Neil Gaiman a Kilátás az erkélyről című esszékötetének egyik írásában így jellemzi feleségét, Amanda Palmert: közvetlen, meghökkentően vicces, fesztelen, olykor hangos, szinte zavarba hozhatatlan, gyönyörű és beszédes énekesnő. Neil Gaiman több esszéjén keresztül megismerhetjük egy kicsit az énekesnőt, bepillantást nyerhetünk a koncertjeibe – olyan részletességgel, mintha magunk is ott állnánk a közönségben –, elcsíphetjük a párbeszédeiket, és olyan közös projektből is olvashatunk részletet, amelynek keretében Neil válogatott módszerekkel párszor megölte Amandát. :)
Neil az esszékötetében még a számomra ismeretlen művészekről is olyan érdekesen és kedvesen írt, hogy az embernek rögtön kedve támad többet megtudni az illetőkről, és ez többszörösen érvényes volt Amanda Palmerre, akinek ráadásul már jó ideje szemeztem a könyvével. Szinte belevetettem magamat A kérés művészete - Hogyan tanuljunk meg segítséget kérni és elfogadni című kötetébe.
Szuper egyveleg ez a könyv, Amanda a saját életén keresztül, példákon és anekdotákon át mutatja be, hogy tulajdonképpen a céljai megvalósítását és a sikerei elérését hogyan építette fel – ahogyan nevezi – a kérés művészetére. A könyvben bemutatja az első lépéseket, amikor élő szoborként némi apróért cserébe egy szál virágot és egy pillanatnyi szemkontaktust ajánlott fel az utca adakozó kedvű népének, majd később zenei karrierjében kamatoztatta a szoborként megszerzett tapasztalatait.
Miután kemény munkával, az internet segítségével közönséget épített magának, és ami még fontosabb, a közönségét összetartó közösséggé kovácsolta, idővel úgy döntött, hogy közvetlen cserébe kezd velük: ingyen adja a zenéjét a világnak és a rajongóira bízza, hogy mennyit fizetnek érte. És a zeneipar legnagyobb megdöbbenésére működött a dolog, Amanda lett az első olyan zenész, aki egymillió dollárt gyűjtött össze közösségi finanszírozással egy kickstarter projektben.
A könyvben persze sok minden mást is elmesél Amanda: bensőséges részleteket a kapcsolatairól, ír Neil Gaimanről, Anthonyról a mentoráról, nehéz helyzetben lévő rajongókról és művésztársakról. Nem csak az alkotásról és a csillogásról esik szó, hanem mélypontokról, döntésekről, amelyek utálatot gerjesztettek a közvéleményben, félelmekről, és arról, hogy miként birkózott meg velük.
A könyv nagyon pozitív, felemelő és emberi, a legerősebb üzenete pedig az, hogy merjünk adni, kérni és elfogadni, kerüljünk be a nagy körforgásba. Amanda írásának fantasztikus sodrása van, a könyv felépítése is csodás, felváltva tekint vissza a múltba és mutatja be a Neil Gaimannel való megismerkedésének majd házassághoz vezető kapcsolatának a lépéseit, és mindezt megspékeli a saját dalszövegeivel, fotóival és anekdotáival.
Egy gyorstalpalóért érdemes megnézni a TED előadását (és mint a legtöbb TED előadásnál, itt is beállítható magyar felirat). Ha ma még nem jutottál inspirációhoz, akkor ezt ne hagyd ki:
Látva a könyvborítót vagy a TED beszélgetést, rögtön felmerült bennem: de miért ilyen Amanda szemöldöke? Előrevetítem, hogy a könyvből kiderül: egy szerep kedvéért borotválta le először a szemöldökét, aztán úgy hagyta, és maga pingált mindenféle vonalakat a helyére, mert észrevette, így sokkal inkább a szemébe néznek az emberek. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése