélyebbre merülni a lehetőségek tengerében, hogy azokat a halakat pecázzam ki sorakoztassam fel, amelyek a legjobb végeredményhez vezetnek. Melós és hosszú folyamat, és igazából sosem tudhatja az ember, hogy az olvasóknak tetszeni fog-e a történet, vagy éppen többre sem tartják majd a kisujjuk körmének végénél.
És itt a második aranyszabály:
Mindig lesz legalább egy olyan olvasó, akinek a Te regényed lesz a kedvence.
Amikor a kész kéziratot elolvassák a béták, a lektorok vagy a szerkesztőm, akkor bejönnek új szempontok, kompromisszumok, de mind azon dolgozunk, hogy a regényt az olvasók teljes pompájában vehessék kézbe és alakíthassák ki róla a véleményüket.
Én szerzőként csak azt tudom befolyásolni, hogy mennyi munkát és időt teszek bele a könyvbe, mennyi időt szentelek annak, hogy elsajátítsam a szakmai fogásokat, hogy minél inkább felvértezve írjak, és minél több eszköz közül válogathassak. A produktumot, amelyet a folyamat végén kiadok a kezemből, remélhetőleg nem akarom visszaszedni; a megjelenés pillanatában azt szeretném érezni, mindent megtettem és megbirkózom majd a fogadtatásával.
Nem állhatok ott minden olvasó mellett, nem magyarázhatom el, hogy egyes mozzanatnál mire is gondoltam és hogyan illeszkedik a nagy egészbe. Az olvasó felcsapja a könyvet, és kalandra indul. A történetnek pedig magáért kell beszélnie.
Olvasd el, hogy más szerzők mit gondolnak a témáról, hiszen több szem, többet lát:
