A napszemű Pippa Kenn – Prológus

Prológus

5 évvel korábban

Paul Kenn

Gesztenyekenyér illat és fanyar kenőolajszag keveredik a konyhában. Jókor fejezem be a puska zsírozását, éppen lejár a sütési idő. Pippa már biztosan felébredt, és izgatottan várja a szülinapi köszöntését. Tudhat a kenyérről is, hiszen az egész házat belengi az árulkodó illat.

A fegyvert a falnak támasztom, majd lefutok az ablaktalan földszintre, hogy felhozzam a tavalyi főzésből maradt utolsó üveg cseresznyedzsemet. Pippa kedvence, ezért vastagon kenem a gesztenyekenyér szeletre. Egy kivételes reggelekhez illő, virágos csészébe öntök a frissen főzött hársfateából, és tálcára teszem a mintás vászonba csomagolt meglepetését is.

Gyerekkoromban minden születésnap különleges alkalomnak számított: azt jelezte, hogy az ünnepelt elég szerencsés volt hozzá, hogy egy újabb évet tölthessen együtt a családjával. Pippának azt jelenti, hogy egy újabb évet tölthetett el velem. Az egyetlen emberrel, akit valaha is ismert.

Kinézek az ablakon a tisztás túloldalán húzódó erdőre. Az erődház magasan fekvő terasza – ahonnan bejárás nyílik az épületbe és a különálló üvegházba – a fák lombkoronájával esik egy szintbe. A legszélső, vaskos ágon madarak gubbasztanak. Szomorúnak tűnnek. Pippa szülinapján minden annak tűnik.

Ezeken a napokon könnyebben utat törnek maguknak a fájdalmas emlékek, de uralkodom magamon, mert nem akarom a savanyú képemmel elrontani Pippa boldogságát. Igyekszem olyan varázslatossá tenni a születésnapokat, ahogy csak tőlem telik.

Miközben még egyszer némán eltátogom a köszöntő éneket, a nyikorgó léceket kikerülve felosonok a lépcsőn. Pippa szobája előtt megigazítom az ajándékokat, elmosolyodom, majd belököm az ajtót és rázendítek a dalra.

Pippa hangosan felkacag, és üdvözült, örömteli arcától aznap először nekem is nevetni támad kedvem. Amikor befejezem az éneklést, csúfondárosan megjegyzi:

– Apa, ez annyira borzasztó volt, hogy idecsődül a környékről az összes szörny.

Nem mondom ki, hogy ez még viccnek is rossz, és egyikünk sem nevetne, ha az erődházat akár egyetlen sápadt is megközelítené. Arrébb húzódik az ágyán, hogy leülhessek mellé.

– Boldog születésnapot, Pippa!

Még mosolyognom is sikerül, amikor az ölébe teszem a tálcát.

– Köszi, apa! Csodás volt az illatra ébredni.

– Kívánj valamit!

Összeszorítja a szemét és vicsorít, mintha csak így tudna koncentrálni. Elülső fogai még kissé nagynak tűnnek az arcához képest. Felkapja a kenyeret, és akkorát harap belőle, hogy fülig lekváros lesz.

– Meg sem kérdezed, mit kívántam? – nyammogja.

– Ha elmondanád, nem válna valóra. Nem bontod ki? – kérdezem a csomagra mutatva. Az erődházban régi hagyomány, hogy a gyerekeknek születésükkor könyveket választanak a hatalmas könyvtárból, melyeket később ajándékba adnak nekik. Én boldog családokról kaptam olvasmányokat, hogy megtanuljam: együtt erősebbek vagyunk, mint egyedül. Pippa könyvei azonban csupa magányos hősről szólnak, akik ha elég erősek és kitartóak, elnyerik jutalmukat.

– Csak miután megettem! – válaszolja Pippa tele szájjal, de azért végigsimít a csomagoláson. Miközben vadul rág, várakozón rám pillant. Kíváncsi, milyen különleges kirándulást eszeltem ki a tizenkettedik szülinapjára, mégis türelmesen vár, ahogy az anyja is tette volna.

Pippa a sárga és narancs színben játszó szemén kívül a vonásait Sophiától örökölte. Sophia élettel fizetett az életért: belehalt, hogy Pippát világra hozza. Összeszorul a gyomrom. Ez a gyerek minden egyes nap a halálra emlékeztet, miközben azért harcolok, hogy még rengeteg időt tölthessünk együtt. Ő ad értelmet a küzdelemnek.

– Apa, ez nagyon-nagyon-nagyon-nagyon finom volt! – kiált fel Pippa elragadtatva, és az utolsó falatot is legyűri.

– Az a jó a szülinapokban, hogy még bőven lehet repetázni.

– Tényleg? Az remek lenne!

A csomagért nyúl, megkocogtatja, forgatja, és töretlenül mosolyog, pedig jól tudja, hogy könyv lapul a vászon alatt. Végül győz a kíváncsiság, és lassan kicsomagolja.

– Daniel Defoe: Robinson Crusoe – olvassa fel hangosan, és végigpörgeti a megbarnult, töredezett lapokat.

Amikor először olvastam ezt a könyvet, hálát éreztem, hogy van családom, és nem kell egyedül maradnom, mint szerencsétlen Crusoe-nak.

– És ez még semmi – vágok bele nagy sóhajjal. – Úgy döntöttem, hogy ma megmutatom, hogyan kell puszta kézzel halat fogni a Harcsa-tóban, és meglátogatjuk a Halott Várost is.

Pippa sikkant, két tenyerét összecsapja örömében. Azt hiszem, az ilyen pillanatokért élnek a szülők: amikor a gyereküket maradéktalanul boldognak láthatják.

– Apa! – Félrelöki a tálcát, és a nyakamba ugrik. Megsimogatom a kócos haját. – Ugye én is horgászhatok? Mondd, hogy látni fogom az óriás halakat is! Annyira jó lesz! Ez életem legszebb napja! Imádom a szülinapokat… és nagyon szeretlek! – teszi hozzá, mert biztosan úgy érzi, hogy így helyes.

– De… – Felemelem a mutatóujjamat, mire komoran visszaül, és feszülten várja a feltételeket. – Csak akkor, ha most hibátlanul felmondod nekem a szabályokat.

Megkönnyebbülten elmosolyodik, pedig egy átlagos napon biztosan nyűgös lenne az ismétléstől. Ez nem kihívás számára. Az sem lenne, ha azt kérem, hogy lőjön le egy száz méterre elrohanó nyulat, vagy szedje szét és rakja össze a háztetőn energiát gyűjtő napelemet, vagy állapítsa meg, miért romlott el a szivattyú. Pippa talpraesett lány, gyorsan tanul, és a legjobb géneket örökölte felmenőitől.

Büszke vagyok rá.

Maga alá húzza a lábát, és az ujjain számolja az egyes pontokat.

– Maradj csendben! Az erődház az…

– Állj! – szakítom félbe a hadarást. – Miért fontos a csend?

Pippa nyílt arcán gyorsan változnak az érzelmek. Ahogy az imént fény gyúlt a szemében az örömtől, most éppen úgy halványul el az unalomtól.

– Jajj, apa, muszáj?

– Igen.

– Ha zajt csapunk, akkor felhívjuk magunkra a sápadtak figyelmét.

– Miért baj ez?

– Mert feldühödnek az emberhez köthető zajoktól. Például a pisztolylövéstől és… a beszédtől.

Mintha csak leckét mondana fel. Nyolcévesen látott a saját szemével először sápadtat. A földet bámuló szörnyeteg a tisztáson poroszkált keresztül, tiszta és könnyű célpontot nyújtott nekünk. Én öltem meg, Pippa még kicsi volt hozzá, hogy elvegyen egy életet, még ha az egy sápadt élete is volt. Miközben sírt ástunk, halkan megígérte, hogy legközelebb készen áll majd.

– És mit csinálnak a hang forrásával? – tátogom némán. Az erődházban minden gyereket megtanítanak szájról olvasni és vészhelyzetre tartogatott kézjeleket használni, éppen úgy, mint hangtalanul osonni a sikeres vadászat érdekében.

Pippa elhúzza az ujját a nyaka előtt. Kiiktatják.

– Ezért…? – kérdezem.

– Ezért első a futás. Ha kint bármi történne, itthon menedéket találok. A harmadik… – Mit értünk a bármi alatt? – szakítom félbe.

– Ha megtámadnak a sápadtak, és ha… – Várakozón oldalra billentem a fejemet. Azt akarom, hogy hangosan is kimondja. Nyel egyet, és folytatja. – És ha bármi történik veled.

– Ez a fő feltétele annak, hogy velem jöhess. Világos? Ha megtámadnak… – habozok –, engem… nem maradsz ott, hanem egyből hazarohansz.

– De hiszen hónapok óta nem láttál sápadtat!

Ebben igaza van. Az utolsót egy magányos vadászaton öltem le, mielőtt rügyezni kezdtek a fák; alacsony volt és legyengült, de így is rám támadt. Szeretném azt hinni, hogy megváltás volt számára a halál. Tegnap bejártam Chester Creeket és a Harcsa-tó környékét, és nem láttam semmiféle mozgást, de ez nem jelentette azt, hogy időközben nem vetődött felénk egyetlen szörnyeteg sem. Eddig szerencse kísért minket a közös útjainkon: amikor Pippával voltam odakint, a sápadtak elkerültek minket. Remélem, hogy ma sem lesz másként.

– Semmin sem változtat – mondom.

– De ha tudnék neked segíteni? – ellenkezik. – Majdnem olyan jól lövök íjjal, mint te. Ez nem igaz: már most sokkal pontosabban lő, mint én. Nem dicsérgetem, nehogy elbízza magát, de sosem hazudok neki a képességeiről.

– Akkor is menekülsz.

Elhúzza a száját és lesüti a szemét. Mindig is makacs gyerek volt.

– Nem muszáj jönnöd – mondom, mire hevesen megrázza a fejét, de már nem olyan lelkes, mint korábban.

– Akkor halljuk a harmadikat – mondom megenyhülve.

Halványan elmosolyodik.

– Az emberi élet mindennél fontosabb.

Bólintok. Tovább sorolja a szabályokat, én pedig lélekben felkészülök, hogy ma is ketten kelünk útra.

Photo by Darren Kirby

Pippa a parton áll, és reménykedve figyeli a vizet, hátha felbukkan egy behemót hal. Izzadok, pedig hűvös, nyárvégi nap van; ahányszor a szél megrezegtet egy csenevész bokrot, rámarkolok a puskámra, és vagy tucatszor végigsimítok a vésztartalékként övemre szíjazott pisztolyon. A lőfegyverek hangosak, a lőszer pedig véges, mégis ezeket hozom magammal a közös útjainkra: így gyorsabban ölök. Pippa megint itt van lent a vadonban, az erődház védelmén kívül, fenyegetettségben. Kételkedem benne, hogy valaha is enyhülne az aggodalom, amitől most is felfordul a gyomrom.

Pippa mozdulatlanul, türelmesen vár, és mélyeket szippant a tó iszapos halszagából. Indulás előtt az övére három dobókést, a hátára egy tegez narancssárga tollú nyilat szíjaztam, kezében pedig ott van a gyerekíj, amelyet éppen olyan magabiztosan használ, mint a bátyám ennyi idősen. Én mindig is inkább a szavak embere voltam: otthon én voltam az úr, idekint pedig Peter. Nem sokkal Pippa születése előtt hagyta hátra az erődházat. Az én hibám volt. Sosem lett volna szabad a fejéhez vágnom azt a sok igazságtalanságot.

A tó frissítő kék folt a magasra nyúló fák között. A víz vonzza a vándorló sápadtakat, így mindig óvatosnak kell lennünk. Már a felmenőim is vállalták a kockázatot, hogy néhanapján hal kerülhessen a vacsoraasztalra. Már éppen megkocogtatnám Pippa vállát, hogy menjünk tovább horgászni a sekélyebb partszakaszra, amikor felém fordul és csalódottan lebiggyeszti száját. Felsóhajtok, és úgy döntök, további rostokolás árán is örömet szerzek neki, ha már szülinapja van.

Az egyik fatörzs barázdált kérgéről letörök néhány gombát. Azt a kisméretű fajtát, amin a régmúlt időkbeli génmódosításnak köszönhetően nem fog a mérgezés.

Pippához sétálok, orra előtt kinyitom a tenyeremet, és pillantással üzenem, hogy vegyen egyet és dobja a vízbe. Összevonja a szemöldökét és zavartan megrázza a fejét. Ehető gombát a semmi sem veszhet kárba szabály szerint nem szabadna elpazarolnunk holmi haletetésre. Sophia ragaszkodott ennyire a szabályokhoz. Elfojtok egy keserű mosolyt, majd behajítom a vízbe az összeset.

