Így születnek az ötletek...

Már nagyban tart a leírás kurzus. A heti feladatok elsőre rémisztőek, igazi kihívást jelentenek, de amikor belevetem magam, nagyon élvezem az egészet, és hozzájutok a heti inspiráció adaghoz. Amíg tart a kurzus, egyszer-egyszer megosztom Veletek a házi feladat megoldásaimat.

Már több helyen is hallottam, hogy maga az ötletelés is tanulható, nem feltétlenül kell várni az ihletre. Elvileg minden kibontható tudatos gondolkodással. Kis ötletmagok kitalálására remek alkalmat szolgáltatnak az ujjgyakorlatok, ráadásul az ember ilyenkor rákényszerül, hogy olyan eszközöket használjon, amiket amúgy nem; ezzel bővül az írói eszköztár és remélhetőleg erősödik az írás.

Előző héten öt feladatot kellett megoldani. Az egyiknél eszembe jutott egy érdekesnek tűnő probléma, mely meghatározott egy új háttérvilágot. Olyannyira megfogott a dolog, hogy ugyanezen világot gondoltam tovább másik két feladatban is. A megoldások első olvasásra furák lehetnek, így mindegyik részletnél feltüntettem a rövidített feladatkiírást.

A kékszeműek átka 

(Munkacím. Egy szép napon talán novella is lesz belőle.)

by Suus Wansink

1. (Egyetlen hosszú mondatba foglalni egy jelenetet. Központozás használható.)

Az átok november első napján tizedjére söpör végig a világon, amikor egyik pillanatról a másikra minden kékszemű osztódni kezd; nyakukon megnyúlik a bőr, mintha csak méhburokból bújna elő a másolat, mígnem nagy kínok közepette kettéválnak, a földre zuhannak, és kezdődik elölről az egész; az új kékszeműek rémült gazellaként menekülnek, pisztolylövések dördülnek, járókelők próbálják lefogni őket, azonban karjaik között osztódik az új másolat és a másolat másolata rohan tovább; vírusként megfojtják a világot – az észak-európai országok nyomorba dőltek, máshol népirtás vette kezdetét, egyes országokban felvirágzott a rabszolga-kereskedelem, a szexipar, mennyi ingyen munkaerő, a színes kontaklencséket betiltották, áruk az egekbe szökött a feketepiacokon; eközben kékszeműek bujkálnak lakásaikban, a rémhírekben ötven másolat tolong egyetlen vacokban akár a patkánycsaládok a csatornákban, megtört katonák irtják őket, nem méreggel, hanem golyóval, nőket és gyerekeket ölnek, a bébiölés a legszörnyűbb, mondják, az újszülöttek mind kék szemmel jönnek a világra és rájuk is hat az átok, osztódnak, osztódnak, a másolatok visítva borulnak ki műanyag bölcsőikből, a kórtermekben az anyák üvöltve próbálják elkapni az ölelésükből kiforduló gyerekmásolatokat; terhes nők hasa érett paradicsomként reped fel, ha hat hónaposnál idősebb a magzat, nincs hely odabent húsz-harminc kékszeműnek; a szülőszobák a legszörnyűbb helyek ilyenkor, de nincs kegyelem: ha a gyerek szemszíne nem változik, a törvény elszakítja őket az anyáktól, az élettől.

2. (Egyik mondat sem lehet hat szónál hosszabb és egyik sem lehet mondattöredék.)

Mindig egy néma robbanással kezdődik. Remegés fut végig a csontjaimon. A kávéházi vendégek megdermednek; összenézünk, várunk. Anne mozdul meg először. Az én Anne-em! Akit minden reggel csak itt látok. Akiért rászoktam a kávézásra.

Nem éri el az ajtót. Összeesik, nyöszörgve nyakához kap. Pislogok: két Anne fekszik a földön. Kékszemű – hördülnek fel az emberek. Ne, csak Anne-t ne! – kiáltom némán. Már négy Anne fekszik a földön.

Egyszerre mozdulunk. A sor felbomlik, székek, asztalok dőlnek. Egy Anne eléri az ajtót, kirohan. Valaki pisztolyt ránt, egy Anne elbukik. Egy másikat lefognak, Anne-ek üvöltenek, osztódnak. Újabb lövés, újabb Anne hal meg.

Ne, ne, ne!

A pisztolyosra vetem magam, földre zuhanunk. Beveri a fejét, elájul. Kirántom kezéből a fegyvert. Egy Anne széket hajít a kirakatba. Üvegszilánkok záporoznak csörömpölve a csempére. Az egyik pattanó szilánk eltalál. Vér csorog az arcomon. Mielőtt Anne kiugorhatna, osztódik. Egy rendfelügyelő néz befelé az utcáról. Főbe lövi Anne-t, főbe lövöm őt. Egy Anne kuporog a sarokban. Mellé kúszom, könyörögve néz rám.

– Ne ölj meg! – kérlel.

– Segítek! Kövess! – mondom neki. Berángatom egy ajtón a konyhába. Reménykedem, hogy van hátsó kijárat. Anne a kezemet fogja. A kezemet fogja.

Megmentelek! – esküszöm meg némán.

3. (Központozás és új bekezdés nélkül egyetlen hosszú mondatot kellett írni. Figyelem, ez nem ugyanaz, mint írni sok mondatot és utólag kivenni a központozást.)

Már verik az ajtót Karl a reteszek nem tartanak örökké és akkor tudod hogy elvisznek hogy többé nem látjuk egymást hiába dacoltunk a törvénnyel az esélyeinkkel az átkozott csillagokkal pedig a többiek segíteni akarnak hiába rémültek mint én mégiscsak olyanok mint én mert azt mondják tíz Anne közül ugyan ki hiányolna egyet ha sikerülne elrejtőznöm amíg elmennek de hová bújhatnék ebben a patkánylyukban az üzenetet is éppen csak becsúsztatom majd a deszkák közé és imádkozom hogy ne szúrjon szemet senkinek mielőtt te ideérnél és szembesülnél hiányommal és megtalálnád az utolsó morzsát ami belőlem maradt mert tudnod kell hogy szeretlek hogy miattad keltem mindig fél órával korábban és mentem két utcányival többet abba a kávéházba mert elbűvöltél amikor egyszer segítettél felszedni a tárcámból kihulló fémpénzeket de túl félszeg voltál hogy elkérd a számom én meg túlságosan féltem hogy meglátod a barna kontaktlencsémet és rájössz hogy nem vagyok több szökevénynél aki olyan szerencsétlen volt hogy kék írisszel született ezért inkább lesütöttem a szemem és elsiettem hogy aztán visszamerészkedjek és nézzem a bozontos hajadat és az örökké csálén álló inggallérodat miközben a sorban álltam mögötted hogy aztán kifelé menet rám mosolyogj és én visszamosolyogjak és újult erővel mehessek munkába és menekülhessek az álmaimba melyek állandó lakója lettél mielőtt érdemben egy szót is válthattuk volna addig az átkozott novemberi napig amikor megmentettél miközben mások Anne-vérben tapicskoltak és vicsorogva akartak még többet és többet az utolsó cseppig de te nem engedted hanem biztonságos helyre vittél és vigyáztál rám gondoskodtál rólam és hibáztam amikor éjszaka eljöttem egyenesen a rendfelügyelők csapdájába a többi Anne-nel együtt és rossz szobába kanyarodtunk és itt ragadtunk istenem áttörték az ajtót szeretl...