Ezen a héten, a körblogolás keretében, annak próbálunk utánajárni, hogy mi a mi fő témánk.
Ez a téma számomra kifejezetten nehéz, hiszen jelen ponton még nem írtam annyit és annyi félét, hogy egy lépést hátra merjek lépni, és megpróbáljam objektíven szemlélni az eddigi történeteimet, hogy mintázatok és közös elemek után kutassak, vagy éppen olyan gondolatokat keressek, amelyek akár mélyen eltemetve de csak újra és újra előkerülnek.
Az egyik létező írós félelem egy felismerés: “Te jó ég! Hátam mögött ennyi történet és ha jobban belegondolok, mind ugyanarról szól! Ugyanazt írom meg újra és újra. Csak ennyire vagyok képes?”. Az olvasó szemszögéből is inkább elszomorító rájönni erre (Jé, ez az író csak ennyire képes.). Nem egyszer jártam így én is, rákaptam egy szerző könyveire, és aztán egy ponton megállapítottam: jé ez totálisan ugyanaz, inkább ne raboljuk egymás idejét.
Aztán eszembe jutott ez a
Neil Gaiman videó. 39. perc környékén egy érdekes téma kerül elő. Igazából a sokszínűség sem feltétlenül járható út kiadói szemszögből, legalábbis meg nem nevezett szerzők nem tudják megjelentetni a “befutott” profiljuktól eltérő történeteiket. Neil fiatal újságíróként ezzel a képpel találkozott, és elhatározta, hogyha egy napon író lesz, a neve lesz az egyetlen közös dolog, amely a könyveire kerül, és ha elég szerencsés és ügyes, akkor ha egy olvasó szereti az egyik könyvét, de egy másikat nem, a harmadiknak mégis ad egy esélyt, mert attól valami más élményt várhatnak. Nem akart az a szerző lenni, aki csak egyetlen dolgot csinál újra és újra. Neil íróként ezt a vonalat követte. Aztán persze 30-40 történet után már előkerülnek az “imádnivaló akadémikusok”, akik elmagyarázzák hogyan írtad le ugyanazt a dolgot újra és újra. És a szerző magyarázhatja a bizonyítványát, hogy visszanézve lehet, hogy tényleg így tűnik, de az úton előre úgy élte meg, mintha mindig mást csinál volna. Nem sokkal azután, hogy láttam ezt a videót, a Könyves Magazinban összefutottam egy cikkel, amely Neil Gaiman munkásságáról szólt (
egy kivonat olvasható online), és két bekezdésben leírták, sőt, illusztrálták is, hogyan épül fel egy “tipikus” Gaiman sztori. :)
Két történetemről mégis csak mesélnék, még ha nem is egy nagyobb keretben helyezem el őket, hanem csak a sztorik saját fő témáit próbálom megfogni.
Persze még korai kijelenteni, de minél többet gondolkodom Pippa3 cselekményén, az összefüggéseken, jeleneteken, amelyek már alig várják, hogy papírra kerüljenek – egy részüket jó régóta érlelem már –, úgy látom, hogy a hatalom lesz az a fő téma, amely kivédhetetlenül meg akar jelenni több szálon, a történet több rétegében. Még sok minden vár felfedezésre, és a jelenlegi elképzelések simán landolhatnak a kukában, ha adódik egy meglévőnél (számomra) érdekesebb összefüggés, de erről mindenképpen beszéljünk újra, ha elkészülök a kézirattal. :) (Stephen King Carrie-jében a vér nem tudatosan beépített szimbólum volt, hanem csak a végén eszmélt rá a szerző a "jelenlétére".)
Az elmúlt egy hónapban azonban félretettem Pippa világát, és máson dolgoztam. Igazából gyakorlásnak indult az egész, egy játéknak. Megmutatom, hogyan álltak össze a morzsák és hatások egy megvalósításra váró témává.
1. állítás: ha információadagolásra kerül a sor, ritkábban választom a párbeszédet eszköznek. Pont. Ezzel kéne valamit kezdeni. Pont.
Az utóbbi időben jártam színházban is, és miközben a színészek énekeltek, meg elmeséltek, és egy-két mondattal jelezték, hogy napokat ugrottunk az időben, elhatároztam, hogy a gyakorlás alapja egy színdarab lesz. (Színdarabot írni? Én? Lehetetlen.)
Másrészről éppen masszív zombi lázban égtem, a The Walking Dead részek hétről hétre lenyűgöztek; ráadásul hatott rám a Maggie című új zombifilm igen hátborzongató/tetszetős trailere.
A harmadik hatás egy irodalmi előadás volt, ahol inspirációról beszéltek, verseket olvastak fel, és “minden alapanyag” és amúgy is “jó játék klasszikust átdolgozni”.
Végül a Rómeó és Júliára esett a választásom, mert érdekelt, hogy az én verzióm micsoda egy középkori világot sújtó zombiapokalipszisre, és párbeszéden keresztül hogyan tudom bemutatni a megváltozott settinget, a társadalmi berendezkedést, ez miként hatna a karakterek döntéseire (mert mi lenne ha a nők és férfiak vállvetve harcolnának, és a páncél amúgy is elég zombibiztos viselet, nem?), és amúgy is mindig zavart a sztori vége, meg az, hogy a szereplők felsorolásánál Júlia neve csak a férfi szereplők után következett.
Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ennyire szórakoztató lesz. Egyrészről, már a színdarab újraolvasásánál rájöttem, hogy nem is emlékeztem a nevettető részekre; másrészről az átdolgozásnál új kihívás is fogadott, amikor rímelő párbeszédeket írtam. Új színeket és új karaktereket belefűzni a történetbe pedig mókás játék.
Még van a szöveggel bőven munkám, pihenés is vár rá, és előfordulhat, hogy használható sem lesz, de néha a váratlan ötletkurflik újabb löketet adhatnak, és sosem árt, ha az ember egy kicsit mással is foglalkozik, idegen terepre téved.
A fő téma szerintem éveken át fő, akár valami varázsleves. Remélem szeretni fogom az ízét évek múlva.
További véleményekért mindenképpen látogassatok el a következő blogokra is:
