2013. április 1., hétfő

Gondolathármas: a (negatív) kritikákról

Ez a téma kemény dió, de azt hiszem minden alkotó így van vele. Most egy kicsit szubjektívebb utat választottam, mint az első mondatos bejegyzésben, lássuk mi sül ki belőle. Nem kis segítség volt a tavalyi személyes találkozás Simone Elkeles-szel,  és ahogy sejtettem, egy nyolckönyves szerzőnek volt pár saját tapasztalaton alapuló remek tanácsa kritikafogadás terén. Három véleményt is olvashattok a kritikákról, feltétlenül nézzetek be Helenához és Vikihez is.

Két cikkel kezdeném, mindkettő az Aranymosáson jelent meg.  A Hogyan fogadjunk kritikát? és a Hogyan írjunk kritikát? témaköröket ölelik fel, a kettő összefügg, legalábbis nálam hatással volt/van egyik a másikra. 
A negatív kritika nem kerülhető el, előbb vagy utóbb minden szerző kénytelen megbirkózni vele. Az olvasók különbözőek, más élményeket cipelnek magukkal az életben és más az ízlésük. Nem tetszhet mindenkinek ugyanaz a könyv. 
Természetesen a szerzők útjai sem egyformák, vannak akik felvértezve jutnak el a könyvkiadásig: egyesek írós közösségekben rengeteg kritikát írtak és kaptak, vagy egyszerűen a személyiségük elfogadóbb és könnyen a maguk javára fordítják az észrevételeket stb.
Mások meg mintha pucéran rohangálnának a hóviharban. Életem első negatív kritika (egy tételes mondatszintig lemenő hibalista volt a korai Pippa prológusról) olvasása közben nagyjából így éreztem magam. 

Számomra az Aranymosás pályázat volt az első vízválasztó kritikafogadás terén. Többek között erre is jó volt ez a megmérettetés: ha addig csak a gépeden dugdostad az irományodat, kénytelen voltál szembenézni a lehetőséggel, hogy a részletedet bárki elolvashatja és véleményezheti. (Érdemes megnézni a mostani pályaművek alatt kialakuló komment-párbeszédeket. Egyik részlet sem fekete vagy fehér.)
A kritizálás számomra sem volt idegen; a pályázat előtt recenziókat írtam az olvasmányaimról, igyekeztem megfogalmazni a nekem tetsző és nem tetsző húzásokat és eszközöket. Eddig még nem találtam olyan művet amiben ne tetszett volna valami vagy fordítva, amiben ne lett volna javítanivaló.
Objektív kritika nem létezik, a jó kritika pártatlan, ezt is időbe telt megtanulnom. 

Mindezek ellenére meglepett mennyire nehezen tudtam elviselni a kritikákat a pályázat kezdetén, a negatív sorok arculcsapásként értek. Hoztam a kezdő szerzők alapreakcióját, az ellenkezést – no nem a flémre bujtást, vitát nem állt szándékomban senkivel sem vállalni, és ezt még mindig tartom –, és a pár héttel később érkező belátást. Idővel rádöbbentem, hogy a negatív véleményezőnek sok mindenben igaza volt.
Aztán jött az íróiskola, ahol védett közösségben egymás műveit korrektúráztuk. Hamar a saját bőrömön éreztem a korrekt negatív kritika mögött megbúvó melót és erőfeszítést, ez pedig elősegítette az én részleteimre érkező vélemények elfogadását, és sértődés mentes végiggondolását. ezen a ponton már elkezdtem tanulni belőlük.

Azzal a naiv elképzeléssel álltam neki a könyvkiadáshoz, hogy elég lélekben felkészülni a legrosszabbra, és akkor nem érhet nagy meglepetés. Fenéket! Nem lehet felkészülni. Legalábbis én nem tudtam. (Helena sem tudott, szóval máris kevésbé érzem magam egyedül. :))
Talán a kiadást követő első egy hónap volt a legnehezebb ebből a szempontból. A “figyelés” híve vagyok, mert a vitákból sosem jöhet ki jól a szerző. (De persze ez is felület függő. Megjelenés után azonban ezt tartom a legjobb módszernek.) A közeli barátokkal, szerkesztővel, lektorokkal át lehet beszélni a beérkező vélemények kérdéses pontjait; de persze az embernek el kell fogadnia, hogy már nem tud változtatni a regényen. (Tanulság No.1: Sosem tudsz eleget szerkeszteni! Használd ki minden percét, fektess bele minél több energiát!) Sorozatoknál egy kis könnyebbség, hogy a folytatásokban bővebben ki lehet térni azokra a momentumokra, amik érdekelték az olvasókat, amikről egy kicsit többet szeretnének tudni. A második legfontosabb dolog – amin még én is dolgozom –, hogy a következtetések levonása után, az ember engedje el a kritikát. A túl sok tüske csak görcsöket okoz, márpedig a nap végén mind azért vagyunk itt, mert az írás az egyik szenvedélyünk. Én nem szeretném feladni.

Amikor volt szerencsém Simone Elkeles-szel (Tökéletes kémia sorozat első két része már megjelent a Vörös Pöttyös sorozatban; a középpontban többek között a mexikói-fehér előítéletek állnak.) beszélgetni, ki nem hagytam volna ezt a témát. Kíváncsi voltam, hogy egy amerikai bestseller szerző miként áll a kritikákhoz, vagy azon a szinten van-e még jelentősége az ilyesminek.
A kérdésre, hogy miként kezelte a negatív kritikákat a legelején, amikor minden vélemény számított, csípőből az volt a válasza, hogy nem számít minden vélemény. Elmesélte, hogy az első könyvének megjelenése után az összes értékelést olvasta, és persze volt ami fájt. Az egyik tapasztalt író barátjától kért tanácsot, és végül abbahagyta a kritikák követését, mostanság már csak néha-néha olvassa őket (Megj.: itt már ezres nagyságrendekről van szó). Volt egy korai eset, amikor nem bírta ki és hozzászólt egy személyeskedő kritikához – rasszista hangvételű szöveg volt, és Simone-t is rossz színben tüntette fel –, az értékelő barátai persze rárepültek a szerzőre és elhordták mindennek. Inkább egy egy csillagos vélemény, amiben a könyvet égetnivalónak találják, mint a személyeskedés! (Megj.: Ez a példa szintén megerősített, hogy jobb ha a nem-szólok-hozzá politikát követem! A hazai sci-fi életben szintén jellemzőek a flémháborúk – hallottam pár érdekes sztorit –, melyet sokszor a szerzők hiábavaló bizonygatása indít el.). 

Simone-nak a rajongói támogatás segít igazán sokat, már szájról szájra adják tovább a könyvei hírét. Folyamatosan érkeznek hozzá visszajelzések: van olyan olvasója, aki a könyv hatására abbahagyta saját maga vagdosását, vagy már nem akart elkövetni öngyilkosságot. Ezek után mit sem számítanak a csillagok, a személyeskedő vélemények, hiszen az írásaival hatással lehet az emberek életére, még ha nem is ez volt a célja.
És egy pozitív üzenet a legvégére:
Mindig lesz olyan rajongód, aki szerint a te könyved a legjobb, amit életében olvasott.

:)

8 megjegyzés:

  1. Nekem Pippa az egyik kedvencem. :)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Fanni!
    Látom, hogy figyeled a Második Aranymosás kritikáit. Nem tudom észrevetted-e, hogy a tavalyiak legtöbbje másképpen kritizál az idén. Lehet ezt is tanulni, és remélem, hogy a többiekkel együtt én is tanultam. Sokat segített ebben Bea türelme és tapintatos irányítása. Manapság már sokszor sikerül meglangyosítani a hideg vizet, mielőtt rázúdítjuk a szerzőre, de ezzel bizony a kritika veszít a lényegéből, a hibák fókuszba helyezéséből. A tapintatos fogalmazást persze jó volt megtanulnunk, mert a hiba felmutatása nem lehet terep a magunk okoskodásához. Talán nemcsak azok fejlődtek, akik amatőrből íróvá lettek az Első Aranymosáson, de mi is, akik még csak szeretnénk azzá válni, de közben kritizálunk.
    Remélem, hogy egyre kevesebb negatív kritikában lesz részed, mert a Pippa bebizonyította, hogy nem méltatlanul kaptál lehetőséget a megjelenésre. Azt is remélem, hogy mihamarább lehetőségem lesz elolvasni a folytatást.
    Sok sikert kívánok a következőkre nézve, és erős idegeket a negatív kritikákhoz!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Attila!
      Szerintem nem feltétlenül gond a langyosítás. :) Simán lehet, hogy így több dolog eljut a szerzőhöz, többet átgondol az észrevételekből, míg a másik esetben csak felrántja a falat. Legalábbis én így látom. (Nyilván az is kérdés, hogy mi a kritizáló célja, fontos-e a visszajelzés.) De gondolom minél több tapasztalata van a szerzőnek kritikafogadás terén, annál kevésbé számít a finomkodás.

      Törlés
  3. Jó kis bejegyzés, a végén lévő pozitív üzenet pedig abszolút igaz. :) Nagyon jól teszed, hogy nem reagálsz a negatív kritikákra. Ugyanis a "csendes", építő jellegű véleményből való tanulás a legjobb hozzáállás. Nekem sosem voltak szimpatikusak az olyan írók, akikről elterjedt, hogy rossz néven vették ezeket a kritikákat, sőt, visszaszólogattak. A könyvüket is kisebb valószínűséggel olvasom el.

    VálaszTörlés
  4. Egyetértek a legutolsó mondattal! Ez számítson! A One Tree Hill készítője mondta azt egyszer, hogy nem számít, hányan ócsárolják, húzzák le a sorozatát, mert valakinek ez a sorozat lesz a kedvence, és ezért máris megérte :) Addig nincs semmi baj, amíg a pozitív kritikák vannak többségben, és ahogy látom, nálad azért ilyen 98%-2% az arány pozitív-negatív szempontból :) A másik meg, hogy lehet, sokszor érdektelen, ha a 30 kritikából 29 pozitív, mert ha van 1 negatív, akkor azon fog görcsölni az ember. Szerintem, mint mindenen, ezen is az idő segíthet (vagy egy jó kis sírás :P). De biztos vagyok benne, hogy pár kiadott könyv után már téged sem az fog érdekelni, kinek tetszik, kinek nem, hány embernek tetszik, hánynak nem, hanem az, hogy megírtad, és olvassák, és valakinek ez a kedvenc könyve :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó kis példa! Az idő és egy jó kis sírás tényleg segíthet (vagy tányér dobálás és verekedés, kihez mi passzol. :P). Adtál egy jó ötletet: pár kiadott könyv után érdemes lehet újra elővenni a témát.

      Törlés