2019. december 26., csütörtök

Szilánkok

Pippa Kenn fanart by Aoleev

Kiegészítő történet a Pippa Kenn-trilógia első két kötetéhez


PETER KENN BEHÚZTA MAGA MÖGÖTT a régmúlt időkbeli darufülke vasajtaját. A daru egykoron az oldalára dőlt, és fennakadt egy csonka híd pillérén, azóta benőtte a futóbab. A holdfényben rovarok ciripeltek, a távolban egy éjszakai ragadozó elejtette zsákmányát. Peternek úgy tűnt, hogy ő az egyetlen ember a vadonban. Útitársai egy vonatroncs málló kupéjában húzták meg magukat síri csendben. Az aznapi menetelés után ajándék volt, hogy sápadtbiztos helyen hajthatták álomra a fejüket.
Peter levette rongyos bakancsát, lefejtette az átvérzett zokniját a lábáról, és bekente a kifakadt és az új vízhólyagjait. A rozsdás padlón leheveredett, szakállát vakargatta, és a fénylő csillagok miriádjait bámulta. Az éjszaka körbeburkolta, mint egy tollpaplan, és az ébersége helyére gondolatok tolultak.

Szerencse kísérte, mióta megmentette a kisfiú életét a hegyekben. A kis Gage vízbe fúlt volna, ha nem ér oda időben. A remete család hálából útba igazította az utolsó emberi közösség felé. Talán egy napon, ha a gyermekek elég idősek lesznek, ők is útrakelnek az utolsó emberi város felé, ahogy a Peterhez csatlakozó szomszédaik tették.
A kolónia nem csak mese volt többé, egy túlvilági paradicsom, hanem a végső úticél. Már biztosan tudta, hogy nem hiába hagyta hátra az erődházat, ahol felnőtt; Sophiát, akit a saját életénél is jobban szeretett, az öccsét, Pault, akit gyűlölt, és a még meg nem született gyermeket, akit sohasem ismerhet meg.
A múlt, mint mérges tüske akadt a gondolataiba. Aznap éjjel is lélekben az erődházig röpült, rájuk gondolt. A gyermek addigra már minden bizonnyal nem csak egy gömbölyödő hasat megtöltő magzat volt, hanem egy hús-vér újszülött. Sohasem tarthatja majd a karjában. Sohasem tudja meg milyen színű a szeme.
– Kislány lesz! – Peter sosem felejti el, milyen meggyőződéssel mondta ezt Sophia, miközben a hasát dajkálta. – Az embernek nem kedvez ez a világ, de az én lányom a legerősebb lesz. Őt nem győzi le az odakint.
Peter összeszorította a szemét, keze ökölbe szorult. Ha Sophiára gondolt, akkor arra az éjszakára is, amikor a kislány megfogant. Peter kislánya. Nem Paulé. Szinte biztos volt benne. A legkétségbeesettebb pillanatban két lehetőségre szűkült a jövője: vagy megöli Pault, vagy örökre elhagyja az erődházat. Peter élete szilánkokra tört.
Az erődházban töltött utolsó éjszakáján Sophia leszökött hozzá az emeletről. Hátrahagyta az ő Paulját, hogy Peterrel töltse el az időt hajnalig. Peter mellé feküdt, Peter kezét a domborodó hasára fektette, hogy még egyszer utoljára a tenyerében érezhesse a kislány rugdalását. Peter azt hitte, menten szörnyethal, de csak feküdt bénultan. Ha behunyta a szemét, még mindig érezte Sophia testének hívását, a leheletét a fülében, a könnyeit a bőrén.
Sophia órákon át suttogott egy másik életről, amely nem az övék volt, hanem egy férfié, aki meglelte a fallal körülvett várost. A városban élt egy nő, aki elfogadta a férfi szívét, és a sajátját nyújtotta át neki helyette. A férfi jelentette neki a mindent, és cserébe a férfinek is a mindenséget jelentette az a nő. Sophia szavai parázslottak Peter elméjében.
Peter ebbe a képbe kapaszkodott a daru rozsdaette fülkéjében, a ragyogó csillagszőnyeg alatt, mint a zarándoklata minden éjjelén. Aztán álomtalan álomba zuhant.