Pippa a vizet nézi, én pedig őt. Néhány pillanatig nem történik semmi, majd az első csobbanásokra Pippa arca felderül, és szájára tapasztja szabad kezét, hogy még véletlenül se szökjön ki rajta hangos nevetés. Megérte itt maradni.

Kézjelekkel megegyezünk, hogy figyelem a környéket, amíg ő bedob a halaknak még egy adag gombát. A víz felszínét buborékok, szétszaladó gyűrűk, és néhány pillanatra felbukkanó sima testek törik meg. Kis halak sereglenek a merülő csemege köré, aztán szétrebbennek: még én is megborzongok a lustán elúszó óriás ujjnyi átmérőjű tányérszemétől.

A levélzizegésbe csobbanó hangok keverednek, majd egy elsuttogott apa, melyet nyomban széthord a szél. Összerezzenek a hangra; nem illik ide a kinti világba.

Pippa a tó túloldalát figyeli, íjába nyilat készít, de még nem ajzza fel az ideget. A hatalmas, fehér foltos vadkutya sziluettjét csak némi keresés után szúrom ki. Vagy száz méterre, a fák árnyékában rejtőzve ül, és éppen úgy minket kémlel, ahogy mi őt. – Lelőjem, apa?

Összerázkódom a hangjától. Mellé lépek, lenyomom a kezét és megrázom a fejemet, hogy ne lőjön, és ne is beszéljen többet. A nagyobb állatok jelenléte mindig jót jelent: a sápadtakat messze elkerülik. Ez kicsit megnyugtat.

Mire visszanézek, a vadkutya már elinalt a fák között; néhány rezgő levél jelzi az útját.

A repedezett aszfaltút mentén, a fasor tövében lépkedünk a Halott Város felé. Vállamat húzza az oldaltáskám, amiben két kövér hal lapul. Gyanús mozgást keresek a fák között. A puskát leengedem, hogy ne zsibbadjon el a karom, de bármikor célozhassak vele, ha szükséges. A távolban kibontakoznak előttünk a futónövényekkel benőtt, összedőlt házak romjai. Egy rozsdás táblát félig betemetett a föld; a város nevét lemarta róla az idő. Már gyermekkoromban Halott Városnak hívtuk a régmúlt időkben Chester Creeknek keresztelt helyet. A világvége előtt, az ükapám idejében emberek éltek itt, leginkább idős házaspárok. Régen volt. Mára csak mi ketten maradtunk.

Pippa előttem halad, és ő is az erdőt pásztázza. Otthon majd megdicsérem a halk lépteit, miután leszidom a beszéd miatt.

Megfordul, amikor melléérek, megfogja a karomat és megállít. A háta mögé mutat az erődház irányába, és húzni kezd. Gyorsan körbenézek, de semmi baljósat nem látok.

– Mi baj? – kérdezem némán tátogva.

– Le kellett volna lőnöm! – tátogja vissza.

Kérdőn felhúzom a vállamat.

– Szenvedett.

Nyugtalanít, hogy bűntudatosan lebiggyeszti a száját és lesüti a szemét. Megragadom a vállát és megrázom egy kicsit, hogy újra rám nézzen.

– Miért?

– Sántított.

Újabb kertelés.

– Nem a mi gondunk.

– Friss seb – habozik – a széle rozsdavörös…

Kiver a hideg veríték.

– Miért nem mondtad? – Áruló hangok is kiszöknek a számon a tátogással. Legszívesebben üvöltenék, lehordanám a sárga földig, amiért kockáztatni merészelt. Próbálok nagy levegőt venni, de a tüdőm összezsugorodik.

– Mert nem biztos, hogy jól láttam. – Pippa behúzza a nyakát. Hát persze, hogy jól látta. Én is láthattam volna, ha jobban figyelek. Peter meglátta volna. Mindig azt mondta, hogy túlságosan figyelmetlen vagyok, hogy nem veszem észre a legfontosabb dolgokat. Hogy egy nap ez lesz a vesztem. A bátyám most is higgadt maradna.

– Hazamegyünk. Most. Úristen! – suttogom.

Szabályt szegek. Ma már másodjára. Talán meghallották a hangomat. Talán máris tudják, hogy itt vagyunk… Veszek egy nagy levegőt, és nagy nehezen legyűröm a rettegést. Nem hiányzik, hogy Pippa is megérezze.

Egyszerre csak egy dolgot: haza kell jutnunk.

– Apa, nem biztos… – próbálkozik Pippa újra hangosan, de csendre intem.

Elindulok visszafelé, és jelzem neki, hogy azonnal emelje fel az íját. Pippa ijedt, félek, hogy elsírja magát.

– Koncentrálj! – utasítom fennhangon. Korábban csak egyetlen egyszer tűnt ennyire nehéznek betartanom a legfontosabb szabályt: akkor azt hittem, ott hagyom a fogamat, és Pippa örök magányra kárhoztatva egyedül marad az erődházban.

Maradj csendben! Maradj csendben!

Surranunk az aszfalton, éberen figyeljük a környezetet. Imádkozom. Kérlelem a nem létező Istent, hogy ez csak egy lecke legyen a szabályszegések miatt, hogy csak túlreagáljam az egészet.

Pippának szüksége van rám, ahogy nekem is őrá.

Néha hátrapillantok, keresem a sápadtaktól megrebbenő bokrokat. A fakó testek villanását.

Kapkodjuk a levegőt, színes karikák ugrálnak szemem előtt. Pippa fárad, egyre lassabban halad előttem. Letérünk az útról, és rákanyarodunk a hazavezető ösvényre. Az erődház magas betontömbje előtűnik a fák közül. Pippa már csak vonszolja magát. Tudom, hogy nem fog elesni, a Kenn-nek tökéletes egyensúlyérzéke sosem hagyná cserben. Meglesz. Érzem, hogy haza fogunk érni. Pár hét múlva talán majd nevetünk az egészen. Azt akarom, hogy egy életre megtanulja a leckét.

Csak egy fehér foltot látok megvillanni a szemem sarkából. Túl közelről.

Pippa felkiált, a rettenet felülírja a legalaposabb nevelést is.

Minden egyes szívdobbanásom a fülemben dörömböl.

Úgy állnak a fák között, mintha csak ránk várnának. Most látok először ennyi sápadtat egy csoportban. Észrevesznek minket, és mostantól csak mi létezünk a számukra.

Ruháikat rég lekoptatta az idő; fehér bőrük olyan feszesnek tűnik, mintha egy rossz mozdulattól bármelyik pillanatban elrepedhetne. Valaha emberi körmeik helyett rozsdavörös karmok nőnek, fejenként tíz apró, mérgező tőr. A kosz elfedi a hajuk színét; foguk megfeketedett vagy kihullott az évtizedek alatt. Düh és irigység ül résnyire szűkülő szemükben, mintha már a puszta jelenlétünkkel emlékeztetnénk őket rég elvesztett emberségükre.

A hozzám legközelebb álló női egyed megremeg, dühösen kitátja szuvas fogakkal teli száját. Pippa nyila pontosan a homloka közepén találja el és átlyukasztja a koponyáját. A sápadt hátrabukik, de még dőltében a szívébe hatol a következő nyíl. Felemelem a puskámat, és lövök. Csak a szívbe.

Az ösvény mindkét oldalán újabb és újabb példányok bukkannak fel. Hol nyíl, hol pedig lövedék teríti le őket.

– Indulás!

Pippa tegezéből túl gyorsan fogynak a nyilak; a sápadtak egyre dühösebbek eleső társaik láttán.

– Pippa! – üvöltöm, mire egy pillanatra rám néz. – Mögötted leszek!

Nekiiramodik. Az utolsó nyilat rántja ki tegezéből, és futtában, hátrafelé lövi ki a rám támadó szörny szemét. Betöltöm a második, és egyben utolsó táramat. Én is elindulok, közben folyamatosan tüzelek. Egérút kell! Lemaradok, hogy leszedhessem a Pippát üldöző sápadtakat. Istenem, milyen gyorsak!

Kifogy a tár.