•••

Peter kézen fogva vezette maga mellett Hestert a tél végi hóviharban. Ügyelt a nő minden lépésére, készen rá, hogy elkapja, ha megbotlana egy kilazult macskakőben. Hetek voltak még hátra a szülésig, Hester hasa mégis, mint óriás ballon tele volt két ikerbabával, Peter vérszerinti gyermekeivel. Ha nem lett volna Hester születésnapja, ki sem mozdultak volna abban a cudar időben. De Hester ragaszkodott hozzá, hogy meglátogassák a szüleit, hogy megismerhessék Petert, az asztalukhoz ültessék, igazi érdeklődéssel fogadják. Nem úgy, mint a vadonból érkezett férfit, vagy a mesterlövészt, hanem mint Hester udvarlóját.
Az utolsó métereken Peter nem bírta visszafogni magát, és felkapta Hestert, óvatosan, hogy ne nyomja a hasát, de határozottan, hogy érezze, jó kezekben van. Fellépdelt vele a lépcsőkön és benyitott a házba. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, kintragadt a süvítés, és bennmaradt Hester nevetése.
– Mostantól így lesz mindig, ha hazajövünk? – kérdezte. – Felkapsz és behozol az ajtón?
Peter óvatosan leültette Hestert az előszobai padra. A nő hollószín haján megültek a hópelyhek, a mosolya széles és gyönyörű. Pihegett egy kicsit, átölelte hasát, óriás kabátjában már alig volt hely. Peter lesegítette Hester lábáról a csizmáját.
A nő elmosolyodott, vonásai csupa kedvesség és gondoskodás. Peter szívverése meglódult,  ahogy féltérdre ereszkedett. Erre készült egész nap, és most mégis úgy érezte, jobban fél, mint amikor szemtől szemben állt a sápadtakkal egy szál magában.
– Hozzám jössz feleségül? – csak így kibökte.
Hester meglepődött, aztán felkacagott, úgy ölelgette a hasát, mintha attól tartott volna, hogy menten elreped.
Peter elkomorodott, hogy talán nevetségessé tette magát. A kolóniai szokások szerint egy mesterséges intelligencia kiszámította, hogy Peter és Hester közös gyermekei kedvező génekkel rendelkeznének. Így szinte azután, hogy megérkezett, Peter hímivarsejtjével megtermékenyítették Hester petesejtjét és az embriót beültették.
Jobban szeretett gondolni a megismerkedésükre. A kórházban Hester látta el Peter törött karját, és Petert lenyűgözte Hester gondoskodása, a fantasztikus haja, és a könnyedség, ahogyan szóba elegyedett vele, sőt, nem csak vele, hanem bárkivel megtalálta a közös hangot, mégsem rejtette véka alá, amit gondol. Peter rögtön udvarolni kezdett neki. Hester karikát formáló hüvelyk és mutatóujja között tízből tízszer átdobott egy apró kavicsot a szoba túloldaláról, kézen állva vagy egy szék tetejéről. Megmutatta a csillagokat, amelyeket a kolóniára jövet követett; mesélt neki az erődházról, az előző életéről, az öccséről és Sophiáról, ahogy Hester is suttogott neki a rettenetről, amit akkor érzett, amikor elvesztette az első kisbabáját. Mintha attól félt volna, hogyha hangosan is elismétli ami történt vele, akkor az ikrek menten szörnyethalnának a hasában.
Peter elhessegette a rátörő ellenérzését, ha eszébe jutott, hogy Hester előbb lett várandós a közös gyermekeikkel, minthogy szeretkeztek volna. Apa lesz hamarosan. Idebent mások voltak a szabályok, amelyeket meg kellett szoknia, mégis boldog volt. Már csak annyi hiányzott, hogy Hester beleegyezzen, összeköti vele az életét.
Hester mosolygott, csillogott a szeme a LED lámpa meleg fényében, hajából csöpögött a hólé, arca egészen kipirult, ahogy a csípős hideg után megmelegedett.
– Azt hittem már sosem kérdezed meg – mondta, és Peter kezéért nyúlt, ünnepélyesen a hasára fektette. Az ikrek máskor majd' kirúgták magukat odabentről, de most csak odasimultak belülről az apjuk kezéhez.
Peter a kezét Hester hasán nyugtatva összeszedte minden bátorságát, hogy kitárja a lelkét. Mintha csak egy Bibliára tett kézzel készült volna esküt tenni, ahogy a régmúlt időbeli emberek tették.
– Hester, jobban szeretlek téged a saját életemnél is. Vigyázni fogok rád és a gyermekeinkre, amíg erőmből telik, az utolsó lélegzetemig. Leszel-e a feleségem mindörökké?
Hester mosolyogva elsírta magát, könnycseppek gördültek az arcán, és Peter azt hitte, rögtön lángra gyullad a nő öröme láttán.
– Leszek a feleséged mindörökké – szipogta Hester –, leszek a gyermekeid anyja és szeretni foglak, amíg a halál el nem választ.
Peter felnyalábolta Hestert a padról és az ölébe húzta őt. Az egész családját, az élete értelmét tartotta a karjában. Örömmámorban nevettek és csókolták egymást ahol érték, azon az estén, ott az előszoba padlóján.
A fallal körülvett városban élt Hester, aki elfogadta Peter szívét, és a sajátját nyújtotta át neki helyette.