Elhajítom a puskát, és előhúzom a pisztolyomat. Tíz golyóm maradt. Már a mezőn rohanunk, a nyílt terepen egyértelművé válnak a célpontok. Lövök, és minden golyó talál, hálát adok az égnek a Kenn-nek pontosságáért. De a sápadtak egyre közelebbről kiáltoznak. Pippa meglengeti a távirányítót, és a magas teraszról legördül a kötélhágcsó.

Oly közel a cél!

Ekkor éles karmok vájnak a hátamba, megbotlok, és ahogy arccal előre elvágódom a földön, a pisztoly kicsúszik a kezemből. Csont roppan a bokámban, felnyögök a fájdalomtól. A sebemből csontszilánkok állnak ki, a fájdalom az egész lábamban szétterjed. Tudom, hogy innen már nem megyek sehova. A pisztolyom után nyújtózom, Pippa egyhelyben áll, kezét szájára szorítja.

– Fuss! – kiáltom.

Magamra kell vonnom a figyelmüket! Megragadom a pisztolyt, felülök, és az utolsó lélegzetemet egy utolsó ordításba ölöm.

Sajnálom, Pippa!

Pippa Kenn

– Fuss! – üvölti apa, amint eléri a pisztolyát.

Földbe gyökerezik a lábam a húsból kilógó fehér csontok látványától. A számra szorítom a kezemet, sikítani akarok a felismeréstől: apa nem fog lábra állni. Az íjam a földön hever, késeim három szörny szívét állítják meg.

Egy pillanatra farkasszemet nézünk, apa tekintete tele van olyasmivel, amit nem tudok megfejteni. Elfordul, a mellkasa megemelkedik, ahogy nagy lélegzetet vesz, majd a legfontosabb szabályt megszegve kiereszti a hangját. Az elnyújtott, fájdalommal és dühvel teli ordításba dörrenések keverednek. Rohanni kezdek a kötélhágcsó felé, de nem vagyok elég gyors.

Két szörnyeteg oldalról közelít felém. Kizárt, hogy elérjem a kötélhágcsót, mielőtt ők elérnének engem. Apa. Lövés dördül. Az első sápadt elbukik. A második átugrik felette, és felém száguld. Apa. Újabb dörrenés. Apa kiáltása a fejemben visszhangzik. A szörny megtántorodik, de nem esik el a vállába fúródó golyótól. Sikoltok. Apa sosem vét el egyetlen lövést sem. Soha…

A kötéllétrára néhány lépés távolságból felszökellek. A kötél megfeszül a súlyom alatt, két fokot lépek egyszerre, és a karommal húzom magam felfelé.

Apa! Apa! Apa!

A hörgést későn hallom meg, egy sápadt a tegezembe csimpaszkodik. Megrántom a kioldószíjat, a női hangon rikoltó szörny csúszni kezd, de mindent megtesz, hogy megkapaszkodjon. Karmok mélyednek a derekamba, és lefelé rángatnak. A karomat beakasztom a megterheléstől csikorgó kötélbe, könyökhajlatomról lehorzsolódik az érzékeny bőr, de minden erőmmel tartom magamat. Felsikoltok, ahogy a szörny a húsomba marva próbálja felhúzni magát, forró lélegzetét érzem a bőrömön. Ha a földre zuhanok, végem van: a fal tövében egyre több és több sápadt ordít.

Nem. Akarok. Leesni.

Nagyot rúgok hátra, a szörny végre elenged; esés közben karmai égő sebet karistolnak a combomba és a vádlimba.

Zihálva kúszom felfelé a kétemeletnyi magasságba. A kiáltások egyre távolabbról érkeznek, mégis hangosabbnak tűnnek. A szörnyek nem tudnak mászni, rég elfelejtették, hogyan kell. Csak egy pillanatra fordulok hátra, a tisztáson heverő sápadt testek között hamar megtalálom az egyetlen alakot, akit vörös vér borít rozsdabarna mocsok helyett. Súlyosan megsérült. Talán nem bír lábra állni.

Úgy érzem, sebeim körül felpöndörödik a bőröm, majd hamuvá válik a hús a forróságtól. A könnyektől minden összemosódik előttem. Áttornázom magam a korláton, és összerogyom a padlón. Abban a pillanatban talán tényleg lángra kap a testem; a világot beszippantja a feketeség, és csupán két gondolat marad hátra.

Biztonságban vagyok.

Egyedül.

A következő fejezetért katt ide. :)