•••

Amikor Pippa megtudta, hogy Peter a vérszerinti apja, úgy rohant ki a gyerekszobából, mintha az életéért menekülne. Peter leforrázva ácsorgott, csak bámulta a kitárt ajtót, aztán az öt tányért és bögrét, a jéghideg palacsinták romjait. Az előbb még jókedvűen evett a család, együtt marháskodtak, nevettek. Befogadták a rég elveszett unokahúgot, most meg akkora repedést ütött az igazság ezen az álomképen, hogy nem tudta, hogyan fogják helyrehozni. A szomszéd szobában Hester az ikrekkel veszekedett; Phillel, amiért felfedte Pippa származását, mert amúgy hogy képzelte ezt az egészet, és Hazellel, akit csak szigorú szóval bírt megakadályozni abban, hogy Pippa után rohanjon.
Peter tudta, egyszerűbb lenne Pippát egyedül hagynia, hogy olyan ütemben eméssze meg az információt, ahogy neki tetszik. Egyszer már elmondta a történetét Hesternek, újra megtalálja az erőt, hogy elmondja Pippának is.
Pippa után rohant, de elkésett. Mire leért a földszintre, Pippa már sehol, a kabátja és bakancsa érintetlen, a tárva-nyitva álló ajtón pedig bevert a havaseső. Peter kihajolt az utcára és Pippa nevét kiáltotta az éjszakába. Még látta a lányt, ahogy a peremutca felé rohan. Tudta, hová megy, mert nem volt máshová mennie. Felöltözött, és már kint is volt az hidegben. Futott, ahogy a térde bírta. A havaseső az arcába csapott, ráragadt a szakállára, hunyorgott, hogy lássa hová lép, és ne csússzon el. Egy lélek sem járt az utcán, magán érezte az ügyeletes őrök tekintetét a falról. Pippa talán elfelejtette, hogy az ő Rubenje őrségben van, hogy csak az idősebb barbár gyereket találja majd otthon, Gage-et. Peter, még idegesebb lett ettől. Gage kiszámíthatatlan volt, Pippa pedig nem is lehetett volna sebezhetőbb. A fiúk háza emeletén égett a villany; Pippa sehol, csak lábnyomok a lépcsőn, amelyek véget értek az ajtóban. Gage odabent volt, és Peter nyugodtabb lett volna, ha van nála fegyver. Fegyvert kellett volna hoznia.
Rátenyerelt a csengőre, aztán ütni kezdte az ajtót, ahol érte. Senki nem nyitotta ki. Be kell törnie. Pippa odabent van, és ő nem tudja mi van vele. Belerúgott az ajtóba, de csak félgőzzel. Most tényleg be kell törnie az ajtót. Belerúgott újra, erősebben. Az ajtó vészesen megremegett, aztán hirtelen kitárult. Gage állt vele szemben, félmeztelenül, mintha nem fagy lett volna, hanem kánikula. Peter önkéntelenül kihúzta magát, de a magassága még így is elmaradt a fiúétól.
– Pippa nem akar beszélni veled – közölte Gage. – Nem tudom mit mondtál neki, de látni sem akar. Ide menekült előled.
– Engedj be!
– Nem kell beengedjelek, a kolóniai törvények értelmében.
– Ne idézgessed itt nekem a törvényeket! – csattant fel Peter, és a keze ökölbe szorult. – Állj félre az útból!
– Megmondtam, Pippa nem akar beszélni veled. A kádban van, forró vízben. Itt találtam rá az ajtó előtt, mint egy ázott verébre. Nem tudom mit mondtál neki, hogy ezt tegye magával.
Peter összeszorította az állkapcsát, kezét a háta mögé rejtette. Pár pillanatig csak a havaseső surrogását hallgatták. Látta az őrségben, hogy Gage felfigyelt Pippára, együtt edzett vele, beszélgetett vele, nézte őt, amikor Pippa nem látta. De valami nem volt rendben a fiúval, titkolt valamit, és ez Peternek nem tetszett.
– Tudod, emlékszem arra a napra ott a tónál, a hegyekben – mondta Gage. – Hiába kapálóztam, csak elmerültem a vízben. Szülők sehol, az öcsém ordított a parton. Iszonyúan féltem, és te kiszedtél onnan.
Gage nem bírta állni Peter tekintetét.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Peter.
– Hogy ezt sosem fogom elfelejteni. Bármi miatt is tartasz rám bízni Pippát, nem kell tartanod tőle.
– Mindig azt mondod, amit hallani akarok. De nem bízom benned. Elhallgatsz valamit.
Gage a fejével az emelet felé bökött.
– Az elhallgatott dolgoknak te is a mestere vagy.
Peter közelebb lépett, de Gage nem hátrált meg.
– Hogy jutottál el a kolóniára? – kérdezte Peter. – Mi történt a déli menedékhelyen? Miért nem válaszolnak az ottaniak a rádió hívásomra? A bizalom kiérdemléséhez, fiam, először beszélned kell.
Gage elnézett Peter mellett. A titok a szemében valami rettenetes, a vigyora dühös és undorodó. A kitárulkozása semmivé foszlott, csak elutasítás maradt.
– Ma elvesztetted valaki bizalmát öregember, egy másikét pedig sosem nyerted meg.
Peter Gage válla felett beüvöltött a házba:
– Pippa, reggel visszajövök! Beszélnünk kell!
Peter Gage szemébe nézett, aztán egy szó nélkül faképnél hagyta őt.
Órákkal később, miután Peter elintézte, hogy Gage nem maradhasson egyedül Pippával, és kétszer is megakadályozta, hogy Hazel kiszökjön, Peter a konyhában ült, és úgy érezte magát, mint egy vert sereg. A rajzra meredt, amit Phil rajzolt reggel a három sárgaszemű kamaszról: önmagáról, Hazelről és Pippáról.
– Ne lógasd az orrod – vigasztalta Hester.
Töltött mindkettejüknek egy bögre teát, majd leült az asztalhoz és kézen fogta Petert. Biztatóan mosolygott rá, mintha így erőt önthetne belé.
– Ez a dolog nem maradhatott kimondatlanul.
– Nem akartam felülírni az emlékeit Paulról – vallotta be Peter.
– Biztos vagy benne, hogy ezért nem mondtad el neki?
– Tudod, hogy igen.
– Szerintem meg kerülöd őt. Így nem kell sem a múltról se semmi másról beszélned vele.
– Nem akarom körbeugrálni.
– Nem is kell. De megkérdezted, hogy érzi magát? Hogy mivel küszködik, mióta itt van?
– A barbár fiúival.
– De ezt ő mondta neked?
– Nem kellett mondania, és nem hiszem, hogy elmondaná. Szemmel tartom őt. De több nem megy. Most nem, hogy a sápadtak ott vannak a fal túloldalán, és a város sorsa forog kockán.
Hester sóhajtott, és halványan elmosolyodott.
– Rendben, akkor azután, hogy egyszer elmennek. Tudom, hogy hatalmas teher van rajtad, és hálás vagyok, hogy minket és az egész várost biztonságban tartod. Megteszem én is, amit tudok. Hazel és Phil imádják Pippát, és szerintem is fantasztikus lány. Szerencsés vagyok, hogy megismerhettem az első gyermekedet. De én és az ikrek nem vagyunk elegek hozzá, hogy Pippa az otthonának érezze a várost. Ahhoz te is kellesz, a te kedvességed, az elfogadásod. A szereteted.
Peter megenyhült egy kicsit. Ha elül a vihar, akkor megpróbálja Pippával megértetni ami történt. Nem lesz könnyű, de megpróbálja kitárni felé a szívét, ahogy a többi gyermeke felé tette.
Odahúzta Hestert magához, a nyakába fúrta az arcát, Hester szorosan ölelte, a haját simogatta. Így maradtak egy ideig, csendben, a egy szem LED fényében, mígnem Peterben olvadni kezdett a feszültség.
Amikor már majdnem elfelejtette volna, hogy Hester tud olvasni az emberekben, akkor Hester emlékeztette rá. Peter többet kapott tőle, mint amiről valaha álmodott a kolóniára jövet, a csillagok alatt.

•••


A véres éjszakán, miután leomlott a fal, Peter a városházán ragadt. Túlélte a sápadtak első rohamát, megtervezte, hogyan törjön ki az épületből, kieszelte, hogyan csalja elő a sápadtakat a városban, hogy lemészárolhassa őket. De minden döntését, minden tettét, az vezérelte, hogy mielőbb felszabadíthassa a kórházat, ahol Hesternek lennie kellett a robbanás idején. Csak róla tudta biztosan, hogy hol van.
Azután, hogy a templom előtt az utolsó nyomorult sápadt is kilapult a hangágyú nyomásától, Peter a legjobb embereivel indult a kórházba. Elözönlötték a folyosókat; az egyik őrszem egy fazekat vert a kése nyelével, a férfiak dérrel-dúrral lépdeltek, hogy a zajra odarohanjon az összes hátramaradt sápadt. Az épület akár egy csatatér; feldúlt folyosók, felborogatott fémtálcák, eldöntött ágyak, tolószékek, falból kitépett kábelek, betört ajtók és ablakok, vértócsák és finom betonpor mindenütt.
Meg a halottak. Leginkább kórházi ruhás emberek, feltépett torkokkal és lógó zsigerekkel, semmibe meredő, üveges szemekkel. Védtelenek voltak a sápadtak ellen, és nem volt itt az őrség, hogy megvédje őket. Nem volt itt Peter, hogy megvédje Hestert. Peter megtorpant, ahogy meglátott egy női alakot feküdni az egyik kórterem ajtaja előtt. Első pillantásra tudta, hogy Hester az; a hollószín haja szétterült a sakkmintás köveken.
Hester meg sem mozdult. Peter térdre vetette magát mellette, egyre csak szólongatta, a kedvesének, a mindenének hívta őt. A hátára fordította, óvatosan, mint a világ legnagyobb kincsét. Hester szeme nyitva volt. Peter beleharapott a kesztyűje ujjába, és lerángatta magáról. Próbálta kitapogatni a felesége pulzusát. Semmi. Valahogy hideg volt a bőre, túl régóta feküdt a kövön, áthűlt. Ragacsos lett a keze. Hester mellkasa csupa vér. A nővérruhája felszakadt, a sebek a mellkasán tépésnyomok.
Peter orvosért üvöltött, emberei futótűzként adták tovább a hívását.
Felállt Hesterrel, magához szorította őt. Orvos kell ide, azonnal. Néhány lépést tett előre, és az információ valahogy a helyére kattant. Hester a karjában élettelen súly. Peter maga elé meredt, az emberei ki-bejártak egyik szobából a másikba, egy őrszem érkezett a doktorral a folyosó végén, lépéseik valahogy lassúak. Peter mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, égett a szeme, az iszonyat gúzsba kötötte a szívét.
Peter lehajtotta a fejét, és Hester halott szemébe nézett.

2 megjegyzés:

  1. Köszönöm az információ morzsákat. A 3.részletet mintha már olvastam volna. Jol esett az ismert családról olvasni, de Hester 😪

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó a felismerés, a harmadik részlet benne van a Mya könyvben, csak itt egy másik szemszögből olvasható, Peter szemszögéből. :)

      Törlés